Fattyúnak születtem, mégis a Velaryon nevet viseltem. A várfalakon belül és kívül mindenki tudta, hogy sem én, sem a három testvérem nem tisztavérű, mégis csak kevesen merték kimondani. Tartottak a nagyapám, Viserys haragjától, aki részben az édesanyám iránt érzett szeretetből, részben a családi béke elvesztése okozta félelemből láncra verte és elrejtette magában az igazságot.
Én voltam édesanyám első gyermeke, megelőzve az ikertestvéremet, Jacaeryst. A Hódítás utáni száztizennegyedik évben jöttünk a világra, és ami a külsőt illeti, nem is lehettünk volna különbözőbbek. Ha nem egyszerre osztoztunk volna édesanyánk méhén, talán én lehettem volna az egyetlen a testvéreim közül, akinek a származását nem kérdőjelezik meg.
Nem tudom, a természet ajándékozott-e meg, vagy az Atya kegyelme szállt rám, de a hajam – egyetlen, a tarkómnál lévő barna tincs kivételével – ezüstszőkében pompázott, a tükörből pedig egy csaknem teljesen lila szempár nézett vissza rám. Így néha, amikor magamra néztem, egy-egy pillanatra megfeledkeztem a valóságról.
Az első pár gyermekévem boldogságban és szeretetben telt. Gyanútlanul játszadoztam és tanultam, az öcséimmel és Alicent gyermekeivel apró csínyeket követtünk el, amelyekkel gyakorta felbosszantottuk a szolgálókat. Ám ahogy telt az idő, az addig kedvesnek vélt szavak és őszintének tűnő mosolyok lyukacsos fátylán át bekúsztak az elmémbe az árnyas folyosókon elsuttogott találgatások és pletykák.
Mindaddig nem foglalkoztam a származásommal, amíg Alicent legidősebb fia, Aegon lángra nem lobbantotta bennem a kétely szikráját. Napsütéses délután volt, és éppen kincskeresőset játszottunk. Én Helaenával és Lucerysszel voltam egy csapatban, Aegon pedig Aemonddal és Jace-szel. Először ők álltak nyerésre, de ahogy én és Lucerys egyre jobban összecsiszolódtunk Helaenával, hamarosan ránk mosolygott a szerencse. Nem sokkal később már kétszer annyi zsákmányunk volt, mint az ellenfeleinknek, akik egyre többször és egyre hevesebben vitáztak, majd a sokadik szóváltás után csúnyán elharapóztak a dolgok.
Hiába csitítgattuk őket Helaenával, mindenki csalással vádolta a másikat, és nem egy korábbi sérelem is a felszínre tört. Végül Aegon fattyúnak nevezte a fiútestvéreimet, rám meg azt mondta, a rusnya tincsemmel és a légypiszok pettyezte szememmel úgy festek, mint egy torzszülött, akinek még a saját teste sem tudja eldönteni, mi szeretne lenni. Ezután felém lépett, hogy belemarkoljon a hajamba, ám Jace elém állt, és a mellkasánál fogva ellökte Aegont. Ő azonban nem esett el, hamar visszanyerte az egyensúlyát, és újból nekem akart rontani. Jace arcon ütötte Aegont, Aemond Jace-t, Lucerys meg Aemondot. Ekkor verekedtek össze a fiúk először, és ami ott elhangzott, mindünkbe végérvényesen beleivódott.
A szülőktől kapott alapos fejmosást követően, még ugyanezen nap késő estéjén, miután csak nem hagyott nyugodni a gondolat, kérdőre vontam édesanyámat. Minden, ami addig lényegtelennek tűnt, mint az öcséim külleme, Ser Harwin velünk szembeni, atyáskodó viselkedése, hirtelen nagyon fontos lett, és nem fért a fejembe, hogy lehettem ennyire vak. Miért nem vettem észre soha az árulkodó jeleket? Miért büszkeséget, és nem kérdéseket ébresztett bennem a saját küllemem? Hogyan élvezhettem volna továbbra is a születési előjogaimat, ha a vérem nem is lehetett volna mocskosabb?
Édesanyám higgadtan hallgatott végig, noha a szemében ádáz, sértődöttséggel teli fény csillant. Haragudott Alicent gyermekeire, mégsem zúdította rám a felháborodását. Nyugodtnak akart látszani, mert azt hitte, ezzel a bennem dúló förgeteget is lecsillapítja.
– Elsőszülött gyermeke vagy Laenor Velaryonnak, unokája Hullámtörő urának és atyámnak, a Hét Királyság uralkodójának. A vérünkből való vagy, aki a sárkányával együtt született. Senki nem lehetne méltóbb mindarra, amid van, mint te magad.
Lassan formálta a szavakat, és a végén megsimogatta az arcomat, mintha ezzel az egy mozdulattal semmissé tehette volna mindazon rágalmakat, amik minket értek. Persze, a szerető, gyengéd érintés nem segített. Ugyan palástoltam a bennem dúló vihart, hisz rájöttem, hogy bármennyire is erősködöm, nem vallotta volna be az igazat, számomra nem maradt visszaút.
A hovatartozásomból fakadó, mindaddig töretlen büszkeségem megroppant és összedőlt, mint egy jobb napokat is megélt, roskatag vártorony. Az életem egy szempillantás alatt megváltozott, akárcsak az Aegonnal és Aemonddal való viszonyom.
Helaena volt az egyetlen Alicent gyermekei közül, aki továbbra is ugyanúgy viselkedett velem, és egyáltalán nem kívánt kevesebb időt tölteni a társaságomban. Amikor csak tehettük, meglátogattuk egymást, és ugyanolyan jó hangulat vett minket körül, mint Aegon kijelentése előtt. Az egyetlen, ami újnak bizonyult – noha valószínűleg csak számomra volt az –, és onnantól kezdve képtelen voltam nem észrevenni, az az Alicent arcvonásaiban ülő, felém irányuló ellenszenv.
