Csak egy olyan ember képes tájképet rendelni a montanai Dillon Temető polgárháborús sírjairól, akinek nagyon sok pénze van, és már nem tudja, mire költhetné el.
Már az is ezt támasztja alá, hogy ez a névtelen megrendelő hajlandó volt kifizetni a benzinpénzemet és az autópálya matricámat, ezenfelül további ezerötszáz dollárt utalt az esetleges „egyéb költségeimre". Tiszta szívből utáltam azokat az embereket, akik azt gondolják, azért, mert milliárdosok, a fél világ előttük hever. Mégis, engem ezek az emberek tartottak el, az ő pénzükből fizettem az albérletemet, vásároltam be anyámnak és magamnak – néha még a bátyáméknak is, amikor Alexander már száraz kenyeret sem tudott adni az öt gyerekének.
Még akkor is hallottam a gondolataimban édesanyám aggodalmas szavait, amikor bepakoltam a kocsim csomagtartójába.
„Lehet, hogy annyit fizet, amiből évekig luxuskörülmények között élhetnénk, de biztonságos ez? Valami nekem nagyon bűzlik, Kenzie, inkább ne vállald el!"
Aztán rögtön utána a bátyám hangja folytatta, azon a tipikus, drogtól eltorzult, szipogós orrhangon, amit, ha akarnék se tudnék kiűzni a fejemből, mert körülbelül tizenhat éves korom óta meghatározó része az életemnek.
„Hé, húgi, ez lesz az utolsó, hogy ránk is pénzt kell szánnod, utána elmegyek elvonóra. Eskü! De rohadt tehetséges vagy, bűn lenne, ha az unokaöcséid és -húgaid ezt nem élvezhetnék, mert tudod, a család az első meg ilyenek."
Létezik egy mondás a képzőművészeti körökben, aminek a lényege a következő: a legnagyobb hiba és bűn, amit művészként elkövethetsz, hogy áruba bocsátod a tehetségedet. Aki kitalálta, nem arról beszélt, amikor saját kedvére festett meg valamit, ami neki tetszett – hanem arról, amit én csináltam. A művészi szabadakarat játszotta az áldozati bárány szerepét minden egyes alkalommal.
Arra használtam a tehetségemet, hogy gazdag úripuccosék elmondhassák magukról, a nappalijuk falán díszelgő, háromszor háromméteres tájképet kizárólag nekik festették és egyedülálló az egész világon. Néha haragudtam érte magamra – viszont a harag abban a pillanatban tovaszállt, amikor megérkezett az értesítés az újabb ezer meg ezer dollár átutalásáról. Minden egyes centnek megvolt a helye: közüzemi számlákra, bevásárlásokra, esetleg az unokaöcséim és -húgaim iskoláztatására – de amit a legjobban utáltam, hogy még a bátyám heroinfüggőségére is. Mindig csurrant-cseppent „néhány dollár" valami mocskos, patkányos laborban főzött drogra abból a havinak szánt, hetivé tett pénzből, amit a testvéremnek adtam. Nem egyszer előfordult, hogy a vasárnap megkapott pénzt már keddre felélték, és ekkor mindig kopogtatott a lakásom ajtaján, hogy mind az öt gyerekét nálam hagyja. Mindig valami kétes ügyletet intézett a szintén függő feleségével. Megszámlálhatatlan alkalommal akartam már rájuk hívni a rendőrséget.
A heroinista és a kokainista – megesküdtem, hogy egyszer festek hozzájuk egy szimbolistát. Nem mintha tudnák értékelni. Ők ketten a maradék agyukat is eldrogozták már.
Lenn Texasban a tél többnyire enyhe, leginkább a louisianai államhatár mellett, ahonnan a családom is származik. Tikkadt, párás meleg, a hőmérséklet még decemberben sem csökken negyvenegy Fahrenheit alá, ezért azt gondoltam, egy combközépig érő lenge ruhácska a legjobb választás a terep felméréséhez. Már ha odaérek valaha a temetőhöz. A huszonnyolc órás autóút, amiből már huszonhét és háromnegyedet levezettem, fájdalmasan szúrta be alattomos tőrét a derekamba. Egy autóspihenőnél azért aludtam valamennyit a kocsimban. Ilyen esetekre különféle szúró- és vágófegyvereket tartottam önvédelemre, persze, bármikor szétkaszabolhattam egy vásznat is a sniccerrel. Tartottam az ülés alatt egy baseball ütőt is, ha valaki elég bátornak érezné magát, és megközelítené a Chevroletemet.
