Jisung megszállott Minho üldöző. Folyamatosan a fiú után szaladgál, amikor csak teheti mellé ül, illetve akárhányszor lehetősége akad rá, mindig beszél a fiúhoz, hiába, hogy Minho nem válaszol.
Ma is így történt, de szerencsére a mai nap egy laza nap volt a suliban, ugyanis karácsony alkalmából egy karácsonyi vásárt szervezetek a 12.-esek, és a tanórák helyett mindenki lazult, és sütiket vásárolt.
– Szia hyung! Jöhetek veled? – szökdécselt Minho mellé Jisung, hiszen Minho szokásosan egyedül járta a sorokat.
– Haggy békén Jisung, legyél a barátaiddal!
– De ők jól megvannak nélkülem is. – követte Minhot tovább a kisebb.
– Karácsony van, és azokkal kell lenned, akiket szeretsz. Menj a barátaiddal!
– De nem akarok! – makacskodott a kisebb, s közelebb húzódott Minhohoz.
Az idősebb nem volt hozzászokva, hogy valaki mellette legyen, így véletlenszerűen lökött egyet a kisebben, aki a csúszós talajon azonnal a popsijára esett.
Fájdalmasan felnyikkant, és a szemeibe is könnyek gyűltek, de meg sem próbált felállni a földről, csak a magasabb fiút nézte.
Minho amint realizálta, hogy mit is tett, aggódva már fordult is vissza, és a kezét a kicsi felé akarta nyújtani, de ekkor megérkeztek Jisung barátai, akik elcsapták a kezét, s szúrós szemekkel méregették őt.
– Hagyd, nem kell megjátszanod, hogy érdekel téged! Menj, nem hiába nincs egy barátod sem! Mindenkivel egy fasz vagy! – kelt barátja védelmére Hyunjin.
– Hagyd békén Sungot! – húzta fel a földről Jisungot Chan.
Minho egy szót sem szólt, csak megfordult, és könnyes szemekkel beszaladt az iskola épületébe, hiszen a vásár a suli udvaron volt. A mosdóba szaladva zárkózott be az egyik fülkébe, s kezdett hangos zokogásba. Megint a szemére vetették a legnagyobb gyengeségét, és ez nagyon fájt neki.
– Nem kellett volna beszólnotok ennyire neki... – szomorodott el Jisung.
– Te is hülye vagy? Fellökött téged az a barom! – akadt ki Felix. – Végig kellett volna néznünk ahogy talán még meg is ver itt mindenki előtt?!
– Nem tett volna ilyet! Minho jó ember! – motyogta Jisung.
– Aha, csak éppen hobbiból téged lökdös. – forgatott szemet Seungmin, keresztbetett karokkal.
– Ne legyetek már gonoszak! – biggyesztette le az ajkait Sung.
– Engem nem nagyon izgat ez a Minho gyerek. Szerintem nem hiába nem beszél vele senki. – nézte a suli ajtaját Changbin.
– Na mindegy, gyertek, vegyünk sütit! Az alsósok annyira finom sütiket hoztak a vásárba, hogy eldobjátok az agyatokat tőle! – váltott hirtelen témát a legidősebb.
– Menjünk! – egyeztek bele a többiek is.
– Én megnézem őt... – indult el a suli felé Jisung, de Jeongin elkapta a kezét, és visszahúzta.
– Nem! Jössz velünk, és eszünk sütiket, meg iszunk teát! – húzta maga után.
Jisung bár nyugtalan szívvel, de engedett a barátainak, és kétségesen követte őket. Nem tudott beletörődni, hogy egyedül hagyta Minhot.
[…]
Másnap reggel órák előtt a két fiú újból összefutottak. Jisung éppen késésben volt tesi óráról, míg Minho magányosan ballagott az osztályterme felé.
Jisung nem volt elég figyelmes, és egy kanyarban a lépcsőnél nekiütközött Minhonak. Sajnos Minho volt a rosszabbik helyzetben, így hátraesett, és nem a leggördülékenyebb módon a lépcső alján kötött ki.
A folyósón lévő tanárok azonnal odasiettek hozzá, illetve pár diák is kiszállingózott az osztályból a csattanást hallva.
– Mi történt? – közeledtek Jisung barátai is.
