Arina Moretti
2023.04.24.
- Indulhatunk? - kérdezte Arthur, miután betettük a hátizsákomat a fekete Alfa Romeo csomagtartójába és beültünk az elképesztően kényelmes bőrülésekre.
- Igen. Mégegyszer köszi, hogy elviszel.
- Ugyan, nem tesz semmit. - vonta meg a sok edzéstől széles vállát, amin megfeszült a fekete póló anyaga. - Mit csináltál ma?
- Egész álló nap az egyetemen voltam, nemrég értem csak haza, aztán bedobtam néhány ruhát a táskámba és most itt vagyok. Röviden ennyit, de az a pár óra, amíg a vizsgákra tanultunk, felért egy örökkévalósággal. Te?
- Reggel elmentem futni, aztán még edzettem egyet. Szimulátoroztam és ebédeltem. Kb ennyi.
Időközben elhagytuk Monacot és a part menti főútról felkanyarodott a Genova felé tartó autópályára.
- Mihez kezdesz, ha megvan a diploma?
- Maradok a kávézóban, amíg fel nem vesznek valahova ezzel a végzettséggel. Ha meg nem jön össze, lehet, hogy hazaköltözöm és besegítek a cégben.
- Az autószerelő műhelyben?
- Nem, az anyai ági nagyszüleimnek volt egy vállalkozása, amit a haláluk után anya a nagybátyámmal együtt örökölt meg. Ő intézi a cég vezetését, mármint ennek az egésznek a jogi oldalát, átnézi a szerződéseket meg ilyenek. Biztosan nekem is akad majd munka, ha nem jön össze az élet itt Monacoban. - hát igen, akármennyire is szeretem a motorolaj szagú műhelyt, nem az abból befolyó összegből tudtam Monte-Carlóba költözni. A nagyszüleim kezdetben a társtulajdonosai voltak egy genovai vendéglőnek, ami az évek során egy méretes hotellé nőtte ki magát, és amint kezdett beindulni a turizmus a városban, mindent egy lapra feltéve felvásárolták az egészet. Nem igazán szerettem, sőt egyáltalán nem szerettem kimondani, hogy a családom egy komplett hotel birtokosa, mert tőlem ez egészen távol állt, de a tudat, hogy egy stabil anyagi hátteret biztosít nekünk, azért jól esett.
- Tényleg, mit is mondtál? Mikor vizsgázol?
- Egy hét múlva, addig meg lerágom a körmöm.
- Ne idegeskedj rajta annyit, árt a szépségednek.
- Szépégemnek? - kérdeztem hitetlenkedve, ugyanis két éve nem igazán éreztem jól magam a bőrömben. Ezalól kivételnek számítnak azok az alkalmak, amikor Arthurral vagy a családommal vagyok, magyarán pozitív emberekkel veszem körül magam.
- Igen. - felelte könnyedén, mire valahogy sokkal érdekesebbnek tűnt a farmerem mintázata, ahogy a tornacipőm orra is.
- Nem tartom magam annak... Mindegy... Alapvetően nem izgulok a dolgok miatt, de egy ismerősömet háromszor buktatta meg egy tanár az államvizsgán és emiatt plusz két évig dekkolhatott az orvosi egyetemen, ahelyett, hogy dolgozott volna vagy a férjére figyelhetett volna. Fogalmam sincs miért meséltem el... Arthur, én nem akarok úgy járni, mint ő...
- Ne aggódj... Menni fog. Tudom. Könnyedén túl leszel rajtuk és hamarosan a kezedben tarthatod a diplomádat. Nem régóta ismerlek, de az már feltűnt, hogy mennyire szorgalmasan készülsz és mennyit tanulsz. Én két héttel a töri érettségi előtt jöttem rá, hogy nem ártana tanulni, ezzel szemben te szinte csak a könyveidet bújod.
- Ja.. Szinte... De azért egész sok időt töltöttünk együtt az elmúlt két hétben...
- Annyi pihenés mindenkinek jár. Különben is, ennek a pofinak képtelenség ellent mondani.
- És még szerény is vagy... Azt ki ne felejtsd.
- Jó, hogy szólsz, az egyik kedvenc tulajdonságom magamban... - mondta rám nézve egy fülig érő vigyor és egy grimasz kíséretében, ami csak tetőzte, hogy nevessek az enyhén egoista megszólalásain.