Sose félts egy texasi félvér lányt, akinek drogos a bátyja, és Black Lives Matter tüntetésekre jár.
Január közepéhez és ahhoz képest, hogy Montana hírhedt volt a hideg, hóviharos teleiről, egészen elviselhetőnek tűnt az idő az autó belsejéből nézve, miközben a dobhártyámnak fájdalmasan feszült neki a nyomás és az ismerős sípolás, ami átvette a rádióból bömbölő zene hangját. Felfelé kacskaringózni a hegyoldalakon, kígyókként tekergő utakon, sose volt a kedvencem.
A megrendelő, bizonyos AbrahamLincoln1865, pontos leírást adott arról, szerinte milyen szögbe helyezzem el a festővásznamat, ahhoz, hogy milliméterről milliméterre pontosan azt a képet kapja, amit az elborult, pénzes elméjében már elképzelt magának.
Mégis miféle beteg állat akart a vacsoraasztal fölött sírokat nézegetni egy festményen?
Felőlem lehetett volna akár szociopata is, amíg a megbeszélt összeg hetvenöt százalékát előre utalja, a maradék huszonötöt pedig azután, hogy megkapta a festményét. Így is, úgy is rengeteg ezer dollárról beszélünk.
Ne feledd, KG, ameddig fizet, nem kérdezősködsz, még olyan általánosságokról sem, hogy kicsoda, micsoda, mit dolgozik vagy mi a kedvenc hobbija. Annak sosem lett jó vége.
Abban a pillanatban, ahogyan a Chevy Impalában behúztam a kéziféket, felismertem, hogy megvan a maga szépsége a hófödte, százötven éves síroknak. Kevés színnel is tökéletesen megfesthetem. Szürke sírok, szürkés-fekete, hófehérrel tarkított föld és elsötétedett kéreggel fedett fatörzsek. Ilyen távolságból a korom lágynak és világosnak hatott velük összevetve. A montanai Dillon Temető megfelelt egy tájképfestő Kánaánjának. Az árnyalatok, a tónusok, a lefelé konyuló, évszázadok alatt meghajolt fák ágai között átsütő napfény megtört az érintetlen hórétegen, és ezerfelé szórta szét a világosságot, ami milliónyi aprócska gyémántként ragyogott.
Tisztában voltam a képességeimmel, és azzal, hogy addig nem nyugszom, amíg ez a tökéletesség nem néz vissza rám a vászonról. Tudtam, ezúttal a realizmus és a Monet-féle impresszionizmus jellemvonásai összefolynak majd a festményen, és olyasfajta tökéletességet alkotnak, amit biztosan meg akarok tartani magamnak a későbbiekre.
Talán az elkövetkezendő évszakokban visszajárok, és magamnak is festek erről a tájról...
Soha nem lehet tudni, mi hat majd egy művészre, legyen az képzőművész, zenész, esetleg irodalmár. Naphosszat lehet filozofálni, megéri-e ilyen módon megélni a festészetből. A rövid művészeti egyetemista pályafutásom alatt három napig ültünk a szaktársam koleszszobájában, majd elkábulva a fűtől erről és ehhez hasonló dolgokról diskuráltunk. Elítéltem a drogokat. Maga a Jóisten lehet a tanúm rá, hiszen egy heroinista mellett nőttem fel, de tizennyolc évesen egy texasi egyetem művészeti karának kollégiumában nem mindig a legjobb döntéseket hoztam meg.
Ijesztő, mi mindenre képes az ember annak érdekében, hogy önmagát és a neki fontos személyeket fenntartsa.
Még megigazítottam a középső visszapillantót, mielőtt kiszálltam volna. Világéletemben texasi lány voltam, jamaicai anyával és egy kétéves koromban lelépett skót apával. Ez talán megfelelő magyarázatot nyújt arra, miért kapott a bátyám, Alexander, és a nővérem, Glory, is fehérekhez illő, kereszténységet fennhangon hirdető nevet. Az én nevemhez viszont mindenki szőkeséget és kék szemet társított. A Mackenzie tipikus skót női név, olyasfajta, aminek a történelmi vonatkozása is oly régre nyúlik vissza, hogy képtelenség lett volna elképzelni hozzá egy közepes termetű, fekete fiatal nőt, akinek majdnem fenékig érnek a hol vastag, hol vékony fonatai, és kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a piercingszúratás. Talán ez utóbbi, a sötét bőrszínem, ami miatt a rúzsom igazán ki sem tűnt, és a rasztám okán gondolt mindenki terroristának vagy éppen bandatagnak.
