Arthur Leclerc
2023.08.12.
A szobában túlságosan is világos volt ahhoz, hogy vissza tudjak aludni. Még szorosabban hunytam be a szemeimet, hátha ki tudom zárni a vakító napsugarakat, persze sikertelenül. A másik oldalamra fordultam, háttal az ablaknak. A párnán megéreztem a lány illatát, amiről eszembe jutottak a tegnap este emlékképei. Az érzés, amit okozott. A boldogság és a gyönyör, amiket soha az életben nem éltem még át olyan intenzíven, mint akkor. A karomat kinyújtottam, hogy közelebb húzhassam magamhoz, viszont a lepedő anyaga hűvösen érintette a bőrömet. Szemeim automatikusan tágra nyíltak, amiket ugyan először bántott a hirtelen fényár, de rövidesen hozzászoktak. Máris nem voltam olyan álmos. Végigpásztáztam a szobát, de egyedül voltam benne. Arina nem feküdt mellettem, nem volt a kint erkélyen sem. Mondanom sem kell, hogy mennyi minden suhant át a fejemen azokban a pillanatokban. Rögtön felpattantam, és bár először kissé megszédültem, így vissza rogytam a matracra. Az idáig fel sem tűnt, hogy a fejem olyan szinten hasogatott, mintha az este fejbe vágtak volna egy fél téglával. Egy mély levegővétel után újból megkíséreltem felállni, ezúttal már nagyobb sikerrel. A bőröndből kikaptam egy random pólót, egy alsónadrágot és egy rövidnadrágot, majd halkan elhagytam a szobát. Első utam a földszintre vezetett, ahonnan csendes beszélgetés szűrődött fel az emeleti folyosóra. Leérve a sem a nappaliban, sem a konyhában nem láttam senkit, viszont a teraszajtón át megláttam anyát és Mrs. Moretti, a kezükben egy-egy bögrével a kerti kanapén ücsörögni.
- Jó reggelt, álomszuszék! - köszöntött mosolyogva anya.
- Reggelt! - motyogtam, majd megöleltem a két nőt. - Többiek?
- Még mindenki alszik, csak Giuseppe ment le egyet úszni a partra. - válaszolta Mrs. Moretti.
- Ari? Mikor felébredtem már nem volt mellettem... - kezdtem kétségbeesni.
- Le nem jött. Nézd meg fent mégegyszer. - tanácsolták, majd ugyanott folytatták a beszélgetést, ahol én megszakítottam.
A gyógyszeres fiókból kivettem egy levélnyi fájdalomcsillapítót, egyet bevettem, a többit pedig a konyhapulton hagytam - egyrészt azért, mert nem volt kedvem visszatenni a helyére, másrészt meg, mert biztosan kelleni fog majd a többieknek is. Visszabotorkáltam a lépcsőn, majd a szobánkba mentem. Ari az ágyon fekve fogadott, fejét a támlának döntötte, a vékony takaró csak a lábait fedte. A rövidnadrágot ledobtam a kis fotelba és befeküdtem mellé.
- Merre voltál? Kerestelek... - kérdeztem meglepve.
- Itt voltam az emeleti fürdőben. Pisilnem kellett és mivel még mélyen aludtál, ezért gyorsan lezuhanyoztam és megmosakodtam.
- Ooh... - mindössze ennyit tudtam kinyögni. Egy kicsit hülyén éreztem magam, hiszem az egyik legalapvetőbb eshetőség nem fordult meg a fejemben.
- Miért, mit hittél, hova mentem?
- Nem tudom. De tényleg. - csend telepedett ránk. Fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig átkarolva húztam közel magamhoz, pontosan úgy, ahogyan ébredés után is akartam.
- Megbántad? - kérdeztem, bár mélyen belül tudtam a választ, viszont muszáj volt feltennem.
- Mit? A tegnap estét?
- Igen.
- Nem, ne viccelj már! Miért bántam volna meg?
- Tudom is én... Nem voltam jó vagy...
- Arthur. Éppen ellenkezőleg. - felém kerekedett, egyik kezével megtámasztotta magát, másikat pedig az arcomra simította. - Csodálatos volt. Ahogy te is. - összeérintette az ajkainkat, de én nem elégedtem meg ennyivel. Egyre többet és többet akartam belőle. Amint a nyelvem bejutást nyert, fordítottam a helyzetünkön és már én voltam felül. A csókot nem megszakítva kezeim a pólója alá csúsztak, és megtalálták a bugyija csipkés részét is. Dereka megemelkedett, így szorosabban préselődött az ágyékomnak, feje ösztönösen hátrabicsaklott, amint a falatnyi fehérnemű anyagát félrehúzva kezdtem ingerelni a legérzékenyebb pontját.
...
Arina Moretti
2023.09.03.,
Monza
A vasárnapi futamokra az egész családom - természetesen szűkebb értelemben - kapott VIP belépőt, így velük együtt izgultam végig azokat. Sajnos Arthur versenye az első pár körben véget ért, amikor eltalálta a bukósávban lévő hungarocell elemeket, így ez az incidens rányomta a bélyegét az egész napjára. Szűkszavú volt, ingerült és egyértelműen csalódott. Ennek ellenére a Forma-1-es futam egész végig a pályára kötötte a kíváncsi tekinteteket. És bár Charles - a kemény csatározások ellenére - pont lecsúszott a dobogóról, a szurkolók és a pálya hangulata valami egészen elképesztő volt, hiszen a Ferrarinál dolgozó rengeteg ember munkája megtérült - a másik pilótájuk, Carlos Sainz felállhatott a pódium legalsó fokára.