- Az utat figyeld Humor Herold! Tudom én, hogy érted a dolgod, meg vérprofi vagy az utakon, de előre nézz, könyörgöm, mert nem egy autópályán tervezem végleg az ükszüleimhez költözni és nem is mostanság. - szúrtam oda neki, mire értetlenül nézett rám. - Ők legalább 60 éve nem élnek már. - világítottam rá, mire megint csak felnevetett.
- Imádom a humorod, Ari. - kijelentésére az arcom felvette egy érett paradicsom színét és néhány centivel lejjebb csúsztam az ülésben. - És azt is, hogy ilyen könnyen zavarba tudlak hozni...
A rádió már az indulás óta halkan szólt a kocsiban, de egész eddig beszélgettünk, így csak hattérzajnak volt jó. És most, hogy kellőképpen zavarba hozott, egyikünk sem szólalt meg, meghallottam, ahogy az egyik kedvenc zeném csendül fel a hanszórókból. Hirtelen felbátorodva a hangerő szabályzó gombhoz nyúltam és felhangosítottam, majd elkezdtem torkom szakadtából énekelni, amihez nemsokkal később a mellettem ülő fiú is csatlakozott. Együtt énekeltük a Maroon 5 Sugar című számát. Biztos vagyok benne, hogy egyedülálló élményt nyújthatott, ahogy ő francia, én pedig olasz akcentussal éneklünk egy angol dalt.
Sugar
Yes, please
Won't you come and put it down on me
I'm right here, 'cause I need
Little love and little sympathy
Yeah you show me good loving
Make it alright
Need a little sweetness in my life
Sugar
Yes, please
Won't you come and put it down on me
- Ez borzalmas volt!
- Ez nagyon jó volt! - vágtuk rá egyszerre.
- Ha szerinted jó volt, akkor nem hallottál engem! Amikor még anyával éltem, egyszer karácsonyra egy nagy zacskónyi füldugót kapott Charlestól karácsonyra, hogy ne hallja, hogy a zuhany alatt milyen magánkoncerteket adok. - mesélte, mire ismét elnevettem magam. - Csak emlegetni kellett...
Az autó kijelzőjén felvillant az édesanyja neve.
- Szia Kincsem! Minden rendben?
- Szia Anya! Igen. Veled minden okés?
- Persze Kincsem, de nem hallak rendesen. Ki vagy hangosítva?
- Igen, autóban ülünk. Maranelloba megyek, mondtam már tegnap este, amikor ott voltam.
- Akkor ezek szerint nem vagy egyedül?
- Nem, egy barátommal utazok, úgyhogy annak függvényében mondd, amit szeretnél. - felelte franciául a nőnek, miközben megelőzött egy újabb előttünk haladó autót. Még a gimi első évében tanultam franciául, de nem igazán szerettem, ezért átjelentkeztem spanyolra, viszont egy-két dologra még emlékszem, így majdnem tökéletesen értettem azt, amiről azt hitte, hogy nem. Ez van.
- Au revoir maman! ' Viszlát, anyu!'
- Sois prudent, á lundi Arthur!
'Légy óvatos, hétfőn találkozunk, Arthur!' - köszönt el a nő és bontotta a vonalat.
- Beírod a címet? Hamarosan elhagyjuk Genovát. - bökött ki a fejével az ablakon át a gyönyörű olasz táj felé, ahol látszódtak a több száz éves város templom tornyai.
- Oui,
- Te beszélsz franciául? - kérdezte meglepetten.
- Oui, mais juste un peu. 'Igen, de csak egy kicsit.'
- Itt ki tudsz rakni? - kérdeztem, amikor a szemem elé tárult a fákkal szegélyezett ismerős kis utca, ahol egykor felnőttem.
- Miért? Még nem vagyunk ott, de ha azt szeretnéd, persze.
- Nézd, az ott a mi házunk. - mutattam egy nagy világosbarna épületre, amit néhol befutott a borostyán, akárcsak a térglával kirakott kőkerítést is. - Csak nem akarom, hogy Sofia nagyi meglásson, mert amint megtudja, hogy te hoztál el, egyből elkezdenek komplikálni és egész hétvégén hallgathatom.
- Ezek szerint titokban kell tartanod a kilétemet?
- Bizony, bizony.