Éljen Texas és a fehérprioritás!
Az elektromos cigarettám kézben tartva felnyitottam a csomagtartót, és mély levegővételekkel szívtam magamba a mangó ízű füstöt. Nikotinfüggőségem a festményeim többségén visszaköszönt. A hol virágzó, hol elsorvadt tüdő megfestése a kézjegyemmé vált. Sok képemet ezzel dedikáltam, a sarokban elhelyezett miniatűr ábrával. Máskor csak fehér festékkel biggyesztettem a bal alsó sarokba a monogramomat.
Végtagjaimon a fel-fel támadó szellőtől minden egyes szőrszál vigyázzban állt. A hírek ellenére még így, meglehetősen alulöltözötten, a combközépig se érő ruhácskában és vastag harisnyában is a libabőr volt a legnagyobb bajom.
Mikor belepillantottam a kissé már rongyos bőrválltáskámba, úgy éreztem, egy életre elengedő e-cigi likvidet és energiaitalt hoztam magammal. Szükségem volt rájuk, ahogy a retro és hip-hop playlistre, amire alkotni készültem, és az ihlet kedvéért végig bömböltettem az úton.
A fülemben bömbölt Eminem afrofürtöket nem kímélő rapje, és teljesen átvette az agyam fölött az irányítást. Kihalásztam a csomagtartóból a hatalmas vásznat is.
– „I'm Slim Shady, yes, I'm the real Shady / All you other Slim Shadys, are just imitating / So, won't the realy Slim Shady, please stand up? / Please stand up, please stand up".*
Már csak két hatalmas, vékony karikafülbevaló hiányozott a fülemből, és a vádlim körül suhogó, túlságosan is buggyos nadrág. Akkor már érthetően néztek volna egy kilencvenes vagy kétezeres évek elején forgatott videoklipből szökött háttértáncosnak.
Ugyan, dehogy! Én az énekesnő lennék.
– „I'm like a head trip to listen to, 'cause I'm only givin' you / Things you joke about with your friends inside your livin' room / The only difference is I got the balls to say it in front of y'all...*
– Furcsa, hogy a fiatal nők mostanában nem törődnek azzal, milyen veszélyes lehet számukra ennyire figyelmetlennek lenni – szólalt meg valaki a hátam mögül.
Egy sikkantás bukott ki a számon, megpördültem, és meglendítettem a kezemben a vásznat. Tőlem négy-öt lépésre egy elegánsan öltözött nő állt. A hideg szellő és a kissé borús ég ellenére fekete napszemüveget csúsztatott az orra hegyére, felette rám nézett.
– Majdnem infarktust kaptam, baszki! – fakadt ki belőlem a kiáltás.
Vörösre rúzsozott ajka széles, mindentudó mosolyra húzódott. Jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
– Biztosan te vagy KG, a festő. – Csak akkor vettem észre, hogy égő cigarettát tart a kezében, amikor a szájához emelte, és mélyen beleszívott. Bőrkesztyűje külsején, a gyűrűsujján hatalmas, figyelemfelkeltő pecsétgyűrű díszelgett. – Serendity Quanton vagyok, örvendek!
Felvontam a szemöldököm. A szemem sarkából láttam, hogy a raktér gumipadlóján az egyik dobozomból a sarokba csúszott egy sniccer. Bármi történjen is egy ijesztő temető szélén találkozva egy nálam is furább nővel, fel kell készülnöm mindenre. Serendity a fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjai között forgatta az öngyújtóját.
Két lapos pillantás elég volt ahhoz, hogy megérezzem rajta a pénz szagát – és a vélt hatalmat. Egyértelmű nagyképűségétől, talán gőgösségétől, a levegővételeiből áradó sznobságától is elfogott a hányinger.
De a pénz az pénz.
– Serendity Quanton – ismételte meg, majd még csalafintább mosolyra húzta az ajkát. – Vagy mondjam úgy, hogy AbrahamLincoln1865?
– Maga a megrendelőm? Nem szoktam velük személyesen találkozni. De jobb, mintha egy sorozatgyilkos lesne rám itt a hegyen.
– A megrendelőd nem lehet sorozatgyilkos? – Ő is felvonta finomívű szemöldökét. Még abból is sugárzott az elegancia és a gazdagság, ahogyan a földre ejtette a csikket, és eltaposta a csizmasarkával. – Még az sem, aki polgárháborús sírokat szeretne nézegetni a vacsoraasztal felett?
