Minho ma is egy nehéz napot tudhat maga mögött. A munkahelyén mindenki azt hiszi, hogy ő kevésbé tapasztalt másoknál, mindezt azért, mert ő még csak egy gyakornok orvos.
Azt nem veszik figyelembe, hogy attól mert gyakornok orvos vagy, az nem azt jelenti, hogy azt a hat évet nem tanultad végig Korea legjobb egyetemén. Neeem, az nem lényeges, hiszen az csak röpke hat év volt.
Attól, mert még csak gyakornok vagy, ugyan annyit tudsz mint egy orvos, csak kevesebb tapasztalattal rendelkezel, hiszen még nem műtöttél, nem beszéltél betegekkel csak a műtéteket figyelve segítetted a főorvos dolgát.
Minho már ezerszer keveredett összeszólásba az ápolókkal, hiszen még ők sem képesek elfogani őt. Ez talán még jobban bosszantja, mint bármi más. A többi ember csak átlagos ember, akik nem sokat tudnak az orvostudományról, de az ápolóknak elviekben tudniuk kéne, hogy Minho jelenleg miért még csak gyakornok.
A veszekedés a mai nap eléggé félelmetes folyamatba ment át, amikor a főorvos rajtakapta őt amikor ápoló munkáját becstelenítette. Nem tehetett mást, hiszen valahogyan meg kellett védenie magát.
Viszont ebből a kalamajkából már nem sikerült hatásosan kimenteni magát, így elég nagy szidást kapott. Teljesen letört az orvos szavai hallatán, hiszen mindig is nagyra tartotta őt, s most a szidás amit tőle kapott a lelkéig hatolt.
Bocsánatkérés után szaladt el a kórházból, és eldöntötte, hogy ő ezt nem akarja tovább folytatni. Nem akar orvos lenni, ha annak az az ára, hogy nem fogadják el őt. Nincs értelme bizonygatni a tudását, ha egyszer senki sem hisz benne, mindenki lenézi, és mindenki szava fennébbvaló az övénél.
Egy senkinek érezte magát, akivel mindenki úgy beszélhet ahogy kedve támad. Aki bármit elkezd, bármeddig folytathatja, sosem fogadják el. Egy élet terveit kellett úrjaalkotnia.
Hevesen potyogó könnyekkel szaladt ki a kórházból az oldaltáskájával. Kezeivel próbálta eltűntetni a sós könnycseppeket, de a régieket mindig helyettesítették újabbak.
A fájdalom a szívében elterjedt, s szinte az egész testét elárasztotta. Teste minden pontja zsibogott, lüktetett a hirtelen ért csalódás és megalázás bomba hatására.
„Bárki szívét képes lennék meggyógyítani, csak az enyémet nem.“ – bánkódott magában, ami mégtöbb könnyet követelt.
Éjjeli műszakja lenne, de az incidens miatt már este tízkor az úton barangol, fájdalommal küzdő szívvel.
Az utcákon már nincsenek gyalogosok, csak az autók fénye világítja meg a hulló esőcseppeket, s néhány utcalámpa.
Észre sem vette; eleredt az eső.
Szomorú mosollyal rázta meg a fejét, s cipői orrát bámulva haladt tovább az egyre vizesebb járdán.
Amikor a beért a lakónegyedbe, s már közeledni kezdett az utca végéhez, a két utolsó panel közül valami emberféle hang ütötte meg a fülét.
Az esőcseppek földre caapódásának hangját próbálva kizárni koncentrált a hangra, s közelebb merészkedett a siktátorhoz.
Valóban emberi nyöszörgések, s heves lélegzetvételek hangzottak el.
Egy épeszű ember, aki nem akarja magát a bajba keverni, elsétálna a hangot figyelmen kívül hagyva. Minho azonban nem ilyen ember. Őt érdekli a többi ember, a lelkiismerete élete végéig bántaná, ha nem nézi meg mi a helyzet az ott nyöszörgővel.
Telefonját elővette a zsebéből, majd annak a vakujával indul el lassú léptekkel. Az igaz, hogy a szívén viseli az emberek sorsát, de ez nem azt jelenti, hogy minden sikátorba vidáman beszalad.
Amikor már majdnem a keskeny rés végére ért, egy kuka mögül ismét elhangzott a fájdalmas nyöszörgés, s a heves lélegzetvétel.