- Akkor leszek én hivatalosan is a titkos hódolód. - mondata megmelengette a szívemet, hisz régen nem beszélt velem így senki. A gyomrom furcsa módon görcsbe rándult, de ehhez nem társult semmilyen rossz érzés, ahogy azt korábban megszokhattam.
- Mondd, Leclerc, mégis ki nevezett ki téged erre a nemes címre?
- Te.
- Én? Tényleg? Mikor mondtam én valaha is, hogy te vagy a titkos hódolóm?
- Most.
- Hát jó, így játszunk... Várjál csak, Leclerc, nem tudod, kivel kezdtél te!
Kivette a táskámat a csomagtartóból és egy szoros ölelés után otthagytam a járdán álldogáló fiút, boldogan csillogó szemekkel s arcomon egy levakarhatatlan mosollyal.
Az ismerős házba belépve egyszerre öntött el a nyugodság érzése és rohamozott meg rengeteg emlék. Jók és rosszak is egyaránt. Amikor öt-hat évesen a bátyámmal papírból versenypályát ragasztottunk a konyha padlójára és azon versenyeztünk a kis távirányítós autóinkkal... Amikor elballagtam a nyolcadik osztályból és az egész család, mind a harminc akárhány fő összeült megünnepelni... Amikor először mutattam be a szüleimnek Fabiot... És amikor zokogva, teljesen sokkos állapotban meséltem el nekik, mit akart velem tenni az a gyökér...
Ezek az emlékképek sorra pörögtek le a szemem előtt, ahogy végigsétáltam a világos márványlépcsőn a tetőtéri szobámba. Senki nem volt otthon, tekintve, hogy nem szóltam, hogy valamivel előbb érkezem.
Ledobtam a táskámat a földre, felvettem egy kényelmes itthoni ruhát és lementem a konyhába, hátha találok valami ehetőt. A hűtő szinte kongott az ürességtől, így nekiláttam elkészíteni egy hatalmas adag carbonara spagettit.
Éppen elkészültem vele, mikor betoppant apa, nagyapa, Sofia mama, Mirco valamint a barátnője, Ysabelle. Egyszerre derült fel mindannyiunk arca, amint realizálták, hogy előbb hazaéetem és nem kell elmenni értem késő este a buszpályaudvarra.
- Hogy kerülsz ide, Elfo? - ezt a becenevet még születésekor akasztotta rám az imádott és egyetlen bátyám. Mivel csak néhány centivel vagyok több másfél méternél, szerinte pont rám illik a Manó név. Mondanom se kell, hogy imádom, amikor így hív, pláne ha nagyobb társaságban vagyunk...
- Egy barátom elhozott, így nem kellett vonatoznom.
- Anyád csak egy óra múlva jön, maradt egy kis dolga a hotelben, de siet haza.
Vacsora után mind a heten kiültünk a hátsó kertben lévő fedett teraszra egy üveg nagyapa-féle fehér borral, hogy koccintsunk a hazajövetelemre. Szóba került a vészesen közelgő vizsgám, utána a munkám és még pár hasonló téma. Ekkor rezgett meg a telefonom, miszerint valaki üzenetet küldött.
Arthur
Mit szólnál, ha elnapolnánk a hétfői találkát?
Valami sokkal jobbat találtam ki.
Én
Rendben
Arthur
Akkor vasárnap egy órakor ott leszek, ahol ma kiszálltál a kocsiból.
Nincs vita
Otthon hogy fogadták, hogy korábban érkeztél?
Én
Mindenki nagyon örült
Küldtem neki egy rém homályos lesifotót az asztalnál ülőkről, a fókuszt a félig teli poharamra állítottam.
Arthur
Látom, jó a hangulat...
Én
Áh... Nagyon... Mindenki hiányzott már mindenkinek
Arthur
Békénhagylak, hadd legyél velük...
Jó pihenést, vasárnap találkozunk, Principessa !
Én
Jó éjt, Arthur
- Kivel beszélgetsz ilyen boldogan, Ari? - kapta ki a bátyám a kezemből a telefonomat. - Óh, Principessa... De édes... Lemaradtunk valamiről?
- Nem! - vágtam rá talán túlságosan is gyorsan. - Senki. Vagyis... Egy barátom, ő hozott haza.
TikTok: hqnna.writer