Különös borzongás futott végig a hátamon, az idegvégződéseim minden egyes szőrszálat vigyázzba állítottak a testemen.
Baszki, ez a nő fejembe lát, vagy mi a franc?
– Most megpróbál rávezetni arra, hogy futnom kellene? Bocs, erre ne számítson!
Serendity elnevette magát, majd megigazította a vállára omló hullámos, barna fürtjeit.
– Ugyan, dehogy, kedves KG! Kíváncsi voltam magára, ennyi az egész. – Tekintete ide-oda ugrált a hajamon, a fejemen viselt színes, batikolt kendőn, az egyszerű sminkemen keresztül a rövid ruhámig és a lábamon viselt platformos tornacipőig. A szemében hirtelen felvillant valami, akár a családi fotózások vakuvillanása. Megfoghatatlan, kérészéletű és zavaró volt. – És úgy gondoltam, az lenne a legjobb, ha a maradék huszonöt százalékot is átadnám magának.
– Mindig azután kérem az utalást, hogy elküldtem a festményt, és visszaigazolást kapok arról, hogy épségben megérkezett – ráncoltam a homlokomat.
Nem lepődtem meg az nagylelkűségén. Akadtak ilyen vásárlók is. Nem hiába íratok velük alá egy szerződést, amikor a weboldalamról rendelnek.
– Félreértesz – rázta meg a fejét kimérten, majd ballonkabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy borítékot. – Készpénzt hoztam.
A kezembe nyomta a köteget, és újabb cigarettát húzott elő.
– Nyugodtan megszámolhatod, egy centtel sem kevesebb, mint amit megbeszéltünk.
Erős késztetést éreztem rá, hogy a biztonság kedvéért valóban belenézzek, nem csak papírzsebkendővel tömte-e ki a borítékot. Végül engedtem a kísértésnek. Le sem volt zárva, így finoman belekukkantottam, majd biccentettem, és a táskámba csúsztattam.
– Nem kellett volna – jegyeztem meg. – A huszonöt százalék a garancia arra, hogy nem lépek le.
– Mintha a hetvenöttel nem járnál jól – vágott vissza.
A ravasz, mindentudó mosoly újra ott ült az ajkán. Zöldeskék íriszének csalafinta villanását még jobban kiemelte a sötét tusvonala.
– Remélem, olvastad az e-mailemet, hogy milyen kikötéseim vannak a festménnyel kapcsolatban.
– Mindent tudok, köszönöm!
Bólintott, mielőtt felemelte volna a szabad kezét, és intett.
– Akkor sok szerencsét és jó munkát, KG!
Csak ekkor vettem észre a tőlem harminc-harmincöt méterre, egy terebélyes tölgy öregesen lehajló ágainak rejtekében hagyott luxus sportautót, olyasfajtát, amire egy átlagembernek egész életében spórolnia kell. Irigység feszítette a mellkasomat, ahogyan végigpillantottam a polírozott ajtókon és a csillogó dísztárcsákon. Emellett az én hiteles Chevy Impalám egy nagy nulla.
– Ó, és Mackenzie! – kiáltott még oda nekem, mire visszafordultam a festékesdobozoktól. – Jobb, ha ma este hamar elalszol. Ennek a temetőnek megvan a maga lelke, és éjszaka utóhatása egészen biztos, hogy beszippantana.
A szemöldököm önkénytelenül szaladt össze. A weboldalamon nincs feltüntetve, hogy Mackenzie-nek hívnak.
***
Ha nem a legújabb keletű zombi horror vagy egy King-regény kerül szóba, akkor furcsa állítás lenne, hogy egy temetőnek lelke van.
Még órákkal később is ez járt a fejemben, amikor a fák mentén, az égen lefelé kúszott az este sötétje, és egyetlen fényforrásom az Impala fényszórója volt.
Egy reggeli, törlésre ítélt skicchez bőven elég ennyi.