A királynénak nem kellett kimondania mindazt, amit Aegon a fejünkhöz vágott. Szavak nélkül is nyilvánvaló volt, hogy nem egy Velaryont, hanem egy Strongot lát bennem, és egy cseppet sem tette szebbé számára a látványomat a nagyrészt ezüstszőke hajkoronám.
A feszültség tehát megmaradt, sőt egyre nagyobbra duzzadt. A rosszindulatú megjegyzések, amelyeket Aegon elejtett, amikor összetalálkoztunk a folyosókon, illetve Aemond hűvös távolságtartása mély nyomot hagyott bennem. Kisgyerek voltam csupán, mégis teljesen letaglózott, hogy az addigi legkedvesebb játszópajtásom, aki közel annyit tudott rólam, mint a saját ikertestvérem, ha nem többet, szép lassan eltűnt a mindennapjaimból, és rövidesen már attól is viszolygott, hogy amikor valamilyen okból kifolyólag muszáj volt, rám nézzen. Ha pedig mégis összetalálkozott a tekintetünk, látványosan elfintorodott.
Kezdetben próbáltam visszaédesgetni magamhoz Aemondot. Amikor hallótávolságon belül volt, direkt hangosabban beszéltem, és mindig olyan dolgokról, amik tudtam, hogy érdeklik. Olyan kijelentéseket tettem, amikkel egyetértett volna, olyan játékra invitáltam a többieket, amelyet ő is szeretett. Én ostoba azt hittem, ha sok olyat teszek, amiről úgy véltem, imponál neki, újra a kegyeibe fogad. A lopott pillantások, amelyekről azt hitte, fogalmam sincs, mind arra biztattak, hogy van esélyem visszakapni őt.
Aztán bekövetkezett az, ami végleg elpusztította a bennem élő reményt: az öcsém, Lucerys fél szemére megvakította Aemondot, én pedig mindezt végignéztem. A tragédiát egy vita és némi verekedés előzte meg.
Aemond, akinek egészen addig a napig nem volt sárkánya, jogot formált az elhunyt Laena Velaryon sárkányára, Vhagarra. A fiú az éj leple alatt lopózott oda a sárkányhoz, és amikor visszaért, a testvéreimmel és Laena lányaival már ott vártunk rá. Baela és Rhaena rettentő zaklatott lett attól, hogy Aemond megkaparintotta az édesanyjuk sárkányát. Nem egyértelmű már, ki ütött először, ez a rossz emlék valahogy elhomályosult az elmúlt években, az viszont biztos, hogy Lucerys zárta le a veszekedést azáltal, hogy előrántotta a tőrjét, és felhasította vele Aemond arcát.
Reszkettem, akárha jéghideg fürdőt vettem volna, a szívverésem iszonyúan szapora lett. Oda akartam rohanni Aemondhoz, hogy felsegítsem, és megnézzem a sérülését, de az időközben megérkező őrök láttán földbe gyökerezett a lábam. Ott, abban a pillanatban vált egyértelművé, hogy már sosem kaphatom vissza Aemondot. Hisz' már nemcsak az az ember voltam számára, aki méltatlan a nevére és a rangjára, hanem az is, akinek az öccse elvette tőle a fél szeme világát. Ez pedig mindörökre belénk égett.
Az incidens után a mindennapjaimba keserűség ivódott. Aemond hiánya beárnyékolta az életemet, és csak akkor tűnt elviselhetőbbnek, amikor távol voltam tőle: sárkányháton az égben, vagy egy másik vár falai között, Sárkánykőn. De amint újfent egy helyiségbe kerültünk, olyan volt, mintha fojtogatott volna a magány. Hisz nemcsak a rokonom volt, hanem a legjobb barátom is. Így a legfőbb bizalmasomat is elveszítettem.
Szörnyű volt úgy felnőni, hogy Aemond nem beszélt velem. A kíméletlen gyorsasággal eltelő évek csupán perceknek tűntek, mert nem volt rá elég időm, hogy bármelyik évbe is belekapaszkodjak. Mindegyik tovasuhant, mielőtt remélni kezdtem volna, hogy az új esztendő pozitív változásokat hoz a kapcsolatunkba. A várva várt enyhülést azonban nem nyertem el. A béke helyett kusza gondolatok, sorsdöntő események és a végsőkig kimerítő próbatételek vártak rám – és Aemondra is. Az útjaink pedig minduntalan kereszteződni kezdtek, sőt nemsokára fullasztóan egymásba kapaszkodtak.
Csak később, amikor már a kiszámíthatatlanság sötét sűrűjében jártam, döbbentem rá, hogy az, amit az Aemonddal közös történetem végének hittem, valójában nem lezárása volt kettőnknek, hanem egy igen hosszadalmas előkészítése a jövőnknek.
Mert mi igazából sosem oszlottunk én és őrá. Mindvégig összetartoztunk, csak én sokára jöttem rá, ő pedig hosszú ideig nem volt hajlandó elismerni magának, noha a lelke mélyén végig tudta, hogy így van. És miután mindketten megleltük és elfogadtuk az igazságot, már nem volt visszaút.
Az egybeolvadásunk a végzetünk megpecsételőjévé vált, és egy olyan történetet szült, amely sosem merült feledésbe. Felülmúlta a származást, erősebbé vált bármely hadseregnél, és túlélte a Sárkányok házát. Mert a történelem nem a vérre emlékszik, hanem a nevekre. Mi pedig elég naggyá tettük a sajátjainkat ahhoz, hogy halhatatlanná váljanak.