A versenyek után a többiekhez hasonlóan Arthurral visszatértünk a hotelba.
- Mit kérsz vacsorára? - kérdezte Arthur, kezében a vonalas telefonnal. Inkább felhozatta a vacsorát, mert egyikünknek sem volt sok kedve lemenni az étterembe.
- Most még nem igazán vagyok éhes, de biztosan majd este tör rám, úgyhogy... Egy adagnyi paradicsomos mozzarellás tésztát, kérlek. - szóltam a kanapéról. Az éjjel nem sokat aludtam és egész délelőtt az olasz espresszó tartotta nyitva a szemeimet.
- Rendben, Kicsim. - az új megnevezéstől mosoly kúsztott az arcomra.
Megrendelte a vacsoránkat, majd az előszobából odajött a nappali részbe és leült mellém a bézs bútordarabra.
- Kicsim?
- Bizony, a Kicsim vagy. Az én kicsim, csakis az enyém.
- Mi ez a birtoklási mánia nálatok, pasiknál?
- Csak védjük azt, ami a miénk. Amúgy meg te az enyém, én a tiéd. És biztos vagyok benne, hogy te sem néznéd karba tett kézzel, ha rám mászna egy ismeretlen csaj, már nem azért. - meglepett, hogy ilyen szókimondó lett, bár valahogy úgy érzem, hogy velem mindig is nyitott kártyákkal játszott.
- Addig álljak féllábon!
- Na ugye... - az ölébe ültetett, szembe fordítva magával és vadul az ajkaimnak esett. Két tenyeremmel közre fogtam az arcát és még közelebb húztam magamhoz. Kezei a hátamon kalandoztak, megtalálva a pólóm, vagyis az ő pólója alját. - Semmi kedvem elmenni oda jópofizni. - morogta két szenvedélyes csók között és megszabadított a felsőmtől. - Épp elég szar volt ez a nap. Itt akarok maradni veled és... - A Ferrari ad-hoc rendezett egy "kisebb" partit, hogy megünnepeljék a pódiumot és mivel Arthur az akadémia tagja, így mi is hivatalosak vagyunk.
- És mit csinálni? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel az ajkaimba harapva, mert tudtam, hogy ezzel elérem a kívánt hatást.
- Tudod jól, mit akarok csinálni. És az nem egy filmmaraton. Valamilyen másmilyen maratont akarok tartani... - sóhajtotta. Nemes egyszerűséggel lehúztam róla a világoskék pólóját és nyálas puszit nyomtam a mellkasára. Majd újabb és újabb csókokat hagytam a hasán lefelé haladva, végig tartva a szemkontaktust. De nem bírta tovább. Hevesen, de mégis gyengéden az állam alá nyúlt, két ujjával kényszerített, hogy az arcunk egy magasságba kerülhessen és újból az ajkaimat vette célba.
Az akciónkat kopogás szakította félbe. Zihálva váltunk el egymástól, az arcom felvette egy érett paradicsom színét. Arthur gyorsabban kapcsolt, mint én. Visszavette a pólóját, és a haját megigazítva ment ajtót nyitni. Pillanatokkal később két tányérral a kezében tért vissza.
...
- Kiszaladok a mosdóba, pár perc és ittvagyok. - mondtam Arthurnak, majd ott is hagytam őket. Egy hátsóbb asztalnál foglaltunk helyet Ollieval és a most megismert Robert Svarcmannal, bár a brit pilóta már nem volt velünk, a táncparkett közepén ropta. Jogosan, hiszen ő nyerte az F2-es szezon utolsó előtti versenyét. Átverekedtem magam a tömegen, mikor a folyosón lévő mellékhelyiséghez értem, szerencsére nem volt sor. A tükörben megigazítottam a kissé kócos barna hajamat, majd indultam volna vissza a fiúkhoz, amikor egy kéz szorult a csuklóm köré. Az ütő megállt bennem egy pillanatra, az is biztos. Megfordultam és azzal a személlyel találtam szembe magam, akit egyáltalán nem szerettem volna látni és aki miatt évente kétszer voltam hajlandó visszamenni a szülővárosomba, annyira tartottam a felbukkanásától.
- Mi a fenét keresel te itt? - kérdeztem remegő hangon, de próbáltam magabiztosságot sugallni. Még véletlenül sem akartam, hogy megtudja, hogy a pajzsot, amit magam köré építettem, fél perc alatt lerombolta a megjelenésével.
- Téged.
A józan eszem megafonon keresztül üvöltött, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyjam ott a fenébe. Megpróbáltam lefejteni a kezét a csuklómról, persze sikertelenül, hiszen jóval erősebb volt nálam. Tenyerével befogta a számát, így még segítségért kiabálni sem tudtam. Elkezdett a folyosó vége felé rángatni. Minden erőmmel próbáltam kiszabadulni, kapálóztam, de mind hiába.
...
Nem bírtam, ki, hogy ne rakjam ki ezt a részt, mert mióra megírtam annyira izgatottan vártam a vasárnapot, hogy publikálhassam, viszont így sajnos a szokásos vasárnapi fejezet kimarad, remélem nem bánjátok!
Jó olvasást!
H.
TikTok: hqnna.writer