Sosem hittem abban, hogy bármiféle élettelen tárgynak vagy helynek lelke lenne, pedig ez akár része is lehetne a művészlétnek. A művészek, legfőképpen a festők, mindenben életet látnak – pontosabban mindenbe bele akarják látni az életet. Talán ezért nem állt össze a fejemben az egész. Bár nem hittem benne igazán, a lélek nemlétében való kételkedés végig ott pihent a vállamon, míg a ceruzám a vásznat alig érintve szaladt végig a vázlat vonalain. Pontosan tudtam, hogy holnap, kora reggel, amikor az első fél üvegnyi likvid elszívása és az energiaital szisszenése közben átfutom az egészet, a snicceremet állítom bele a közepébe. Mindig hordtam magamnál három-négy, akár öt vásznat is, számítva az indulataimra, ámbár az én finom skicceimet radírozással is könnyedén eltüntethettem volna. De utáltam alja munkát kiadni a kezemből. Kizárólag a tökéletest voltam hajlandó elfogadni. A színtiszta tökélyt, semmi mást. A nővérem, Glory szerint a maximalizmusom tesz majd a sírba.
Ennyi ezer dollárért nem adhattam ki egy rakás szart a kezemből!
Voltak rosszabb napok, amikor azon gondolkodtam, vajon csak a pénzért csinálom-e ezt az egészet? A dollárokért autókáztam éjszakába nyúlóan? A francba is! Egyszer még graffitiztem is, mert valami eszement azt gondolta, ha felfújom az előregyártott sablonnal a mintát, akkor azt hazudhatja, hogy maga Banksy hagyta ott.
Nem mintha nem teljes tökéleteséggel másoltam volna le a stílusát...
Annak ellenére, hogy világéletemben a napfényes Texast ismertem és szerettem, találtam valami különlegeset a sötétségben. Úrrá lett rajtam valami magas fokú nyugodtság tőle, amit máskor nem éreztem. Talán azért, mert nem zavarta a szememet a világosság, vagy mert sokkal természetesebb volt így, ahogy a sírok gyászos szürkesége beleveszett az este sötétjébe. A párás levegő itt-ott lecsapódott a bőrömön, és a sírokon túl, a fák aljánál pedig már fodrozódott a tejüveg köd. A meglehetősen hűvös idő és a borzongató látvány azt a részletet idézte minden egyes valaha megjelent horrorfilmből, amikor a fiatal, csinos főhősnőnek sikongatva futnia kell az életéért.
De ahogy már mondtam: túl lusta vagyok én az ilyesmihez... Na, zombik, merre vagytok?
Teljes higgadtsággal dőltem hátra a kis, szétnyitható horgász székemben, amit magammal vittem minden egyes terepfestésre. Mélyet szívtam az e-cigimből. Szabad kezemmel összébb húztam magamon a pokrócot ahelyett, hogy bemásztam volna a Chevy hátsó ülésére, megigazítanám az odakészített párnákat, és felcsavarnám a fűtést, hogy ne vacogjak a montanai temető szélén, az éjszaka közepén. Bár azt meg kellett valljam, minden egyes alkalommal szidtam magam, amiért nem foglaltam szállást.
Piszok kényelmetlenek azok a szűk hátsóülések.
Nagy általánosságban a festők természetükből adódóan imádják a vadont. Kellemes dolog elmerülni a tájban, bambán vagy elemzően, akár csak bóklászni egy erdőben vagy pusztán, mezőn. Elveszni a természeti szépségekben, leülni egy fűzfa tövében, lehasalni a préri közepén a fűben, hogy lilás szirmú ligetszépét skicceljek a jegyzetfüzetbe. Legalábbis skiccelnék, ha a természet olyan lenne, mint volt cirka százötven évvel ezelőtt.
Az 1800-as évek prérije a tájképfestők Paradicsoma lenne. Legalábbis, azon festmények alapján, amik abban a korban születtek róla, megértek egy misét.
Ahhoz az ellenséges hozzáálláshoz képest, amivel nekiláttam a polgárháborús sírok megfestéséhez, most nyugodtan figyeltem a vászonra vetett vázlatot. Megtetszett az elképzelt festmény összhatása – természetesen a megrendelő által lefektetett kereteken belül. Kedvemre volt a színek világa, megláttam bennük a lehetőségeket, és hirtelenjében, amikor belefogtam, már a munka első pillanatától kezdve sokszínűbbnek érzékeltem, mint előtte. Megbarátkoztam a temető megfestésének gondolatával, bár még mindig maradt előttem homály. AbrahamLincoln1865, illetve Serendity Quanton – nevezhetem akárhogyan –, indíttatását még mindig nem értettem. Vajon mi vezérelte őt, amikor kiötlötte, hogy sírokat akar nézegetni a lakásában?
