Arina Moretti
2023.05.03.
Péntek délben hatalmas megkönnyebbüléssel a mellkasomban léptem ki az egyetem főbejáratán, magam mögött hagyva - remélhetőleg véglegesen - a tanulmányaimmal járó rengeteg stresszt és gyomorgörcsöt. Hihetetlen, de mindössze pár óra alatt megszabadultam a három év alatt összegyűjtött ólomsúlyú gondolattól. Végre nem agyaltam azon, miből kell másnapra vagy a következő hétre készülni, mi az, amit elfelejthettem, milyen vizsgáim lesznek a következő hónap során vagy mi az, amit sürgősen be kell fejeznem. Képletesen ugyan, de kilókkal könnyebbnek éreztem magamat, mint reggel nyolckor, amikor beültem a vizsgabizottság elé. A fejem tetejéről a szemeim elé húztam a fekete keretes napszemüvegem és boldogan szedtem a lábam a barátnőm kávézója felé.
- Clem, légyszíves vedd át a hármas asztalt, akadt egy kis dolgom. - hallottam meg az ismerős hangot a világos barna pult mögül, amint beléptem az üzletbe és megláttam Biancát. Amint kiadta a feladatot Clementnek, az egyik felszolgáló lánynak, sikítva ugrott a nyakamba. - Túl vagy rajta? - kérdezte izgatottan.
- Igen, remélem.
- Biztos vagyok benne, hogy jól sikerült, egy csomót tanultál rá. Állj hozzá pozitívan, ahogy a herceged mondta.
- Nem a hercegem.
- Óh, dehogyisnem. Mesélj el mindent! Könnyű tételt húztál ki? Nagyon köcsögök voltak a vizsgáztatók? Mennyi ideig tartott? - zúdította rám a kérdéseit, amik jóformán el sem jutottak az agyamig.
- Egyesével, ha lehet. Fel se fogtam őket. - nevettem a lány izgatottságán.
- Jól van, na. Szóval jó tételt húztál ki?
- Mondhatni. Kellett néhány pillanat, mire összeszedtem magam, de megvolt. Nagyjából másfél óra alatt végeztem is az egésszel, csak még be kellett ugranom a titkárságra elintézni néhány papírt.
- Este meg kell ünnepelnünk, hogy végre szabad vagy! Bezárok és hét után picivel ottvagyok nálad.
- Nincs sok kedvem hozzá, nem lehetne holnap? - semmi kedvem nem volt kimozdulni.
- Hetek óta a lakásodban savanyodsz, nem voltál sehol. Holnap este amúgy is randim van, ma megyünk. Nincs apelláta.
- Ez nem igaz. A hétvégén haza mentem anyáékhoz, utána meg Arthurral voltam.
- Az nem ugyan az. Hét után ott fogok állni az ajtód előtt.
- Jó, legyen. Kell segítség itt? - kérdeztem tőle. Ma hivatalosan nem dolgoztam volna, mert nem tudtam, mennyi ideig tart a vizsga, így inkább kivettem egy szabadnapot.
- Nem, kösz, most megleszünk, alig vannak ma. Menj csak haza, pihenj le, mert este kirúgunk a hámból. Majd találkozunk.
Még váltottunk pár szót, majd hazafelé vettem az irányt. A lakásomba belépve lerúgtam a lábamról a fekete magassarkú cipőmet, felvettem a legkényelmesebb itthoni ruhadarabjaimat, a dohányzóasztalra készítettem egy pohár narancslevet és egy kis tálba némi grissinit, majd ledőltem a kanapéra, hogy azt tegyem, amire már hónapok óta nem volt időm. Bekapcsoltam az egyik kedvenc filmemet, ami bár van vagy húsz éves, de a szememben egy örök klasszikus marad. A tévé lapos képernyőjén megjelentek a Napsütötte Toszkána első képkockái, én pedig átadtadva magam a film hangulatának magamra húztam egy világos takarót a kanapé karfájáról.
A film szereplőlistájára ébredtem, ahogy a fekete képernyőn sorra tűntek fel a fehérrel írott nevek. Nagyszerű, elaludtam... Megdörzsöltem a szemeimet és erőt véve magamon a telefonomért nyúltam. Akkor realizáltam, hogy közel két órát aludtam. Három nem fogadott hívás és egy olvasatlan üzenet várt, az utóbbi Tőle.
Arthur
Naa... Hogy sikerült?
Arina
Egész jól
Arthur
Felhívhatlak most?
Arina
Igen
Alig, hogy elküldtem a választ, szinte azonnal felvillant a fiú neve a képernyőmön. Gondolkodás nélkül nyomtam rá a zöld telefon alakú ikonra.
