– Nem egészen értem, miért hallgatunk meg kérelmeket egy elrendezett öröklés ügyében – folytatta nagyapám, a király, kizökkentve a merengésből.
A szemem, ami ki tudja, hogy csak pár pillanatig vagy sokkal tovább volt lehunyva, felnyílt, és egyszeriben nagyon kellemetlenül éreztem magam. Lopva Aegonra pillantottam, aki továbbra is kitartóan fürkészett, méghozzá oly' módon, mintha nemcsak engem, hanem a gondolataimat, s így a fejemben felelevenedő, vele kapcsolatos emlékképet is látta volna.
– Egy valaki van jelen – folytatta nagyapám –, aki netán többet tudhat arról, mi Corlys nagyúr akarata. Az Rhaenys hercegnő.
Hamar elszakítottam a tekintetemet Aegontól, és mint mindenki más, úgy én is Rhaenysre néztem. Úgy tűnt, ő maga is meglepődött azon, hogy a király nyíltan megnevezte, s egyúttal felszólította őt. Először én is felkaptam a fejemet, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg feleannyira sem lepődtem meg, mint a többiek.
Mert az én nagyapám már csak ilyen volt: béke- és családszerető, szeretettel teli és igazságos. Ezúttal sem vágyott többre, mint a családon belüli kiegyensúlyozott viszonyokra. Nem vágyott perpatvarra, és végképp nem akarta, hogy a közvetlen rokonai szüntelenül egymásra mutogassanak. Kivételes ember maradt azok körében, akiknek legtöbbje egyáltalán nem számított annak.
– Valóban, felség – felelte Rhaenys, majd előresétált. A lépteit csend és feszült várakozás követte végig. Luke nyelt egyet, én pedig erőt vettem magamon, és felszegtem az államat. – A férjem végig azt akarta, hogy Hullámtörőt Ser Laenoron keresztül az ő törvényes fia, Lucerys Velaryon kapja. Töretlen volt e kívánsága, és a támogatásom is az. Ami azt illeti, Rhaenyra hercegnő nemrég közölte, hogy összeházasítaná a fiait, Jace-t és Luke-ot Corlys nagyúr unokáival, Baelával és Rhaenával. És ezt a javaslatot őszinte örömmel fogadtam.
A királyt gyenge, ám annál örömtelibb kacajra fakasztották Rhaenys szavai. Boldogan vette tudomásul a testvére kijelentéseit, nem úgy, mint a Segítő és Alicent. Ahogy elnéztem őket, csalódottságot és haragot láttam rajtuk. Ők egészen másképp képzelték el az aznapi meghallgatás végkimenetelét, és bár már akkor sejthették, hogy a saját kardjukba fognak dőlni, amikor a nagyapám belépett a Nagycsarnokba, bizonyára akkor tudatosult bennük igazán a vereség ténye, amikor Rhaenys is édesanyám és Luke mellé állt.
– Hát, akkor eldöntetett... újfent – összegezte a király. – Ezennel megerősítem, hogy Lucerys herceg a Velaryon-házból Hullámtörő örököse, valamint a Hullámtróné, és a következő Hullámok ura.
Ismét Luke-ra néztem, hátha elkaphatom a pillantását, hogy szavak nélkül ugyan, de megpróbáljak lelket önteni belé. Tudtam, hogy fél, hisz teljes szívvel sosem szeretett volna Hullámtörő urává válni. Többször elpanaszolta nekem és Jace-nek, milyen alkalmatlannak tartja magát egy ekkora feladathoz, és ez az érzés továbbra is ott szunnyadt benne.
Az öcsém tekintete Ser Vaemondra tévedt, nem rám, így megnyugvás helyett csak még idegesebbé vált. Én is a Serre néztem, a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Félelem és türelmetlenség száguldozott az ereimben, és hirtelen rossz érzés kerített a hatalmába.
– Megszegted a törvényt, és több évszázadnyi hagyományt, hogy a lányod legyen a trónörökös – mondta Ser Vaemond, a hangja csöpögött az indulattól. – Mégis meg merészeled mondani, hogy ki az, aki megérdemli a Velaryon nevet? Nem! Ezt nem fogom hagyni!
– Hagyni? – kérdezett vissza a király. – Megfeledkezel magadról, Vaemond! – figyelmeztette aztán, ám ahelyett, hogy a Ser figyelembe vette volna nagyapám intelmét, sarkon fordult, és nyílegyenesen Luke-ra mutatott.