Hasonló véleménnyel voltam erről, mint amikor a Vámpírnaplókban Elena a temetőben írogatta a naplóját – vélt szülők sírja ide vagy oda. Sosem tudnék apám sírjánál festeni.
Megcsörrent a mobilom. A szétnyithatós székemmel ijedtemben csaknem hátraborultam. A semmiből jött az idegesítően éles, alapbeállításos csengőhang. Előhalásztam a készülékemet. A nővérem beállított mosolygós képe nézett rám vissza. Mielőtt felvettem, még megengedtem magamnak egy mély, fáradt sóhajt.
– Kenzie, szia! – trillázta a nővérem, amint megjelent a képernyőn. – Minden oké? Odaértél már Montanába?
– Nem, Glory, csak kiültem random valahol az út szélén – forgattam a szemem.
A nővérem maga a megtestesült csodabogár – legalábbis az én szememben. Egy maximálisan szerethető csodabogár. Hozzám hasonlóan ő is örökölt valamiféle művészi vénát a szüleinktől, irodalmat és szövegalkotást tanult az egyetemen. Gimis kora óta írt rövidebb-hosszabb kéziratokat, mielőtt a diplomája megszerzését megelőzően elszánta magát, és kiadatta az egyiket. Azóta Glory Hasselhoff néven publikál. Kislánykorában szerelmes volt a fiatal David Hasselhoffba, így rajtamaradt az írói álnév, amivel végül befutott. Egyetlen munkáját olvastam, annak azóta is várom a folytatását. A rengeteg nikotinos elektromos cigi likvid és félliteres energiaital mellett ez a könyv az egyetlen, amit mindig magammal hordok mindenhova. Általában a válltáskámban, a tőle kapott plüsstartóban, esetleg a terepjáró kesztyűtartójában tartom. Néha még magam is meglepődtem, mekkora fantáziával rendelkezik. Meglehet, korábban túl sok Diana Gabaldont olvasott, vagy túlzásba vitte Jamie Fraser imádatát, ugyanis a könyve egy időutazóról szólt, aki rejtélyes módon a polgárháború sújtotta Amerikában találja magát. Innentől kezdve az izgalmak a tetőfokára hágtak. Egy átborozott este után árulta el nekem a folytatás titkát. Az egész anyai ági nagymamánk egyik régi meséjéből származott. Az a történet is varázslatos időhajlítókról és megannyi kalandról szólt.
Kislánykoromban mindig is imádtam – húszéves, mondhatni felnőtt fejjel már kevésbé.
– Már megint min merengsz ennyire? – nevetett bele a kamerába egy szomorú bohócot is felvidítani képes mosollyal. – Csak nem feltartom alkotás közben a nagy művészt? Megjött a kedved temetőt festeni azért a rengeteg dollárért?
– Hahaha – gúnyolódtam vele, és a combomra fektettem a telefonomat, hogy a magam mellett tartott üres energiaitalos dobozba ejtsem az elhasznált betétet, majd újat rakjak a készülékbe. – Már megint fantasztikus a humorod, drága nővérkém! Csak nem sikerült végre befejezned az új kötet kéziratát?
Kamerán keresztül is éreztem pillantása súlyát, miközben a mobilja mögött ügyködött valamivel. Valószínűleg a keresztfiam, Eden, ügyeskedett már megint valamit, amivel felbosszantotta Gloryt és a férjét, Henryt.
– Bárcsak! – sóhajtotta bágyadtan. – Megakadtam egy jelenetnél, amiről nem tudom, miképpen játszódna a valóságban, Henry pedig nem hajlandó segíteni.
– Mi lett a vége az előző jelenetnek, amiben segített szegény faszi? – horkantottam, majd egy csalafinta mosollyal hozzátettem. – Kilenc hónapig hordtad a hasikádban, és Edennek nevezitek.
– Mackenzie Ewana Gainer! – förmedt rám. – Hogy merészelsz ilyet mondani a keresztfiadról? Ráadásul a füle hallatára!
Egy könnyed ujjmozdulattal megfordította a kamerát, hogy az íróasztala mellett lévő ringató-zenélő hintát mutassa, amiben ott csapkodott és gügyögött a csupa mosoly, csupa husi kisfiú.
– Még csak nyolc hónapos, Glo, nem érti. Ne lődd túl!