Összeráncolt szemöldökkel lépett még párat, nem felkészülva arra, hogy a fájdalommal tele szíve megrepedhet a látvány miatt.
Amint megpillantotta az ott gubbasztó emberi lényt, azonnal a kuka fogantyújába kapaszkodott, nehogy lábaiból teljesen kifusson az erő. Erre sosem lehet felkészülni lelkileg.
Egy pici, vékony fiú húzta össze magát annyira, hogy egy kis szeméttel telegyömöszölt sarokba elférjen, és senki ne lássa meg őt a kuka takarásában.
Egy hatalmas szürke pléd volt rajta, de a meztelen lábai ígyis kilátszottak, hiszen egy nem tudta betakarni magát teljesen vele.
Sötétbarna haja kócosan lógott a szemébe. Az arca koszos volt, s könnyek borították. A fiú talán tizennyolc és huszonöt év közötti lehetett, s teljes testében remegett.
– K-k-ké-ké-kérlek...n-ne b-b-bánts...! – nézett fel Minhora könnyes szemekkel, s összetette a kezeit kérlelésképpen. – N-ni-nincs semmim...a-a-alfa... – sírta el magát hangosabban.
– Mi történt veled? – guggolt le Minho, s összeszorult torokkal próbálta kiszedni a kis omegából a vele történteket.
A fiú viszont nem úgy látszott, hogy nagyon válaszolni szeretne, ezért inkább hanyagolta a témát, s a táskáját felcipzárolva elővett egy rend ruhát.
– Segíthetek neked? – kérdezte, de nem kapott választ. – Hozzád érhetek? – kezdett közeledni felé a kezével.
– N-ne bánts! – tette a kezeit a feje tetejére az omega, s hangosabb zokogásba kezdett.
– Shh... minden rendben lesz. – próbálta szavakkal nyugtatni. – Kérlek ne foglalkozz azzal, hogy alfa vagyok-e vagy sem! Én nem foglak bántani, én orvos vagyok, és segítek neked. – ért hozzá óvatosan a fiú térdéhez.
Az omega viszont ellenkezni kezdett, s legszívesebben elmenekült volna, viszont Minho elálta az útját, és a sikátor is keskeny volt.
A fiú hatamas stressznek és félelemnek volt kitéve, ami az eszméletvesztését követetle.
Orvosként már akkor kudarcot vallott, amikor nem rögtön a mentőautót hívta amint rátalált az omegára. Minden ember ezt tenné, főleg egy orvos.
Minho azonban nem így tett, de ehhez semmi köze sem volt alfa mivoltának. Simán csak a megviselt szívére hallgatott.
A meztelen kis testet a takaróba csavarta annyira, hogy a fiú szinte elveszett benne. Ezek után pedig csak ki kellett szednie a keskeny sikátorból az omegát.
Amint megmozdította, látta, hogy egy táskán ült egészen idáig. Azt kinyitva személyes iratokat talált benne. A személyi a kezébe akadt, amin a takaróba csomagolt fiú képe virított.
– Han Jisung, 2000. szeptember 14... omega... – olvasta fel halkan magának az információkat.
A táskát beletette a sajátjába, hiszen abba minden belefért. A fiút a karjaiba vette, s elindult a mégsötétebb utcákon hazafele.
Amint kiért a lakónegyedből, a szíve egy fokkal lassabban kezdett dobogni. Olyan érzés volt, mintha sok évnyi háború után beállt volna a béke.
Minho egy kertes házban lakott a város szélén. Egy kis udvara volt, ahol egy hatalamas orgonafa tartott árnyékot egy többszemélyes hintának. A fekete vaskerítés mentén tujafák sorakoztak, amik eltakarták a kis udvart a külső szemek elől.
A kulcsával kinyitotta a kaput, majd lekódolta azt, hiszen elektromosan működött. A ház ajtaját már a lábtörlő alatti kulccsal nyitotta ki.
A ház nem volt hatalmas, de egy kisebb család kényelmesen elfért volna benne. Egy kis előszoba után, egy hatalmas ablakokkal bevilágított nappali következett, ami félig egyben volt a konyhával.
A nappaliból nyílt egy erkélyajtó az udvarra. A helyiség végében egy falépcső állt, ami felvezetett az emeletre. Az emelet egy kis lelátóként is szolgált a nappalira, s amúgyis csak két szoba volt fent; egy hálószoba, és egy fürdőszoba.
Természetesen a hálószobának is hatalmas erkélye volt.
