Lydia
Pénteken nem sok időm volt beszélni Carlossal csak reggel kívántam neki sok szerencsét mielőtt elhagytam a szobáját.
A pilótáink számára a szabadedzés tisztára hullámvasút volt, de végül az időmérő után Lewis negyedik, George pedig ötödik helyről indulhat majd a főfutamon. Persze sunyiban a spanyol teljesítményét is figyelemmel követtem, akinek a nyolcadik rajtkocka jutott.
-Hallod Mick!- löktem meg a mellettem, éppen vacsoráját magába tömő fiút.
-Mondjad már, ne löködj!- lökött vissza.
-Felmegyek a tetőre.- imádtam azokat a hoteleket, ahol engedélyezték, hogy kijárhasson az ember az épület tetejére.
-De azt mondtad, hogy filmezünk este.- tette le villáját sértetten.
-Fáj a fejem, negyed óra az egész.
-Jó de vigyázz az ajtóval, ki kell támasztani, különben becsukódik és csak belülről lehet kinyitni.- figyelmeztetett.
-Tudom Mick. További jó étvágyát!
-Köhi!- próbálta mondani már teli szájjal.
A lifttel felvitettem magam az épület legtetejére, ahol senki se tartózkodott. Az ajtó mellett hagyott fa támasztékot becsúsztattam az ajtó alá, így az résnyire nyitva maradt. Megkapaszkodtam a korlátba, majd a meleg miatt cipőmet levettem a lábáról. Leültem és a korlát alatt lelógattam lábaimat, ezt követte pedig hátradőltem a felmelegedett betonra.
A nap pontosan velem szemben ment le, amit így kedvemre csodálhattam. Volna, mivel fekve nem éppen láttam rá a lemenő napra. Egyszer csak lépteket hallottam meg, mire az ajtó felé kaptam a fejemet, ahol nem sokkal később Carlos jelent meg.
-Hát te?- lepődtem meg.
-Hallottam, amit mondtál Micknek. Gondoltam feljövök utánad. Zavarlak?- csak megingattam a fejmet. Akkor oké.- lépett be az ajtón.
-Carlos, az ajtó!- szólaltam meg, de sajnos nem elég időben, ugyanis a támaszték kicsúszott, az ajtó pedig becsukódott a spanyol pilóta mögött.
-Csak belülről lehet kinyitni, ugye?- húzta el a száját.
-Igen.- bólogattam, majd visszafeküdtem a betonra.
-Bocsi.- utalt az ajtóra.
-Nem baj, Mick amúgy is keresni fog. Vagyis remélem. Ha engem nem is téged fognak a verseny miatt.- hajtottam még hátrább a fejemet is Carlost láthattam fejjel lefelé.
-Igaz.- közeledett felém, majd ő is úgy, mint én lefeküdt.
-Vigyázz, a cipőd nehogy leessen!- figyelmeztettem. Bal kezem a hasamon pihent, jobb kezem pedig kettőnk között volt.
-Nem fog!
-De ha mégis, én legalább szóltam.- vontam meg vállaimat.
-Nem foglak hibáztatni ígérem.- nevetett halkan, mire elengedtem egy halvány mosolyt. Carlos keze is kettőnk között pihent, azonban nem gondoltam, hogy ilyen közel hozzám. Felemeltem, hogy egy kósza tincsemet a fülem mögé tűrhessem és, ahogy visszatettem a kezemet, az véletlenül Carloséhoz ért hozzá, mire azonnal arrébb kaptam és jobb híján a másik kezem mellé helyeztem hasamon.
Még véletlenül sem pillantottam Carlos felé, nem akartam látni a reakcióját.
Hirtelen Carlos kezét megéreztem jobb kezemnél, ahogy leemelte hasamról és visszatette kettőnk közé, azonban itt nem engedte el végtagomat. Ujjainkat összekulcsolta és úgy feküdtünk tovább. Lassan körkörös mozdulatokkal simogatta kézfejemet, mire testemen bizsergés futott végig. Már le se próbálom tagani, hogy jól esett érintése.
-Jól esik, hogy veled lehetek!- mondta halkan és nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Tényleg ezt mondta?
-Jól esik, hogy velem vagy!- szórítottam meg kezét. Akármennyire is kellemes csend vett körül minket, soha nem bírtam, ha nem beszél senki, így mególaltam, és megpróbáltam nem elrontani az idilli képet.- Ügyes voltál ma.
-Lehettem volna jobb is.
-Akár rosszabb is. Sunyiban neked is szurkoltam.- vallottam be.
-Valóban?- fordította felém fejét, ezért én is így tettem. Szemei a lemenő naptól csillogtak.
-Valóban.- bólogattam.- És holnap is fogok!- vigyorogtam rá.
-Reméltem is!
Csak néztünk egymásra. Egyikünk sem szólt semmit, ami az elején kicsit frusztrált, de néhány perc múlva nagyon kellemes lett. Éreztem Carlos kezét kezemet, tekintetét arcomon és abban a pillanatban nem vágytam másra, csak arra, hogy az övé lehessek. Na jó, ez biztos nem egészséges, hisz pár napja ismerem. És még azt se mondhatom, hogy első látásra szerelem, hisz elvágta magát nálam. Legalábbis akkor. Most felemelkedett a szememben.
-Szerinted keresnek minket?- valamiért nem tűnt olyannak, hogy a csend megtörése miatt a pillanatnak is annyi lett volna.
-Nem tudom. Lehet, hogy Mick már el is felejtett.- beszédem közben azonban nem tudtam levenni tekintetemet íriszeiről.
-Nem hiszem.- ingatta fejét, így haja a homlokába hullott. Biztos vagyok benne, hogy puha a haja...- Téged nem lehet elfelejteni!- mosolygott rám. Arcom vörösebb lett, mint egy érett paradicsom.- Szép a színed.- jegyezte meg nevetve.
-Kösz.- kuncogtam zavartan. Valamivel el szerettem volna terelni a témát, hogy ne a zavarom legyen a fő.- Szép a naplemente, nem gondolod?- ültem fel, de kezét továbbra sem engedtem el. Ő is hasonlóképp cselekedett.
-Nagyon szép!- szemem sarkából láttam, hogy engem nézett egész végig. Ennyit arról, hogy felejtsük el a zavaromat...
Instagram: dina_writer_
Tiktok: dina__writer