Az Aemonddal történő újbóli találkozás szörnyű alakulása csak még elviselhetetlenebbé tette a körülöttem lévő légkört. A falak mintha egyre közelebb kerültek volna egymáshoz, hogy csapdába ejtsenek és összepréseljenek. Menekülni akartam, de időre volt szükségem, hogy elég erőt gyűjtsek a felálláshoz.
Nem számítottam arra, hogy örülni fog nekem, sőt a szívem mélyén tudtam, hogy ha belém botlik, elutasító és végtelenül rideg lesz, a valóság mégis annyival rosszabb volt, hogy már a puszta létezésem nyomasztani kezdett. Olyasmiért büntetett, ami ellen semmit nem tehettem, hisz nem dönthettem el, kitől foganjak, és utólag sem változtathattam rajta.
Iszonyatosan nehezemre esett, végül mégis sikerült feltápászkodnom. Emlékeztem rá, merre és mennyit kell mennem ahhoz, hogy kijussak a friss levegőre. Kissé imbolyogtam, mert a lépéseim helyett arra a folyton ismétlődő képre koncentráltam, amely nem sokkal korábban elém tárult: Aemond undort tükröző arckifejezésére.
Annak lehetősége pedig, hogy a tükörbe nézve ugyanezeket az ellenszenves vonásokat fedezhettem volna fel, még szörnyűbb volt. Hisz mi lehetne borzasztóbb annál, ha nemcsak más gyűlöl minket, hanem mi is saját magunkat? S vajon melyik fakad melyikből?
Remegő kézzel kapaszkodtam bele a súlyos ajtóba, hogy utat nyissak a szabad ég alá. A piciny udvar kongott az ürességtől, így anélkül átvághattam rajta, hogy bárki kérdő vagy furcsálló tekintetét el kellett volna viselnem. Egy újabb folyosót szeltem végig, töretlenül kanyarogtam a falak közt, mintha nemcsak egy nyugodtnak vélt, a körülményekhez képest barátságos helyet, hanem a siralmas helyzetemből való kiutat is meglelhettem volna.
Akaratlanul is azt az útvonalat követtem, amit a testvéreim megbeszéltek egymással, miután édesanyám szélnek eresztett minket. Azt reméltem, hogy a közelükben képes leszek kicsit lehiggadni és összeszedni magam. Szükségem volt Jace mellettem való, határozott kiállására, akárcsak Luke felém irányuló, szeretetet sugárzó mosolyára.
E kettő jelentette az otthon egy részét, és főként ezekbe kapaszkodhattam. Ők ketten mindig, mindentől függetlenül komolyan vettek, megértetettek és elfogadtak. Helyén kezelték az aggályaimat és a félelmeimet. Szívükből szerettek. Akárcsak én őket.
A csend, ami addig rám borult, elillant, és a helyét átvevő, hirtelen érkező zsivaj vetekedni kezdett a fejemben lévő, hangos káosszal. Végül előbbi győzedelmeskedett, és ahogy körbenéztem, a korábbinál tágasabb udvaron találtam magam, tele portékával, fegyverrel és emberrel.
A testvéreim elvegyültek egy maroknyi nézelődő között, de még így is észrevettem őket. Az udvarban többen is vívtak egymással, és először nem tudtam, kik iránt érdeklődtek olyannyira, aztán feltűnt a két párbajozó: előbb Ser Criston Cole, aztán az ellenfele, Aemond, aki azokban a pillanatokban, amiknek szemtanúja voltam, félelmetesen jól harcolt.
Az egész gyakorlás volt csupán, Aemond arcán mégis az látszott, hogy véresen komolyan veszi. A mozdulatai ijesztően határozottak és erőszakosak voltak, minden kardcsapásba temérdek átgondoltságot és erőt fektetett. Ha éles helyzet lett volna, könnyedén kioltotta volna a Ser életét.
A nap sugarai áttörtek a szürke felhőkön, dacolva az egyre nagyobb behódolást mutató köddel. A kellemesen sárga fény egy része negédesen cirógatta a bőrömet, míg a többi végigszaladt a hajamon, megcsillogtatva és kiemelve az ezüstszőke tincseket. Hamar megragadtam egy-két ember figyelmét, s hogy elkerüljem a többiekét, visszahúzódtam az árnyékba. Fényre és melegre lett volna szükségem, de ennyi áldozatra hajlandó voltam annak érdekében, hogy észrevétlen maradjak Aemond számára.