– Ez nem igazi Velaryon, és semmiképp nem az unokaöcsém – kiabálta Ser Vaemond, ügyelve rá, hogy kellőképp kihangsúlyozza a kijelentésében szereplő tagadószavakat.
– Menj a szobádba – szűrte a fogai közt édesanyám, ráparancsolva Luke-ra. – Ebből elég volt!
– Lucerys az én törvényes unokám – közölte a király –, te meg nem vagy több, mint Hullámtörő másodszülött fia.
– Ugyan a saját házad úgy irányítod, ahogy jónak látod, de az én házam jövőjéről nem dönthetsz – hadakozott tovább a Ser. – A házam átvészelte a Végzetet, és még ezernyi más sorscsapást. És vesszenek meg az Istenek, én nem fogom tétlenül nézni, hogy végleg eltörli ez a... – Ser Vaemond elhallgatott, mintha egy pillanat erejéig észhez tért volna. Luke-ról rám nézett, aztán Jace-re, végül ismét rám. Az irántunk érzett gyűlölete vasmarokként szorította össze az egész testemet.
– Mondd ki! – követelte Daemon, szándékosan tovább csigázva Ser Vaemondot. Az idegeim pattanásig feszültek, a bőröm bizsergett az újabb soron következő megaláztatás előszelétől.
– A gyermekei mind fattyak – kelt ki magából a Ser, elkorcsosult vadállatként ordítva az utolsó szót. – A lányod pedig szajha – fordult a király felé, mire szinte minden jelenlévő hüledezni kezdett.
Könnybe lábadó szemmel Aemondra néztem, aki ahelyett, hogy viszonozta volna a pillantásomat, azon nyomban lesütötte a szemét. Nem mintha együttérzést vagy kedvességet várhattam volna tőle, mégis sokkal rosszabbul esett, hogy még a tekintetünk összekapcsolódására sem méltatott.
– Ezért kivágom a nyelved – mondta nagyapám, miután álló helyzetbe küzdötte magát, és a nála lévő tőrért nyúlt. Tekintettel az állapotára, erősen kételkedtem benne, hogy képes lett volna rá, az mindenesetre végtelenül jólesett, hogy immár többszörösen is a védelmébe vett minket.
Ser Vaemondnak esélye sem maradt rá, hogy reagáljon. Jómagam csupán egy nagy, sötét foltot láttam, ami elsuhant mellettem, és mire tudatosult bennem, hogy nevelőatyám, Daemon volt az, már Ser Vaemond mögött termett, és a Sötét Nővér meglendült a kezében.
A mozdulataiban nem volt sem hezitálás, sem könyörület. Kíméletlenül félbehasította Ser Vaemond fejét, az élettelen test pedig tompa puffanással, súlyos zsákként terült el a kemény padlón. Luke kissé összerezzent, akárcsak én. Mindig tisztában voltam vele, hogy Daemon a végletekig képes elmenni, az elém táruló, brutális látvány mégis letaglózott.
– Megtarthatja a nyelvét – jegyezte meg Daemon, megtámaszkodva a fegyvere markolatán.
– Lefegyverezni! – kiáltotta a Segítő, mire a Nagycsarnokban tartózkodó néhány páncélos katona kivonta a kardját, és elindult Daemon felé.
– Felesleges – mondta Daemon, a ruhájába törölve a kard pengéjét, és mint aki jól végezte dolgát, visszavonulót fújt.
Helaena, akit nyilvánvalóan megráztak a történtek, a fülét befogva, heves légvételek közepette próbálta összeszedni magát. Nem volt könnyű végignézni, amint eluralkodott rajta a pánik. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy szoros ölelésbe vonjam. Szerettem őt, még ha akaratunk ellenére el is sodródtunk egymástól, de a körülmények nem engedték, hogy vigaszt nyújtsak neki.
Aegon kifejezéstelen arccal vizslatta Ser Vaemond hulláját, miközben Aemond megfejthetetlen, mégis hátborzongató tekintettel illette Daemont. Lassan végigmérte a férfit, aztán összezárta az ajkait, és nyílegyenesen a szemembe nézett.
Hát, ilyen alakok pártfogását élvezed, üzente megvető pillantása. A korábbi szemkontaktus, melyet tőle vágytam, mostanra nemkívánatossá vált, mégis el kellett viselnem. Szinte éreztem, amint előbb eltörpülök, majd megsemmisülök a figyelmétől. Fájt az egész, és mást sem akartam, mint megszabadulni tőle.
