– Végre megérkeztél, egyetlen kis unokahúgom! – mondta félhangosan Aegon.
Lendületesen megragadta a vállaimat, ellenkezést nem tűrően magához húzott, és előbb a bal, aztán a jobb orcámat is megcsókolta. Visszafojtott lélegzettel, teljesen megrökönyödve vártam, hogy véget érjen az ő ostoba, szándékosan figyelemfelhívó közjátéka, azonban a java még csak ezután jött.
– Mi az, öcsém, te nem is üdvözlöd a mi drága Naehránkat? – fordult Aemondhoz, amint eleresztett engem. – Vagy az ilyesfajta érzelgősséghez több borra lenne szükséged? De hová is gondolok, hisz te mindig túl komoly voltál az italozáshoz.
– Te viszont többet iszol, mint egy braavosi nagyúr – morogta Aemond.
– Pont annyit iszom, amennyit kell – zárta le a témát Aegon. Félig az öccse mögé került, és a hátánál fogva határozottan meglökte, egyenesen az én irányomba. – Gyerünk, Aemond, ne legyél már ennyire faragatlan! – hajtotta Aegon a saját akaratát.
– Miért kell ilyen idegesítően erőszakosnak lenned? – szűrtem a fogaim közt, mire a hallótávolságon belül lévő királyné, a Segítő és Helaena egy emberként rám szegezte a tekintetét.
Bizonyára nem számítottak a kirohanásomra, és eredendően én sem szerettem volna perpatvarba bocsátkozni, de a korábban megivott bor és Aegon tűrhetetlen pimaszsága kellően felhergeltek ahhoz, hogy ellentámadásba lendüljek.
– Csak nem rám vagy dühös, kedves unokahúgom!? – vonta fel a szemöldökét Aegon, teátrális mozdulattal a szívére téve a kezét.
– Talán leülhetnél végre, Aegon – kockáztatta meg Alicent. A szavai ártalmatlanok voltak, a hangja annál kevésbé. Parancs rejlett benne, méghozzá ellenkezést nem tűrő.
– Micsoda ünneprontók vagytok – elégedetlenkedett Aegon. A pillantása a királyné és Aemond közt váltakozott, aztán újfent rám nézett. – Sebaj, majd én kiküszöbölöm az öcsém által ejtett csorbát. Véletlenül sem szeretném, hogy úgy érezd, nem kapod meg a neked kijáró tiszteletet.
Nyeltem egyet, s közben felkészültem rá, hogy azonmód hátralépjek, amint Aegon ismét értem nyúl. Ugrásra készen vártam, hogy még azt is elkerüljem, hogy futólag megérinthessen, ám Aemond mindkettőnknél gyorsabbnak bizonyult.
– Sosem szorultam rá, hogy cselekedj helyettem – közölte Aemond, elkapva Aegon gallérját. Erősen rámarkolt az anyagra, könnyed mozdulattal a székéhez rántotta a bátyját, és ahogy a vállára csúsztatta a kezét, egyből ülő helyzetbe kényszerítette azt a tapintatlan hólyagot.
A csúfos jelenet véget ért, épp időben ahhoz, hogy a nagyapám kimaradjon belőle. Míg az ajtó kinyílt, és a katonák lassan bemasíroztak, közrefogva a széket, amelyben a király ült, a királyné megrovó pillantással illette az orra alatt érthetetlenül halkan motyogó Aegont.
Mialatt a katonák elhaladtak mellettem, megkerülve az asztalt, Aemond közelebb húzódott hozzám. A testem azonnal reagált, a szívem heves dobogásba kezdett, és a csillogó, szeretettel teli tekintet, amellyel a nagyapám szemébe akartam nézni, félelemtől terhessé válva találkozott Aemond pillantásával.
– Engedelmeddel, unokahúgom, üdvözölnélek – mondta Aemond, elérve, hogy a Segítő figyelme is elterelődjön rólunk. Otto Hightower tisztában volt vele, hogy a kisebbik fiúunokája jóval megfontoltabb, épp ezért érdektelenné vált a további párbeszédünk iránt.
Képtelen voltam elfordulni Aemondtól, holott biztosra vettem, hogy a király megérkezésekor félbehagyott beszélgetés után a testvéreim és a jegyeseik is rádöbbentek, hogy lemaradtak valamiről, miközben ott, az asztal végében társalogtak. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy talán édesanyám és Daemon is befejezte a sugdolózást, és a hozzánk csatlakozó király helyett a mi kettősünket bámulja.
Aemond nem tétovázott. A katonák még le sem tették a királyt, ő már lehajolt hozzám, és röpke csókkal illette az arcomat, alig egy ujjnyira a szám szegletétől. Mindez olyannyira váratlanul ért, hogy az ajkaim elnyíltak egymástól, és hihetetlen erejű forróság öntött el, ami ott volt bennem és körülöttem, egyszerre szétfeszítve és összenyomva az egész lényemet. Eztán következett a hidegzuhany, hisz mindez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.