Rövidesen taps és visszafogott éljenzés hangzott fel, ünnepelve Aemond Ser Criston feletti diadalát. Torokszorító érzés volt látni, hogy Aemond milyen magabiztossággal tartotta a kardját. Úgy festett, mint egy kíméletlen harcos, meg sem közelítve annak a fiúnak az emlékképét, akit a szívem egy eldugott részében őrizgettem.
– Szép volt, hercegem! Hamarosan tornákat nyersz – mondta Alicent hű embere, miután a földre ejtette a fegyverét. Őszinte elismeréssel adózott Aemond tehetsége előtt, sőt ajnározta azon képességeit, amelyek engem megrémítettek.
– Magasról teszek én a tornákra – felelte Aemond, mit sem törődve a Ser dicséretével.
Nem volt kedvére való a hízelgés, nekem meg az nem tetszett, hogy a testvéreim olyan közel voltak hozzá. Ha nem nehezedett volna rám a korábbi találkozásunk nyomasztó terhe, lemerészkedtem volna a lépcsőn, hogy bástyaként eléjük álljak, ám sajnos nem tudtam túllendülni a nyomorúságomon.
– Unokaöcséim – folytatta Aemond, leeresztve a kardját. A pillantása Jace és Luke között váltakozott. – Edzeni jöttetek?
A kérdés hallatán hideg, erőtlen ujjaim gyenge ökölbe szorultak, a szívem meglódult. Eszem ágában sem volt végignézni, amint Aemond fegyvert fog a testvéreimre. A szeretetből fakadó védelmező ösztön elszántsággal ruházott fel, méghozzá pont annyival, ami mozgásra bírta a lábaimat.
Az első lépcsőfok után a második következett, miközben egyre biztosabbá váltam abban, hogy ha kell, képes leszek szót emelni a testvéreim védelmében. Felmerült bennem, hogy ha nyíltan szembeszállnék Aemonddal, talán arra vetemedne, hogy mindenki előtt megalázzon minket. Talán azt a gúnyos kijelentést is megkockáztatta volna, hogy figyelemreméltónak tartja a fattyak ily' erős összetartását.
Ettől csak akkor kímélhettem volna meg az öcséimet, ha nem állok melléjük, de reméltem, hogy ha Aemond élcelődésbe is kezd, Jace és Luke erősebbnek fogja érezni a támogatásomat, mint a méregtől csöpögő szavakat.
– Kaput kinyitni! – kiáltotta egy ismeretlen férfihang, megálljt parancsolva a hamar megrögzötté vált közbelépési szándékomnak.
Megtorpantam, az udvarban állók pedig egy emberként fordultak az újonnan érkezők felé. A magasba tartott, ezüst csikóhalakkal díszített zászlók láttán még azelőtt rájöttem, ki masírozott be a kapun, mielőtt észrevettem volna atyai nagyapánk testvérét, Ser Vaemondot.
Tisztában voltam vele, miért jött, hisz mi sem szórakozás céljából tértünk vissza Királyvárba. Daemon ugyan meg akart kímélni engem és a testvéreimet a részletektől, édesanyám titokban elhintett nekem néhány morzsát. Így nemcsak sejtéseim voltak, mint Jace-nek és Luke-nak, hanem konkrét tudomásom.
Ser Vaemond még véletlenül sem szerette volna, hogy Luke váljon Hullámtörő urává. A puszta lehetősége annak, hogy a nagyapánk flottája az öcsém kezébe kerülhet, elborzasztotta, és nemcsak azért, mert nyilvánvalóan fattyúnak tartotta, hanem amiatt is, mert Luke még nagyon fiatal volt.
A pillantás, amellyel Ser Vaemond a testvéreimet illette, meglehetősen ingerültté tett. Kínzóan ismerős volt a tekintete, mert Aemond is valahogy úgy nézett rám nemrég. Ser Vaemond felszegett állal elvonult Jace és Luke mellett, és mindezt olyan fölényeskedő testtartással tette, mintha máris ő birtokolta volna Hullámtörőt.