Nagyapa nyöszörögni kezdett a fájdalomtól, akaratlanul is elősegítve azt, hogy véget érjen ez a szörnyű helyzet. Alicent odasietett hozzá, a Mesterekért kiáltott, és a királyt végül kivezették a Nagycsarnokból.
Édesanyám is elindult a kijárat felé, nyomában az öcséimmel és Daemonnal. Jace a nevemen szólított, hogy csatlakozásra bírjon, de nemet intettem, és inkább kihasználtam az embersokaság felbolydulását. Még Rhaenys és Daemon lányai sem vették észre, hogy mozdulatlanul álltam ott.
Alicentnek feltűntem ugyan, de fikarcnyit sem törődött velem. Helaenába karolt, és kikísérte őt a teremből, lehetőséget sem adva rá, hogy szót váltsunk egymással, holott mindketten szerettük volna. Helaena bocsánatkérően nézett rám, a homloka ráncba szaladt a sajnálkozástól. Elmosolyodtam, így tudtára hozva, hogy nem haragszom rá, majd amikor Aegon is elhaladt mellettem, határozottan elfordítottam a fejemet.
A Segítő nem eredt egyből Alicenték nyomába. Habozott, mintha mondani szeretett volna nekem valamit, végül mégis elvetette, és gyors tempóban kisétált a Nagycsarnokból. Kíváncsi lettem volna rá, mit akart a fejemhez vágni, de nagyobbrészt örültem neki, hogy inkább a hallgatást választotta, mert nem voltam benne biztos, hogy el tudnám viselni a sértéseit.
Magányra volt szükségem, és egészen úgy hittem, rövidesen ki is érdemelhetem. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy nem maradok egyedül a trónteremben. Azok után, ami a folyosón történt köztünk Aemonddal, azt gondoltam, nem lesz hajlandó önszántából egy légtérben tartózkodni velem, ráadásul úgy, hogy kizárólag kettesben legyünk. Erre mit tett? Maradt, ezzel pedig tökéletesen rácáfolt az elképzelésemre, és ha lehet, még jobban összezavart.
– Kár volt visszajönnöd – közölte. Minden erőmet és bátorságomat összeszedtem, felé fordultam, és eltökélten a szemébe néztem.
– Nem önszántamból tettem – világosítottam fel. Csend állt be, mialatt furcsán pásztázta az arcomat. Bizonyára meglepődött, hogy képes voltam érdemben is reagálni a kijelentésére, hisz a folyosón levegőt venni is alig mertem.
Nyelt egyet.
– Már szinte elfelejtettem a hangodat – jegyezte meg az iméntinél jóval halkabban. Egyetlen arcizma sem rándult, tapodtat sem mozdult, és a hanghordozása sem vált kedvesebbé, én ostoba mégis léleksimogatónak éreztem a szavait.
– Sajnálom, hogy nem sikerült – feleltem félszegen, mire hümmögött egyet.
– Igen, nekem is azt kellene.
Várt még egy keveset, de nem azért, hogy újfent megszólaljak, hanem csak úgy. Egy röpke időre hagyta magát elveszni a pillanatban és a szememben, aztán hátrakulcsolt kézzel magamra hagyott, mégsem maradtam egyedül. Megfosztott a magánytól, mert bár ő távozott, ott hagyta társamul a beszélgetésünk nyomán bennem felmerülő, megannyi kérdést és a feneketlennek tűnő bizonytalanságot.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Ideje elkészülnöd – mondta édesanyám, mihelyst találkozott a tekintetünk.
Intett a két szolgálónak, akik rögvest nekiálltak elkészíteni a fürdővizet. Virágszirmokat és illatos olajokat kevertek hozzá, és miután megfelelő hőmérsékletű lett, segítettek megszabadulni a ruhámtól. Míg én beszálltam a vízbe, édesanyám leült az ágy végébe, és onnan nézett engem.
– Mi kellene ahhoz, hogy a szobában maradhassak? – kérdeztem, miközben a szolgálók mosdatni kezdtek.
– Közrendűség – felelte édesanyám, majd felsóhajtott, és komolyabbra vette a szót. – Tudom, mit kell átélned e falakon belül, és hidd el, én sem szívesen ülök egy asztalhoz azokkal, akik oly' hevesen ellenzik a trónigényemet, de ma estére muszáj lesz félretennünk a nyílt ellenségeskedést. Nagyapád nagyon beteg, és talán soha többé nem lesz rá alkalmunk, hogy együtt vacsorázzunk vele. Az ő kérése volt, hogy mindannyian összegyűljünk, így legkevesebb ennyivel tartozunk neki.❞