- Szia. - hallottam a hangját a telefon túloldaláról, és, bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy mosolyog, amitől az én arcom is felderült.
- Szia Arthur. - szóltam bele, amint visszatértem a hangja által okozott rózsaszín buborékból a valóságba.
- Jó hallani a hangod... - mondta, mire a szívem kihagyott egy nagyobb ütemet. - Mi jót csinálsz így, hogy végre nem kell tanulnod?
- Eddig filmet néztem. Vagyis csak majdnem, mert bealudtam rajta. Aztán hamarosan jön Bianca és elmegyünk ünnepelni. Veled mi újság?
- Fél óra múlva kezdődik az időmérő. Ha annak vége, irány vissza a hotelbe. Vacsora, hasonlók, de még mindenképpen át kell majd néznem a telemetriai adatokat.
- Akkor csupa izgalmas dolog vár rád, ahogy hallom.
- Ja... Valahogy úgy.
- Arthur, gyere. Autóba kell ülnöd, negyed óra múlva kezdődik a Q1. - hallottam meg egy idegen férfi hangját a háttérből.
- Egy pillanat, fél perc, és kint vagyok. - szólt félre a telefonból, de még így is értettem, mit mondott neki. - Ne haragudj, mennem kell. Jó szórakozást az estére.
- Köszi. Neked meg sok sikert.
- Köszi, ha visszaértem Monacoba lenne kedved találkozni?
- Igen, de menj már, rád várnak.
- Jól van, na. Érezd jól magad, szia.
- Szia Arthur. - feleltem és bontottam a vonalat, mielőtt még lekési az időmérőt.
Ahelyett, hogy kikapcsoltam volna a tévét, a sportcsatornára léptettem, ahol a két riporter éppen az F2-es mezőny pilótáiról beszélgetett, megemlítve az újoncok korábbi, F3-as eredményeit. Szót ejtettek Arthurról és az idei szezon másik nagy reménységéről is, de az ő neve nem maradt meg. Figyelemmel hallgattam, ugyanis ez az egész új volt számomra, hiszen eddig csak a királykategória versenyhétvégéit követtem figyelemmel, de azt nagyon is régóta.
Végignéztem az F2-es, majd az F1-es időmérő edzést, ahol végül a pole pozíciót az idősebbik Leclerc, Charles zsebelte be. Mire annak is vége lett, jobbnak láttam, ha elmegyek hajat mosni, ha már Bianca mindenképpen el akar rángatni itthonról este.
- Hahó! Hoztam pizzát! - kiáltotta el magát Bianca, amint belépett a bejárati ajtón.
- A fürdőben vagyok, mindjárt megyek ki.
Megterítettem az erkélyen lévő kis kétszemélyes asztalt és nekiláttunk elfogyasztani a sonkás pizzát, ami bár elég finom volt, de a nagymamáménak a nyomába se érhet. Vacsora közben előkerült egy üveg rosé bor is, így a készülődésnek már vihogva láttunk neki.
Egy fehér, ezüstösen csillogó, testhezálló ruhát vettem fel egy színben megegyező magassarkú szandállal. A hajamat végül csak hagytam laza hullámokban a vállaimra omlani.
Fél kilenc magasságában hagytuk el a tömbház ajtaját és egy taxit leintve közeledünk Monte-Carlo egyik legnevesebb szórakozóhelyéhez, a Paon Noirhoz. Az épületből zene és színes fények szűrődtek ki az utcára, ahol, akárcsak az év nagy részében, most is sokan sétáltak, javarészt csak a társasági élet miatt ide utazó gazdag turisták. A bár ablakait egy-egy fekete pávát mintázó matrica díszítette, utalva a hely nevére.
Belépve a zene ritmusára egyszerre ugráló tömeg hangulata és az alkohol szaga mellett a zene üteme telepedett a mellkasunkra. A táncoló korunkbeliek között találkoztunk pár szaktársammal, vagyis remélem, márcsak volt szaktársammal.
A pulthoz lépve a barátnőm kikért mindkettőnknek egy-egy pohár Gin tonicot, majd visszatértünk a táncparkettnek kinevezett területre. Jól esett végre engedni magam, anélkül, hogy bármi miatt is aggódnom kellett volna. Jól esett végre kiereszteni a gőzt és gondtalanul bulizni egyet.
Amennyire ellenkeztem Bianca ötletével, annyira jól sült el az az este. Csak egyetlen egy ember hiányzott, de ő akkor tőlem majd' négy és félezer kilométerre aludt egy hotelszobában, Bakuban.
TikTok: hqnna.writer