Nos, ez Minho „szerény“ hajléka.
[…]
Jisungot a hálószobájába tette le az ágyra. Nem akart igazából nagyon foglalkizni vele amíg nincs magánál, hiszen nem akarja megszégyeníteni az omegát.
Az ágyon hagyta, jómaga pedig elment zuhanyozni, majd azt követően leült a hálószobájában elhelyezett kis kanapén.
Laptopján az egyetemi jegyzeteit kezdte bújni, hiszen jobb dolga nem akardt. Még mindig úgy gondolta, hogy az orvossá válást valószívűleg fel fogja adni.
Éjjelek éjjelén is csak a jegyzeteket tanulmányozta, és közben tudósító videókat is nézett. Mindezt addig, amíg az ágyon pihenő Jisung meg nem moccant.
A kis nesz megütötte a fülét, s laptopját maga mellé tette. Felpattant a kis kanapéról, és az ágyhoz sietett.
Jisung lassan kezdte nyitogatni a szemeit, s közben azon gondolkodott, hogyan került ilyen puha helyre. A választ elég gyorsan megkapta, amikor megpillantotta Minhot az ágya szélén ülni.
Ijedten ült fel, s kezdett hátrálni. Minho a kezével lassan kezdett közeledni hozzá, de ez csak jobban megrémisztette a kisebbet.
– K-kérlek....
– Nem bántalak. Bízhatsz bennem. – formálta a szavakat lassan és értehtően az alfa, akinek a hangja akár egy misztikus dallam, úgy lüktetett a kisebb fülében.
– Kérlek... – motyogta tovább a kisebb.
Az idősebb tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy a fiút megnyugtassa. Lassan becsukta a szemét, s lágyan elmosolyodva engedte kellemes japán lonc illatú feromonjait.
Az omega ajkai elnyíltak egymástól, s mélyen beleszippantott a levegőbe. Ez volt az az illat, amit egész életében érezni akart. Az illat, ami nyugodtságot, törődést, és biztonságot sugároz. Jisung teste szinte teljesen lenyugodott, s remegése is alább hagyott.
Lassan eresztette szabadon saját feromonjait is, ezzel elengedve magát, s kapva a lehetőségen, hátha valaki végre megérti a jeleit. Finom levendula illata mélyen megszólította Minhot.
Az idősebb szemeit összeszorítva fogadta magába azt az illatot, amiben oly sok érzelem tombolt. Fájdalom, csalódottság, szégyen, bizalmatlanság, megbecstelenítés, magány és önutálat...
Percekig csak lehunyt szemekkel ízlelgették egymást, ismerkedtek egymással a feromonok segítségével. Minhot azonban megviselték Jisung lelki problémái, s hiába próbált magában tartani, elpityeredte magát.
Jisung szemei kipattantak, s hatalmas boci szemekkel nézte az alfát, aki lassan nyitotta fel pilláit, előtárva könnyebben úszó íriszeit.
Az omega nem értette, hogy miért sír ez az alfa, aki akár az életének is véget vethetne, hiszen ő csak egy védtelen, gyenge omega.
– M-miért sírsz? – kérdezte halkan motyogva. – Rosszat tettem? Sajnálom. – araszolt közelebb Minhohoz, s lassan fogta meg az idősebb kezét.
– Minden rendben van, ne aggódj! – szipogott párat még Minho, majd folytatta. – Szeretném, ha tudnád, én nem foglak bántani, és az akaratodon kívül semmit nem teszek ami veled kapcsolatos. Velem maradhatsz, és vigyázom rád, Jisung. Sajnálom, hogy ezeken keresztül kellett menned!
– Köszönöm. – hajtotta le szégyenlősen a fejét Jisung. – Meg sem érdemlem, hogy ennyire kedves legyél hozzám...
– Shht! – tapasztotta mutatóujját a kisebb ajkaira Minho. – Itt önmagad lehetsz, és ígérem, nem foglak korlátozni semmiben. – mosolygott.
– R-rendben. – mosolyodott el Jisung félénken, lehajtott fejjel.
[…]
Az eset óta eltelt pár hét. Minho visszatért a kórházba, persze mindezt Jisungnak köszönhetően, aki szépen felvázolta, milyen fontos, hogy az embernek olyan munkája legyen, ami jól fizet, illetve szeretjük csinálni.