– Nem számít, hogy gúnyolódni próbálsz rajtam, vagy ami még rosszabb, biztosítani akarsz a sajnálatodról – súgta a fülembe, futólag megérintve a nyakamban lógó ékszert, miközben a király székének lábai hangosan koppantak a kőpadlón. – Egyik sem érdekel, és csak hogy tudd, nem okoztál sem meglepetést, sem csalódást. Pont olyan szánalmas vagy, ahogy arra emlékeztem.
Értetlenül álltam Aemond szavai előtt, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam összefüggésbe hozni a kijelentéseit az általam viselt ékszerrel. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy bármiféle kapcsolat leledzik a két dolog közt, hisz azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy nem konkrét indokkal nyúlt hozzá, hanem csak úgy.
Kérdőre akartam vonni, hogy megérthessem, mivel sikerült kihoznom a sodrából. Meg is tettem volna, azonban édesanyám a nevemen szólított, és amint felvettem vele a szemkontaktust, megint az Aegon melletti üres székre pillantott.
Beletörődve, hogy egyelőre válaszok nélkül maradok, helyet foglaltam a két nagybátyám között. Igyekeztem kizárólag a nagyapámra fókuszálni, hátha úgy lecsillapíthatom az elmémet, és bár először kételkedtem benne, hogy sikerül, egy kis idő elteltével mégiscsak higgadtabbnak éreztem magam.
– Mennyire jó itt látni titeket együtt – kezdte a nagyapám, a beszéde kissé vontatott volt. Lerítt róla, hogy szörnyen beteg, mégis képes volt a háttérbe szorítani kínzó fájdalmait, hogy lakomát rendezzen, s ezáltal egy asztal köré gyűjtse hőn szeretett családja tagjait.
– Előtte egy ima? – hajolt a férjéhez Alicent, mire amaz igennel felelt. Valamennyien összekulcsoltuk az ujjainkat, és kissé leszegtük a fejünket. – Az Anya mosolyogjon szeretettel most ránk, a Kovács pedig javítsa meg a rég megtört kötelékeket, és Vaemond Velaryonnak adjanak nyugtot az Istenek – sorolta a királyné.
Lopva felnéztem, így tanúja lehettem, amint Ser Vaemond nevének hallatán Daemon megforgatta a szemét, miközben az arcvonásai grimaszba torzultak, az ajkára pedig sunyi mosoly költözött. Nem lepett meg a reakciója, sőt azt tartottam volna furcsának, ha egyszerűen csak végighallgatja a királyné imáját, és tisztelettel adózik az elhunyt Ser előtt.
– A mai végül ünnepély alkalomnak bizonyult – folytatta a király. – Az unokáim, Jace és Luke elveszik kuzinjaikat, Baelát és Rhaenát, tovább erősítve a két ház közti köteléket. Igyunk hát az ifjú hercegekre és jegyeseikre!
– Éljen! – mondta Daemon.
Mosolyt erőltettem magamra, és a többiekkel együtt a magasba emeltem a serlegemet. Az idill, ami megalapozódni látszott, hamar semmissé lett, amikor a mellettem ülő Aegon elhajolt Helaena előtt, és egészen halkan, ám számomra jól érthetően így szólt az öcsémhez:
– Gratulálok, Jace! Végre megtudod, milyen nővel hálni.
– És igyunk külön Lucerys hercegre, a leendő Hullámok urára – tette hozzá nagyapa, észre sem véve Aegon nemkívánatos megjegyzését.
– Lucerysre! – kapcsolódott be édesanyám is az éltetésbe.
Aegon mindössze addig maradt csendben, amíg kiürítette a serlegét, aztán lekicsinylő módon intett Helaenának, hogy dőljön hátra, és folytatta Jace piszkálását.
– Biztos tudod, hogy mi a menete, nem igaz? Legalább elméletben, hogy hova kell dugnod a farkadat.
Ölemben nyugvó kezem ökölbe szorult a nyílt provokációtól. Szívem szerint lágyékon rúgtam volna Aegont, pont olyan erővel és pontossággal, mint annak idején, amikor az éjszaka kellős közepén belopózott a szobámba.
A vérem a fülemben lüktetett, így csak annyit tudtam, hogy Jace reagált Aegon élcelődésére, de azt nem hallottam, pontosan mit mondott neki. Ám akármi is lehetett az, hatásosnak bizonyult, mert Aegon végre visszavonulót fújt, és inkább az italába temetkezett. Eközben a nagyapám a földre koppantott a botjával, minden erejét összeszedte, és talpra küzdötte magát.