Lélekben felkészültem rá, hogy engem is ugyanazzal a lenéző modorral üdvözöl, mint az öcséimet, de észre sem vett – nem úgy, mint Aemond. Ő ugyanis felfigyelt rám, és abban a minutumban, hogy a pillantásunk összekapcsolódott, a Ser Vaemondnak szóló, diadalmas mosolya máris más jelentést kapott. Felfelé ívelő szája gunyorossá vált, és a vonásaimat keresztező idegességből és ijedtségből táplálkozott.
Végetek van, fattyú, üzente gonoszul elsötétedő szeme. És én hittem neki.
Aemond pár lélegzetvétel erejéig fogva tartotta a pillantásomat, aztán elkapta a fejét. Az egész olyan rövidnek tűnt, ám Jace figyelmét nem kerülte el. Tanúja volt a kettőnk közti szemkontaktusnak, és egyáltalán nem örült a látottaknak. Szavak nélkül is értette, mi játszódott le bennem, de nem akarta, hogy minderről Luke is tudomást szerezzen, ezért csak azután bökte oldalba az öcsénket, miután Aemond figyelme elterelődött rólam.
Sietősen elindultak felém, és felkapaszkodtak a lépcsőn.
– Merre jártál? – kíváncsiskodott Luke, némi örömöt csempészve a hangjába és az arcára. Nem lehetett neki egyszerű, figyelembe véve az imént lezajlódó, feszültséggel teli jelenetet, így még inkább jólesett, hogy a mosolyával vidámságot próbált kelteni bennem.
– Mindenfelé – feleltem, igyekezve felvenni az ő könnyed modorát.
– Mégis itt kötöttél ki – vonta fel a szemöldökét.
– Persze, hisz megígértem, hogy utánatok jövök – vágtam rá egyből, majd melléjük léptem, és mindkettőjüket átkaroltam. – Most viszont ideje, hogy csatlakozzunk édesanyánkhoz.
– Semmi kedvem részt venni ebben a felháborító ostobaságban – morogta Jace. – Nagyapa világosan megmondta, hogy a halála után Luke-ra száll Hullámtörő trónja. Így Ser Vaemond meghallgatási kérelme több mint botrányos...
– Akárhogy is legyen, édesanyánk mellett a helyünk – szakítottam félbe Jace szóáradatát. – Nem számít, mit gondolunk, sem az, mit mondott nagyapa, mert jelenleg Alicent és a Segítő osztoznak a Vastrónon. Ser Vaemond félkegyelmű volna, ha nem használná ki ezt a lehetőséget. Mi pedig végighallgatjuk mindezt, mert kötelességünk megtenni.
Még akkor is, ha egész idő alatt egy helyiségben kell lennünk Aemonddal, elviselve tőle minden megátalkodott gesztust, gondoltam, merthogy ez következett. Aznap már többedik alkalommal kellett szembenéznem vele, és cseppet sem éreztem úgy, hogy felvértezettebb lennék.
A következő fejezet tartalmából:
❝– Le sem tagadhatnátok egymást – tátogta merő gúnnyal Aegon, elismételve nagyapa szavait.
A szemében különös, de nem teljesen ismeretlen láng lobbant. Találkoztam már vele korábban, egy különösen sötét éjszaka alkalmával, amit Királyvárban töltöttem, ő pedig belopózott a szobámba. Akkor még nem értettem, mik voltak a szándékai, és Aemond, aki megmentett aznap, sokáig nem is hagyta, hogy rájöjjek.
Teljes mértékig azóta sem tudtam megfejteni azt a tekintetet, mert annyira kétértelmű, olyan vehemens, mégis ködös volt. Így két dolgot tartottam lehetségesnek. Az egyik, hogy testestül-lelkestül be akar kebelezni, hogy uralkodhasson a testem felett, és azt tehessen velem, amit csak akar. A másik, hogy legszívesebben fogna egy kést, és olyan mélyen átvágná a torkomat, hogy a fejem elválna a nyakamtól.❞