Minho már az első beszélgetésük óta úgy érzi, hogy Jisung valamilyen módon a hatalmába vette őt. Folyton rá gondol, mindig csak vele lenne, illetve imádja a kisebb közelségét, és puha érintéseit.
Természetesen ez fordítva is igaz. Jisung egyszerűen bolondul Minhoért. Sosem tapasztalt ekkora tödődést, és szeretetet amit Minho nyújt neki.
Mindig hiányolja, amikor Minho nem öleli meg őt alvás közben, amikor nem kap egy puszit amikor az idősebb dolgozni megy, illetve amikor Minho még ahhoz is fáradt, hogy lezuhanyozzon, nemhogy őt megpuszilja üdvözlésként.
Ez ma is így történt. Minho hulla fáradtan, karikás szemekkel esett be az ajtón, hiszen 24 órás munkaidőben volt. Ilyenkor persze Jisung néha fél egyedül, de szerencsére a házban vannak világítások, amik részben megnyugtatják.
Visszatérve Minhora. Az idősebb keményen dolgozott, figyelt, jegyzetelt, és próbált minél több információt elraktározni a fejében. Ezek a dolgok kellően kifárasztották, így a táskájától megválva, cipőit lerúgva a lábáról indult el az emeletre.
Este 11 óra volt, így Jisung már régen az ágyikójába bújva aludt. Minho fáradtsága ellenére elmosolyodott Jisung édesen szuszogó mivoltára. A kisebb nyakig be volt takarózva, s pufi arccal, elnyílt ajkakkal lélegzett.
Minho bennébb merészkedve a szobában, kivett a szekrényéből egy melegítőt, egy pólót, egy alsót és egy törölközőt, majd a szomszéd helyiségbe sietve lezuhanyzott.
Felfrissülve bújt be Jisung mellé a takaró alá, s szorosan megölelte a kisebbet. Bebújt a hátába, s orrát a kisebb tarkójába fúrta.
Sung megébredt, s nyammogva fordult Minho felé, s mégszorosabban hozzábújt az alfa mellkasához.
– Mmhh... hyungie... – súgta, s arcát hozzádörgölte Minho mellkasának.
– Aludj Sungie! – súgta az orvos, majd jómaga is álomra hajtotta a fejét.
Reggel a kisebb ébredt hamarabb, hiszen ő korábban is lefeküdt, s Minhoval ellentétben egész nap pihent.
Csodálva pillantott fel a mellette fekvő alfa gyönyörű arcára, s percekig csak nézte őt. Már jó ideje gondolkodik, hogy megérné-e megpróbálni valamit, de mindig megakadályozza őt az esze.
Ebben a pillanatban azonban egyáltalán nem hallgatott az eszére, hiszen a vágy túlfűtötte a testét. Közelebb hajolt Minho arcához, s egy gyenge puszit nyomott az idősebb ízletes ajkaira.
Akkor lepődött meg igazán, amikor el akart húzódni, de Minho feje követte, nem akart elszakadni az ajkaitól. Szemei kipattantak, s ijedten nézte az alfa csukott szemeit.
Végül Minho mozdította meg először ajkait, amibe Jisung is szívesen csatlakozott. Átkarolva az alfa nyakát teljesen behúzódott Minho alá, aki idő közben felülkerekedett rajta. Hevesen csókolta, s még akkor sem akarta elengedni őt, amikor már alig kapott levegőt.
Minho viszont hallva Jisung hiányos lélegzetvételét erőszakkal, de elvált a finom ajkaktól. Az omega hevesen kezdte kapkodni a levegőt, de ez nem érdekelte, újból ajkain akarta érezni Minho puha párnácskáit.
Amikor azonban össze akarta illeszteni az ajkaikat, az idősebb félrefordította a fejét. Sung melgepődve ejtette vissza fejét a párnára.
– Azért levegőt vegyél! – lihegett Minho is szaporán.
– Ha valamiben meg kell halni, akkor legalább valami jóba haljak bele. – mosolyodott el a kisebb.
– A huncutság tetőfokán táncolsz, ugye tudod? – mosolyodott el féloldalasan Minho.
Sung csak pimasz vigyorral bólintott, majd újból rabságba ejtette Minho gyönyörű ajkait.
[...]
Teljesen egymás karjaiba olvadva bújtak közel egymáshoz. Jisung teljesen lenyugodva érezte magát, de ez az alfával sem volt másképp.