– Egyszerre deríti fel szívem és tölt el szomorúsággal, hogy itt látom ezt a sok arcot az asztal körül. Számomra a legkedvesebbek a világon, mégis úgy eltávolodtak egymástól az évek során – kezdett szónoklatba a király, aztán kissé remegő kézzel a fejéhez nyúlt, és megszabadult a sebeit és üres szemgödrét eltakaró maszktól. – Az én arcom már nem igazán vonzó – kacagott gyengén és halkan –, már ha valaha is az volt. De ma este lássatok olyannak, amilyen vagyok. Ne csak, mint királyt, de úgy, mint apát, mint fivért, mint férjet, mint nagyapát, aki úgy tűnik, már nem sokáig lesz itt veletek. Ne őrizzünk többé sérelmeket a szívünkben! A korona úgy nem lehet erős, ha a Sárkányok háza megosztott marad. Tegyétek félre sérelmeiteket! Ha nem a korona kedvéért, akkor az öregember kedvéért, aki mindnyájatokat szívből szeret.
Szinte fel sem ocsúdhattunk nagyapám megható beszédétől, édesanyám máris felállt, és tósztot mondott a királynéra, kiemelve annak hűségét és feltétlen odaadását, amellyel a hosszú évek alatt kitartóan ápolta a férjét. A végén még bocsánatot is kért tőle, amit Alicent elérzékenyülve fogadott, mi több felemelte a poharát, és dicsérő jelzőkkel illette édesanyámat. Még azt is hozzátette, milyen remek királynő fog válni édesanyámból.
Aegon volt az egyetlen, aki minden mozdulatával és szavával kísérletet tett arra, hogy viszályt szítson az asztalnál ülők között. Nem értettem, mit súgott Jace-nek, ám biztosan nem baráti jobbot nyújtott neki, az öcsém ugyanis váratlanul az asztalra csapott és felegyenesedett – Aemond pedig követte a példáját.
Hogy csírájában elfojtsa a szárba szökni készülő, újabb ellentéteket, és Aemondot is rábírja, hogy visszaüljön a székére, Jace pohárköszöntőt mondott Aegonra és Aemondra. Jace után Helaena is poharát emelte, méghozzá Rhaenára és Baelára, ám a megjegyzései inkább tűntek Aegonnak szánt fricskáknak, mintsem valódi tósztnak.
Én mindenesetre jót derültem rajta, noha nem engedtem, hogy mosolyra görbüljön a szám. Úgy terveztem, hogy az est hátralevő részében mindentől és mindenkitől független maradok, eszem egy finomat, aztán magamra zárom a szobám ajtaját, és késő reggelig ki sem mászom az ágyból.
A király zenét kért, és hamarosan lágy dallam töltötte meg a helyiséget. Evőeszközök csörögtek-zörögtek, serlegek ürültek, majd teltek újból csordultig. Jace táncba hívta Helaenát, én pedig kissé oldalra fordultam, hogy evés közben is láthassam őket. Annyira boldog képet mutattak, a kacajuk pedig olyan önfeledt és vidám volt, hogy valódi öröm volt nézni mindkettejüket.
Egészen belefeledkeztem a látványukba, és csak akkor vettem észre, hogy egy ideje nem is ettem, csupán szüntelenül vigyorogtam, amikor egy nem várt érintés kizökkentett az öcsém és Helaena kreálta idillből.
Ahogy lepillantottam, Aegon kezét fedeztem fel, amely a combom középső részére simult. Amint találkozott a tekintetünk, az ujjai a ruhámon keresztül a húsomba mélyedtek, és olyan birtoklóan szorított, mintha soha többé nem akart volna elengedni.
Megszeppenve, ám ösztönösen Aemondra néztem, habár egyáltalán nem remélhettem, hogy a segítségemre lesz. Legnagyobb meglepetésemre – és ki tudja, mióta már – Aegon rajtam lévő kezét bámulta, és egészen úgy tűnt, hogy a legkevésbé sem kívánja figyelmen kívül hagyni Aegon vakmerő húzását.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Ha szeretnéd, vacsora után fogadlak téged, és megmutatok neked mindent, ami férfi és nő között történhet. Jó kezekben lennél, nekem elhiheted. Hisz életed első csókjánál is nagy odafigyelést tanúsítottam arra, hogy...
Aegon azonnal elhallgatott, amint Aemond felpattant ültéből, és a hozzánk közelebb eső öklével az asztalra csapott. A zene elhallgatott, a beszélgetések és a vidám kacajok csendbe fordultak, a mindaddig csak hármunk közt szikrázó, zabolátlan villámok pedig szétszóródtak az egész teremben, felkeltve mindenki figyelmét és feszültségét.❞