– Akkor sem mondhatsz ilyeneket! – makacskodott, és újabb gombnyomás után megint kicsit dühös arckifejezésével találtam szemben magam. Jegygyűrűs kezét a szájára szorította, ahogyan szemmel láthatóan rádöbbent vagy elgondolkozott valamin. – Jézus Krisztus a keresztfán! Mi lesz, ha egyszer elolvassa az egyik könyvemet, és rájön, miket írt az anyja? Hiszen mi baptistának kereszteltettük!
– Nyugi, szerintem mire odáig jut, hogy érdekeljék az anyja könyvei, pontosan tisztában lesz a szexszel.
– Mackenzie!
Egy kicsit sem nőies horkantással bukott ki belőlem egy orbitálisan hangos és hosszas nevetés. Megtöröltem a szememet, és párszor mélyet lélegezem, mielőtt újra megszólaltam.
– Szerintem az anya esküvőjén történtek után inkább meg se szólalj! – jegyeztem meg sunyin.
Nem kellett különösebb magyarázatot fűznöm a történethez, a nővérem paprikavörössé váló arca mindent elárult. Részletezés nélkül is azonnal tudta, mire gondolok.
Hát igen, szerintem az egész násznépben maradandó élmény maradt.
Hosszúra nyúló csönd után végül megköszörülte a torkát.
– Megbeszéltük, hogy soha többet nem hozod szóba – dünnyögte. – Betarthatnád az ígéreted!
Egy újabb, régóta kikívánkozó szemforgatás után feltartottam a kisujjamat. Pontosan tudtam, hogy ezt várta tőlem, és ez beigazolódott, amikor egy őszintén széles mosollyal ő is megtette ugyanezt, és a manikűrözött körmét az előlapi kamerához nyomta.
– Mindig tudtam, hogy az én drága kishúgom a legjobb tesó! – mondta átszellemülve, mielőtt ismét elkomorult volna. Megkomolyodó tekintetéből anélkül tudtam, hogy mi fogja elhagyni a száját, mielőtt megszólalt volna. – Beszéltél anyával?
– Mit művelt már megint Alexander?
A bátyám drogfüggősége örökös vitatémát képezett a családunkban. Anyánk váltig állította, hogy bármit csinálhatunk, akkor is a gyerekei maradunk, és ezt csak úgy értjük meg mindketten, ha a saját gyerekeink olyasmibe keverednek, amibe nem kellene. Glory világéletében azt vallotta, hogy bár elítéli a heroin használatát, és sosem fogja megérteni, a bátyánk miért választotta ezt, attól függetlenül a testvérünk, és valamilyen módon kötelesek vagyunk gondoskodni róla. A nevelőapánk, Denzel, magasról szarik az egészre, mint minden másra, ami négyünkhöz kötődik, amíg Alex nem az ő házába állít be pénzért, vagy annyira magasan szállva, hogy a világát sem tudja. Én maradtam az egyetlen, aki kizárólag a gyerekek miatt hajlandó nekik pénzt adni, bár gyűlölöm a szenvedélyét. Kevés dolgot vetek meg igazán, de a herka és használói közéjük tartoznak, és nem érdekel, hogy a tulajdon testvérem is a narkó rabja.
Glory türelmesen kivárta, míg újra minden figyelmemet neki szentelem. Amikor meglátta, mennyire összeszorítottam az állkapcsomat, nagyot nyelt.
– Bevitték birtoklásért őt és Naiát is – bökte ki végül.
Sóhajtottam egyet.
– Mindig ez van, ki-be járnak az őrizetből. Szerintem már egyikünk sem lepődik meg ezen.
– Öt kilót találtak náluk – dünnyögte. Annyira halkan beszélt, hogy először azt hittem rosszul hallok. – Két és fél kiló heroint... És két és fél kiló kokaint! Ez most nagyon nagy baj! Kenzie! Kiskorú veszélyeztetését is a nyakukba varrhatják! Ötszöröst! Na meg árusítást is. Mégis ki az, aki bevenné azt az idiótaságot, hogy csak szerhasználat van a dologban?
– Atya világ! – nyögtem fel. – Naia évek óta ki-be járkál a börtönből, mindannyian nagyon jól tudtuk eddig is, hogy csak idő kérdése, amikor derül ki, hogy keményen terítenek is. Mégis mit gondoltak, a kicsikkel mi lesz? Alexander azóta ígérgeti, hogy rehabra megy, amióta azt a ringyót először lecsukták. Nem tette meg, de nem csodálkozom...
– Anyához kerülnek addig – válaszolta egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Glo, nem gondolhatod komolyan, hogy ezzel meg van oldva az egész...