Igen, lefeküdtek, de bátran ki merik jelenteni, hogy ezt egyikük sem fogja megbánni. A csodás összhangnak, az irígylésre méltő harmóniának, és a kettejük közt szikrázó levegőnek végre megtalálták a definicióját: Kölcsönös szerelem.
Nem volt nehéz bevallaniuk, hogy első pillantásra szerelembe estek. A hiányérzet, amikor külön voltak, a sok puszi és ölelés, mind-mind erre mutat rá.
– Még most is hihetetlen, hogy szeretsz engem... – motyogta a kisebb, amikor újra és újra lejátszotta a fejében annak a szónak az elhangzását Minho szájából.
– Egy ilyen aranyos mókuskát nem tudnék nem szeretni. – dörgölte össze az orrukat Min.
– Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és hogy kimentettél abból a sikátorból, ahhelyett, hogy hagytál volna megfagyni, vagy esetleg részeg emberek játékának. – ranzol kis köröket ujjbegyével Minho csupasz mellkasára zavarában az omega.
– Természetes, hogy nem hagytalak ott Jisung. Visszatekintve pedig áldom az eget, hogy aznap eljöttem a kórházból. Egy kincset találtam abban a sikátorban. – csókolt a pici homlokára Minho.
– Ne túlozz, kérlek. – kuncogott Jis, s közelebb férkőzött Minhohoz.
– Én, olyat? Mikor szoktam? – nevetett Minho.
– Például most az előbb? – húzta fel a szemöldökét az omega.
– Egyem a szívedet te cukorbomba, hát hol túlzok én amikor rólad beszélek? Nincs olyan szép szó, ami túlzás, ha az ember rád mondja! – kerekedett felül Jisungon Min, s nyakára kezdett cuppanós puszikat hinteni.
– M-minhoo~! – vergődött a kisebb. – Csikiiiz! Héé! – nevetett a kisebb, miközben kapálózott.
– Cukorkaaa~!
[...]
A tegnapi jó kedvet felváltotta az aggodalom. Minho kora reggel indult el a munkába, Jisung pedig egyedül maradt otthon. Ezzel minden rendben lenne, de egy dolog nem hagyja nyugodni a kisebbet.
Reggel a kíváncsiság hajtotta előre, s a közeli gyógyszertárban vásárolt terhességi tesztet. Máshogyan éri magát, és hatalmába kerítette őt a félelem. Ez a félelem akkor teljesedett be igazán, amikor a terhességi teszten tisztán, és jól kivehetően megjelent mid a két vörös csík. Na, az volt az a pillanat, amikor Han Jisung majdnem elájult a fürdőszobában.
Azonnal hívta Minhot, aki sietve ért haza a munkájából. Mivel semmit sem tudott a részletekről, csak azt tudta, hogy állítólag nagy a baj, így sietősre fogta a figurát.
Lihegve nyitott be az ajtón, s szinte azonnal a karjaiban tudhatta Jisungot, aki pityeregve ölelte át a nyakát úgy, mintha nem lenne holnap számukra.
– Mi történt? Megijesztessz. – szorította magához az omegát Minho.
– Minho, mondd, hogy ez lehetséges! – tolta a fiú kezébe a pozitív tesztet, amiután elhúzódott Minhotól. – Mondd, hogy a tegnapi után ez nem lehet másé! – markolt az idősebb vállára.
Minho teljesen elszomorodva nézte a pozitív tesztet. Nem akarta elhinni, hogy ez tényleg vele történik meg. Ez egyszerűen nem lehet igaz.
– Minho! Mondj már valamit, kérlek! – sírta az omega, még mindig erősen kapaszkodva Minho vállába.
– Jisung, a gyerek nem az enyém. Tegnap voltunk először együtt, lehetetlen, hogy a teszt már ma kimutassa. – vezette a kisebb tekintetébe sajátját. – Sajnálom.
– Ezt nem hiszem el! – fogta homlokát Jisung, s hitetlenül kezdtett körbe-körbe járkálni a nappaliba.
– Jisung, ne reagáld túl! Valahogy megoldjuk... – gondolkodott az idősebb.
– A saját testvéremet várom. – huppant le a kanapéra Jisung, keserves sírásba kezdett. – Apám gyerekével vagyok várandós Minho! – temette kezeibe az arcát.
– Jis...nincs semmi baj. – sietett Jisung elé az alfa, a kezeibe vette annak puha arcát. – Mindent megoldunk...
– Ez vérfertőzés bassza meg! Ez a gyerek nem lesz egészséges, mert az apámtól van! – hisztizett tovább Jisung. – El akarom vetetni!