A tanárok felsegítették a padlóról a fiút, s kérdezgetni kezdtek. Egyik sem látta, hogy pontosan hogyan is történt a dolog.
– Hogyan estél le? – kérdezte a tesi tanár, aki Jisung osztályának az órájára sietett éppen.
– Én... – kezdte Minho, s felpillantott Jisungra, aki még mindig sokkosan állt a lépcső tetején.
– Ő lökött le? – kérdezte a tanár.
– Azt ugye tudjátok, hogyha azt mondja, hogy Jisung lökte le, akkor most nagyot hazudik? Jisung sosem tenne ilyet! – súgta oda Felix Seungminnak, aki helyeslően bólogatott, s Minhot nézte szúró szemekkel, pont mint Jisung össze barátja.
– Minho! Hogyan estél le? – kérdezte a másik tanár.
– Én megcsúsztam tanárúr! – nézett el Jisungról az idősebb. – A cipőm talpa megcsúszott a márványlépcsőn! Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam!
– Figyelhetnél jobban is! – forgatott szemet az egyik tanár, míg a másik egy hatalmasat sóhajtott.
– Ki kíséri be Minhot az orvosi rendelőbe? – nézett körbe a diáktársaságon a tesitanár.
Az összes diák kerülte a férfi tekintetét, s cipőjüket nézték, vagy egymással kezdtek beszélgetni. Minho szemei égtek a könnyektől, de ő mégis mosolygott.
– Nem szükséges, majd egyedül megyek. – nézett a tanáraira, majd bicegve indult el a rendelő felé.
– Én megyek veled! – kiáltotta el magát Jisung, s leszaladt a lépcsőn.
– Jis, inkább gyere órára! – szólt rá Felix.
– Igen, az fontosabb! Ma a kedvencedet játszuk tesin! – mondta Jeongin.
– De... – nézett Minho után a kisebb.
– Han, gyere órára! – sóhajtott a tesitanár, miután Changbin megkérte, hogy feltétlül hívja Jisungot az órájára.
– Megyek... – hajtotta le a fejét Jisung, s barátai után kullogott.
Minho csak remegő ajkait beharapva ült le az orvosi rendelő előtti székre, s várta, hogy az előtte lévő kijöjjön onnan.
[...]
Mint kiderült, Minhonak nem esett nagyobb bántódása pár zúzódásnál. Másnap ment is iskolába, persze a balesetek, és az emberek elkerülése érdekében már reggel hétkor a padjaban ült.
Éppen mobilozott, amikor egy értesítése jött.
Anya
Hol a picsában vagy te hülyegyerek?! Apádnak nem hoztál a boltból cigit! Azonnal gyere vissza, és hozz cigit és kenyeret!
Minho
Nem tudok, már suliban vagyok, a kapus nem fog kiengedni.
Anya
Csak gyere haza...
Minho sóhajtva zárta be az alkalmazást, s padjára bújva sírta el magát. Nem elég, hogy a suliban senkije sincs, még otthon a szülei is folyton piszkálják.
Mivel a suliban alig voltak diákok, így nem félt, hogy esteleg valaki is meglátná őt, mindent kiengedett a torkán ami kikívánkozott. Minden fájdalmát.
Csak akkor lepődött meg igazán, amikor egy kar átkarolta, s a hátára feküdve ölelte magához szorosan.
Az idősebből csak egy hangosabb zokogás tört fel, nem is érdekelte, hogy ki lehet aki őt öleli, bár volt egy sejtése.
– Shhh...ne sírj... kérlek! – súgta Jisung, ezzel beigazolva, hogy Minho jó személyre tippelt.
– Jisung, kérlek haggy békén! Látod, hogy úgy is bántalak, ha nem akarlak! – húzódott el Minho, bár nehezére esett elválni Jisungtól.
– Nem hagylak! A barátaim hiába akarnak megakadályozni, engem érdekel, hogy mi van veled! – ölelte meg Minhot a kisebb, s a mellkasába bújt.
– De velem senki sem boldog! Ezért nincsenek barátaim! – sírt az idősebb.
– De én tudom, hogy milyen kedves vagy valójában! Kérlek, adj egy esélyt nekem, és hagyd, hogy a barátod legyek!
– De...
