A feltételezésem, miszerint Aemond valamilyen formában fellép Aegon rajtam nyugvó keze ellen, hamisnak bizonyult. A feszültség mit sem csillapodott hármunk között, mégis csupán annyi történt, hogy Aemond ujjai, amik mindaddig az asztalon pihentek, lassan ökölbe szorultak. Ezzel pedig semmit sem ért el, sőt gyakorlatilag szabad utat biztosított Aegonnak a folytatáshoz.
– Rólad mi mondható el, drága unokahúgom? – kérdezte Aegon, közelebb hajolva hozzám. – Te is okításra szorulsz a férfi és nő közötti testi kapcsolatok terén, vagy akadt már valaki, aki bevezetett azok rejtelmeibe?
– Akárhogy is legyen, egyik sem tartozik rád – válaszoltam. Előbb felvettem vele a szemkontaktust, kis ideig fenntartottam, hogy tudomásul vegye a határozottságomat, majd a tenyeremet a kézfejére csúsztattam, és lesepertem magamról az érintését.
Szólásra nyitotta a száját, de bármivel is szeretett volna visszavágni, a királyné felcsendülő hangja beléfojtotta a mondanivalóját. Alicent szólt az őröknek, akik nyomban ott termettek a hirtelen jött rosszulléttől és fájdalomtól nyöszörgő királynál, és a székénél fogva felemelték őt.
A legtöbben felálltunk, így tisztelegve a távozó király előtt, mígnem a királyné furcsán kedves hangon ránk szólt, ezért újból leültünk. Jace és Helaena folytatta a táncot, a többiek a beszélgetést, én pedig végigkövettem a tekintetemmel, ahogy a nagyapám elhagyta a termet.
Így esett meg, hogy azt is észrevettem, amint két alattvaló belépett az ajtón, hogy felszolgálja nekünk a legújabb ínyencséget: malacsültet egészben tálalva. A rossz emlék, mint lesből támadó fenevad, rám vetette magát, jeges rémületet keltve bennem.
Azonnal Luke-ra néztem, remélve, hogy egyetlen arcizma sem rándul, de őt sem kerülte el az alattomosan közénk szivárgó múlt. Egy röpke időre összeakadt a pillantásunk, így láthattam rajta, hogy megpróbált uralkodni magán, ám végül elbukott.
Luke szája mosolyra görbült, miközben felváltva pillantott hol Aemondra, hol a szolgálók által épp Aemond elé letett malacsültre. Mi, akik ott voltunk aznap, amikor Aegonék lecsalták Aemondot a sárkányverembe, egyként idéztük fel azt az emléket. A megalázó jelenet, amit Aemondnak át kellett élnie, azóta is kísértett, hisz nemcsak végignéztem Aemond megszégyenítését, hanem vigaszt is nyújtottam neki – rögvest azután, hogy a koromhoz illő fejmosást tartottam a fivéreimnek és Aegonnak.
– A tartózkodásod arra enged következtetni, hogy még senkivel sem tapasztaltad meg a bujaságot – zökkentett vissza a jelenbe Aegon hangja. – Egyet se félj, ezen nincs mit szégyellni, és ami engem illet, kiváltképp nagylelkű vagyok.
A keze ismét megtalálta a combomat, de ezúttal jóval feljebb, csaknem a lágyékhajlatomnál érintett meg. Aemond elszakította a tekintetét Luke-tól, előbb Aegonra, aztán a rajtam pihenő kezére nézett. Az ajkai vékony vonallá préselődtek, baljának bütykei egészen elfehéredtek ujjai már-már görcsös összeszorításától.
– Ha szeretnéd, vacsora után fogadlak téged, és megmutatok neked mindent, ami férfi és nő között történhet. Jó kezekben lennél, nekem elhiheted. Hisz életed első csókjánál is nagy odafigyelést tanúsítottam arra, hogy...
Aegon azonnal elhallgatott, amint Aemond felpattant ültéből, és a hozzánk közelebb eső öklével az asztalra csapott. A zene elhallgatott, a beszélgetések és a vidám kacajok csendbe fordultak, a mindaddig csak hármunk közt szikrázó, zabolátlan villámok pedig szétszóródtak az egész teremben, felkeltve mindenki figyelmét és feszültségét.
Aegon, mintha pókcsípés érte volna, elrántotta a kezét, és tehetetlenségében az ölébe ejtette. Velem foglalkozott, nem a sárkánynak beöltöztetett malac és Aemond tőrbe csalásának emlékével, így azt hihette, hogy az öccse az ő tapintatlansága miatt veszítette el a hidegvérét, holott mindez nem egészen fedte a valóságot.
Talán az is felkorbácsolta az indulatait, hogy Aegon szemérmetlenül fogdosott engem, de biztosra vettem, hogy feleannyira sem dühítette fel. Miért is számított volna neki, mit művelt velem Aegon, ha egyszer gyűlölt?