– Jisung nem! Kockázatos. Ha most elveteted, lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged teherbe esni... – beszélt halkan az orvos.
– Akkor inkább haljak meg utód nélkül, minthogy apám gyerekét hordjam ki! – nézett szilárd tekintettel az alfa szemébe Jisung.
– Rendben, ha így szeretnéd... – bólintott egy kicsit Minho.
– Köszönöm, hogy megérted! Sokat jelent nekem. – ölelte magához az idősebbet az omega.
Minho bár visszaölelt, szíve rettenetesen fájt. Megérti Jisungot és a makacsságát, de akárhogyan, egy gyerek életéről van szó...
[…]
Jisung reggel Minhoval ment a kórházba. Szerencsére (vagy szerencsétlenségre), Minho másnap reggelre máris el tudta intézni a nőgyógyásznál az abortuszt. Még mindig nem szívesen tette, de Jisung döntését mindenképpen tiszteletben tartotta.
Egy gyerek, aki Jisung apjától van, valószínűleg tényleg egy gyenge kisbaba lenne. Csak a szívük szakadna meg, ha egy beteg kisgyerek szenvedését kéne végignézniük.
Amíg Jisung bent volt az orvosnál, Minho felkereste a főorvost, aki mellett gyakornokoskodik. Úgy érezte, egy szakmai szem látószögére van szüksége.
– Jó reggelt! – lépett be az irodába.
– Jó reggelt! – nyomkodta a számítógépét a középkorú férfi. – Ma korán jöttél. – pillantott fel a fiúra.
– Bekísértem egy barátom. – ült le Minho az orvossal szembeni székre.
– Kihez kísérted?
– Dr. Min Dalraehez. – sóhajtott a férfi.
– Nocsak, valami probléma van? – szentelte minden figyelmét Minhonak a főorvos szemöldökráncolva.
– Bonyolult, és nem a munkához tartozik. – mosolyodott el kelletlenül Minho. – Inkább beszéljünk arról, hogy ma mi a program.
– Sima papírmunka. – tért vissza a munkához az orvos. – Talán még pár sürgősségi eset, és annyi. Ma rövidített műszakon vagyok. Ma szombat. – gépelt.
– Végre egy kis pihenés. – indult el az öltöző felé Min, és felvette az orvosi köpenyét.
Hiába próbálta töménytelen mennyiségű papírmunkával elterelni a figyelmét, csakis Jisungon járt az esze.
Folyton a telefonját bámulta, hogy mikor keresi őt Jisung. Mielőtt valami nem lenne világos, Minho Jisungnak adta a régi telefonját, hogy tudjanak kommunikálni akkor is, amikor Minho munkábam van.
Fél óra elteltével csörrent meg a mobil, s Jisung neve virított a kijelzőn. Az ifjú orvos azonnal a kezébe vette a készüléket, s engedélyt nem kérve, fogadta a hívást.
– Sung?
-- Kész vagyok. – motyogta a kisebb, s talán még szipogott is párat.
– Érted megyek. – pattant fel a székről Minho, s már a köpenyétől megszabadulva vette hátára a táskát, s minden engedély vagy elbúcsúzás nélkül távozott.
Bontották a hívást, de Minho hamar rátalált a nőgyógyászati rendelő folyósóján Jisungra. A kisebb egy szék mellett álldogált, eléggé megszeppenten nézett ki, s kezeit is tördelte.
– Itt vagyok. Minden jól ment? – sietett a fiú elé Minho.
– Igen. Már nincs baba... – sírta el magát a fiú, s Minho vállába bújt.
– Minden rendben van Sungie. Lehet, hogy így jobb. – simogatta a fiú hátát az orvos.
– Gyilkossá váltam... – pityergett a kisebb.
– Nem vagy gyilkos, csupán megmentettél egy életet, ami már amúgy is nyomorúságra volt ítélve. Az angyalok között jobb helyre talál az a kisbaba, mint itt, a Földön. Csak egy kitaszított gyerek lett volna, és ki tudja milyen testtel jött volna világra. Megváltottad őt.
– De te is ellene voltál a dolognak. – szorította mégjobban magához az idősebbet Jisung.
– Tudod minden esetnek két nézőpontja legalább van. Jobban belegondolva a dolgokba, én is rájöttem, hogy neked volt igazad.
– Gyilkos vagyok...