– Semmi de! Igen, vagy nem?
– Rendben... – ölelt vissza Minho.
– Köszönöm hyung.
Sajnos Jisung nem tudott ott maradni vele egész nap, pedig Minhonak csakis arra lett volna szüksége. Jisung karjaiban életében egyszer biztonságban érezte magát, pedig egy sokkal kisebb termetű fiú, és biztosan gyengébb is. Minho akkor még nem tudta, hogy nem Jisung termete vagy fizikális ereje tartja őt biztonságban, hanem az az aura, ami csupa törődést és szeretetet sugároz felé.
Napok teltek el, hogy Jisung szüneteken Minhoval lógott, nem pedig a barátaival. A barátok nem viselték valami jól ezt, de Jisung igyekezett velük is időt tölteni, és kérte őket, hogy hagyják békén Minhot.
Minho kezdett egyre közelebb kerülni Jisunghoz, olyan is történt már, hogy nála aludt, vagy esetleg egész nap ketten lógtak, és egy kávézóban oldották meg a házi feladatukat.
Egyre többször, és intenzívebben hiányolták egymást, és olyan is történt már, hogy egész nap üzengettek egymásnak, vagy egész nap videóhívásoztak, még ha az egyikük suliban volt és a másik otthon.
Jisung barátai is lassan beletörődtek, hogy Jisungnak Minho kell. Ők egy ideje tudják, hogy Jisung nem barátként tekint Minhora, de szerencsére nem nem fogadták annyira rosszul.
Rá kellett jönniük, hogy Minho egy nagyon szerethető, vicces, és tapasztalt ember, akinek a társasága nagyon sokat kezdett jelenteni számukra. Jisung valósággal olvadozott amikor Minho mellette volt, nem beszélve arról, amikor az idősebb hozzáért.
Ennek azonban ma vége szakad, a két fiú nem fog tudni annyit egymás mellett lenni.
Ma volt a ballagás napja, ami azt jelentette, hogy Minho ballag, Jisung osztálya pedig búcsúzik a 12.-esektől.
Jisungnak semmi kedve nem volt elkészülni reggel, mert tudta, hogy úgy megy el ebből az iskolából Minho, hogy nincsenek együtt. Nem tudta, hogy az idősebb mit tervez a jövőre, de abban biztos volt, hogy egyetemre megy, hiszen nagyon sokat tanult, és ösztöndíjas is volt egész sulis évei alatt.
Végül végigsírta az egész eseményt, és Felixre tapadva vészelte át a megható szertartást, amikor szerelmét elbúcsúztatta ettől a sulitól.
Minho amikor már megtehette, mosolyogva szaladt oda a kisebbhez, és felkapta az ölébe szorosan magához ölelte őt. Jisungból csak jobban kitört a sírás, hiszen úgy érezte, ez a búcsú ölelés.
– Ugye...barátok maradunk? – vált el Minhotól, s sírva nézett fel az idősebb szemébe.
– Sajnos nem...
– De...miért? - kezdett erősebb sírásba Jisung.
– Szeretlek, és tudom, hogy te is engem, szóval mostmár nem lehetünk barátok, hanem egy párnak kell lennünk! Jisung, leszel a párom?
– Kurva anyádat, ezt eddig nem tudtad volna megkérdezni?! – mosolyodott el könnyein keresztül Jisung, s beleboxolt Minho vállába. – Persze, hogy igen! – ölelte meg zokogva. – Szeretlek!
– Én is szeretlek! – szorította magához a kicsit Min mosolyogva.
Mivel az idősebb idővel elköltözött otthonról, és az ösztöndíjából bérel egy lakást, így sokkal felszabadultabb is volt, hiszen szülei semmit sem tudtak róla, még a ballagás dátumát sem.
Jisung lassan elvált Minhotól, s azonnal az ajkaira hajolt. Minho szorosan magához ölelte a kisebbet a derekától, s visszacsókolt.
A legjobb nyaruk vette kezdetét. Minho már talált magának munkahelyet és a 18-at is betöltötte, szóval már független férfi volt.
Talán mondanom sem kell, hogy Jisung a nyarának több mint felét Minho lakásán töltötte, míg a másik felét szintén Minhoval, de azt már különböző gyönyörű randevúkon.
Vége