– Még egy köszöntő – mondta Aemond, magához véve az italát. – Drága unokaöcséimre, Jace-re, Luke-ra és Joffrey-ra. Mind jóvágásúak, bölcsek... – sorolta, majd egy hümmögés erejéig elhallgatott. –... erősek – tette még hozzá, mire Aegon is a magasba emelte a serlegét.
– Aemond... – szólt közbe a királyné, ám a fia mit sem törődött vele.
– Gyerünk! – folytatta Aemond. – Ürítsük kupáinkat erre a három erős fiúra!
– Ha még egyszer ezt mered mondani... – kezdte Jace, azonban Aemond őt is félbeszakította.
– Miért? Hisz dicséretnek szántam – felelte, miközben elindult Jace felé. – Te nem tartod magad erősnek?
Egyéb sem kellett, hogy Jace-t elöntse a méreg. Meglendítette a jobbját, és ököllel arcon ütötte Aemondot. Eközben Luke sem maradt rest, hiába szólítottam a nevén. Hajthatatlannak bizonyult abbéli szándékában, hogy Jace segítségére siessen, de Aegon elkapta őt, és az egész felsőtestét leszorította az asztallapra.
A kialakult verekedés a teremben lévők mindegyikét felbolydította. Édesanyám és Alicent is a saját fiait próbálta rendreutasítani, eredmény nélkül. Luke folyamatosan azt kiabálta Aegonnak, hogy eressze el, Aemond pedig ellentámadásba lendült, és könnyedén a földre lökte Jace-t.
Sűrű levegővételek közepette Daemonra pillantottam, aki hamarosan észrevette, hogy őt figyelem. Bizonyára látta rajtam a vívódást, hisz úgy ismert, mint a saját tenyerét, és mint mindig, ezúttal is támogatott a döntéshozatalban.
Nem tett mást, csak aprót biccentett, és én már ennyiből is tudtam, hogy áldását adja az elhatározásomra. A józanész azt diktálta, hogy maradjak veszteg, ellenben a szívem nem hagyta, hogy tétlenül ücsörögjek, miközben a nagybátyáim felülkerekednek a testvéreimen. Nem kellett volna beleavatkoznom, mégis megtettem.
Abban a pillanatban ragadtam meg Aegon vállát, amikor az egyik katona elkapta az Aemond felé meginduló Jace-t. Utóbbi kettő egyike sem szorult rám annyira, mint Luke, ezért döntöttem úgy, hogy Aegon lesz az, akit megkísérlek ártalmatlanítani.
Az egyetlen, amivel nem számoltam, hogy Aegon legalább annyira erőszakosan lép fel ellenem, mint Luke ellen. Míg az egyik karjával lenyomva tartotta Luke-ot, a másikkal megragadta a nyakamat, magához rántott, hogy nagyobb lendületet szerezzen, majd nagy erővel ellökött.
A cipőm sarkával rátapostam a szoknyám aljára, és egy szempillantás alatt kibillentem az egyensúlyomból. Arra sem volt időm, hogy belekapaszkodjak valamelyik szék háttámlájába, így szerencsétlenül zuhantam tovább, várva a kőpadlón való fájdalmas koppanást – amit végül elkerültem, hála Aemondnak.
Mielőtt földet értem volna, két oldalról a hónom alá nyúlt, így a hátam a mellkasának ütközött. Erősen tartott, mi több segített visszanyerni az egyensúlyomat, és miután látta, hogy újra biztosan állok a lábamon, hamar eleresztett. Nem várt hálát, sőt úgy tett, mintha mi sem történt volna, holott ösztönösen cselekedett, végig sem gondolva, mit tesz.
– Hogy mondhattál ilyesmit ennyi ember előtt? – vonta kérdőre Aemondot a királyné, mihelyst elég közel került hozzá. Ekkorra egy másik katona is megjelent, és elrángatta Luke-ot Aegon közeléből.
– Csak hangot adtam annak, milyen büszke vagyok a családomra, anyám – válaszolta Aemond, majd fennhangon, Jace és Luke felé fordulva folytatta: – Úgy tűnik, az unokaöcséim nem olyan büszkék a sajátjukra.
Jace kiszabadult az őt visszatartó katona szorításából, és egyből nekilódult, hogy újabb verekedést kezdeményezzen Aemonddal. Szerencsére Daemon közbelépett, megelőzve még egy csetepatét. Hozzá sem kellett érnie Jace-hez, elég volt csupán felszólítania és elé sétálnia, a többit elintézte a határozottsága és a tekintélye.
– A hálótermetekbe mindannyian! Gyerünk! – szólt ránk édesanyám. A hangja szokatlanul erélyes volt, épp ezért nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kicsit bántotta is a fülemet.
Baela, Rhaena és Luke azonnal kötélnek állt, ellenben Jace haragos ábrázattal, Aemondot méregetve toporgott tovább. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha hajlandó lett volna önszántából távozni, ezért menet közben belékaroltam, és kivezettem az ajtón.
Ahogy egyre távolabb kerültünk az iménti affér helyszínétől, hevesen zakatoló szívem lassan elcsitult. Az elmémben cikázó, különböző és egymással ellentétes érzelemből fakadó gondolatok visszavonulót fújtak, elrejtőzve az átláthatatlan homályban, hogy kellően megerősödhessenek. Tudtam, hogy a legváratlanabb pillanatban törnek rám újból, ám egyelőre nem hagytam, hogy mindez szorongással töltsön el.
A hálórészünkig vezető utat csendben tettem meg, nem úgy, mint Jace. Kitartóan fogtam a karját, esélyt sem adva neki, hogy visszafordulhasson, de a szavaira nem volt ráhatásom. Morogva szitkozódott, nem egyszer kikérve magának Aemond és Aegon vérlázító viselkedését, azonban egyik kijelentése sem azért bukott ki belőle, hogy válaszra leljen.
Nem várta el, hogy bármelyikünk is reagáljon, sőt arra sem tartott igényt, hogy társuljunk hozzá, és együtt szidjuk tovább Alicent fiait. Pusztán a színtiszta indulat beszélt belőle, és a dühtől, ami elborította az elméjét, talán még az ő tudatáig sem jutott el, hogy némely mondata tettbe fordításával csaknem felségárulás vádját vagy egy szörnyű párbajt vívhatott volna ki jussául.
Hamar elköszöntem a többiektől, és miután meggyőződtem arról, hogy Jace a szobájában marad, meg sem kísérelve azt, hogy felkeresi Aemondot vagy Aegont, elindultam a saját hálóm felé. Már csak néhány lépés választott el attól, hogy a kilincsre tegyem a kezemet, amikor egy újabb, a korábbiaknál jóval égetőbb gondolat suhant át rajtam.
Megtorpantam a folyosó közepén, és az ujjaimmal megérintettem a nyakamban lógó ékszert. Ide-oda forgattam a medált, a tekintetem hosszan elidőzött a sárkány által körbeölelt, kék drágakövön. Nem értettem, hogy Aemondot miért bosszantotta fel a látványa, s bár kételkedtem benne, hogy édesanyám tisztában lett volna ezzel, önnön szándékait ismernie kellett, vagyis annyit el tudott volna árulni, miért most, miért pont erre az alkalomra adta nekem a nyakéket, és mi okból volt oly' fontos számára, hogy viseljem.
A magyarázatszerzés nem várhatott másnapig. Tudnom kellett édesanyám valódi indíttatását, mert azt reméltem, hogy ezáltal kitalálhatom, vagy legalábbis sejteni vélhetem, miért váltott ki ellenségeskedést Aemondból. Nem mintha egyébként kedves lett volna velem, a reakciója mégis kirívóan különös volt ahhoz, hogy a nyughatatlanságig felcsigázzon.
Hátat fordítottam a szobámnak, és elindultam édesanyám lakrésze felé. Kezdett későre járni, de biztosra vettem, hogy ily' kevéssel a vacsora befejezte után még ébren találom. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy csupán pillanatok telhettek el azóta, hogy átlépte a szobája küszöbét.
Magam sem értettem, miért settenkedtem úgy, mint egy semmirekellő tolvaj. Úgy osontam végig a folyosón, mintha tartanom kellett volna valamitől vagy valakitől, noha mindez megalapozatlannak tűnt. Értelmetlen óvatoskodásom bugyutának ítéltem, mégsem voltam képes másképp cselekedni. A szívemet sötét gyanakvás mételyezte meg, amely mindaddig semmiből eredőnek és hamisnak tűnt, amíg fel nem figyeltem az édesanyám szobájából kiszűrődő hangokra.
Elvetettem a kopogást, és közelebb lopóztam a súlyos ajtóhoz, hogy kideríthessem, kik és miről beszélgettek egymással. A halk morajlás apránként kitisztult, elárulva, hogy a két fél egyáltalán nem könnyed csevelyt folytatott egymással, hanem vitatkozott – ráadásul rólam. És a jövőmről.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Tettek idején a szavak mit sem érnek. Az ígéretek, amiket kaptál... Az esküjük, amik által hűséget fogadtak neked, a semmibe vesznek, és ha most nem cselekszünk, még azelőtt elveszíted a trónt, hogy egyáltalán a tiéd lehetne.
– Túlzó az aggodalmad – vetette ellen édesanyám. – Miért a számunkra legrosszabb eshetőségre számítasz?
– Mert nekik az lenne a legjobb – felelte rögvest Daemon –, és a tétlenségünk megállás nélkül az ő malmukra hajtja a vizet.
– Akkor sem várhatod el tőlem, hogy feláldozzam az egyetlen lányomat – szűrte a fogai közt édesanyám.❞