– Kenzie – vonta magára a figyelmemet. – Valaki van mögötted.
– Micsoda?
– Valaki van mögötted! – ismételte meg, már pánikkal a hangjában. – Az Impala hátuljánál.
Abban a pillanatban, ahogyan a nővérem kiejtette a száján, hogy hol is sündörög az a bizonyos alak, úgy ugrottam fel, mint akit puskából lőttek ki. Ott a sniccerem, a holmijaim nagy része, és a csomagtartó tárva-nyitva. Egy ismeretlen áll mellette!
– Hé! – kiáltottam rá. A pasas hátat fordított, vászon villant a kezében, és az autót megkerülve elindult a sírok felé. – Hé, állj már meg!
– Jézusom, Kenzie, hívj rendőrt! – érkezett a telefonból a nővérem szakadozó hangja.
A hívás megszakadt, az itt amúgy is gyatra térerőt nyilván elnyelte a leszálló köd. Elárasztott a pánik.
– Baszki! Ember, állj már meg! Hé!
Abban a pillanatban nem tudtam, mi történik. Magam is megkerültem az Impala farát, megragadtam a csomagtartó szélére csúszott sniccert, és az idegen után vetettem magam. Csuklyát viselt, nem láttam az arcát. Azt sem tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő. Szapora léptekkel haladt a sírok irányába, ahová a fényszórók sárgás világossága nem ért el.
Létezik, hogy valami idióta kirabol egy festőt? Egy el nem készült festmény miatt?
Gyors lépteimet futásra váltottam. Az alak hátrapillantott, a csuklyája meglebbent. Vörös hajtincsek buktak ki alóla, ahogy ő is futásnak eredt.
A francba is, az csak egy üres vászon!
Üres vászon, ami mégis akkora fontossággal bír, hogy a tolvaj után vetem magam egy elhagyatott, több mint százötven éves temetőben, egyetlen sniccerrel a kezemben, minden más értékemet hátrahagyva.
Ki tudja, mi mást vett még ki a csomagtartóból?
Az izmaim megfeszültek, a tüdőmbe sípolva kúszott a levegő, a sniccer hegyén megtört az itt-ott fel-feltűnő holdfény.
Furcsa, hogy a sírokhoz közeledve világosabb van.
Futás közben csak ki kellett nyújtanom a kezemet, és elértem a csuklyát. Durva tapintású, vastag anyagba markoltam bele, ahogy lerántottam a fejéről. A lány hátranézett, és amikor találkozott a tekintetünk, felsikoltott. Már egyikünk sem futott, egymással szemben álltunk. Két-három lépést hátrálnom kellett tőle. Ahogy a sírok között állva rám nézett, könnyek csorogtak a szeméből. Kövér, fekete könnyek. Feneketlen pillantása szomorúságról és régi idők emlékéről mesélt. Aztán becsukta a száját, de a sikítás nem szűnt meg. Kiragadtam a kezéből a felém nyújtott vásznat, és sarkon fordultam.
A közvetlenül a hátam mögött álló férfialak belőlem fakasztott rémült sikkantást. A pasas magas volt, erős fizikumú, és félmeztelen. Összeakadt a lábam, amikor megpróbáltam anélkül kikerülni, hogy a vásznamat eltulajdonító nőhöz érjek.
Kísértetek járnak itt, vagy mi a franc?
Egy karcsúbb fa törzsében kapaszkodtam meg. Ha nem teszem, menthetetlenül orra bukom.
Anya szerint rossz ötlet temetőt festeni. Megsértem vele a halottakat.
Nem vettem észre, hogy elsírtam magam, csak akkor, amikor a sós könnyeim már a számba folytak. A magas férfi és a vörös nő vállvetve közelítettek felém. Képtelen voltam eldönteni, hogy ezt fenyegetésnek szánták-e. Volt abban valami lágyság, ahogy a lány – így a félhomályban nem tippeltem volna nálam sokkal idősebbnek – oldalra biccentette a fejét, és kinyújtotta felém a kezét. Mintha hívogatni akarna, elvinni valahová, és mutatni valamit.
Végül is, a Kedvencek temetőjében csak a szeretett háziállatok tértek vissza.
Arrébb kúsztam. A földre hullott ágak megkarcolták a vékony harisnyával fedett combomat. Azt sem tudtam, mikor estem el. Botladozva felálltam, majd egyik fától a másikig kapaszkodtam, ahogy előre löktem magam. A sikoly, mintha kergetett volna, visszhangot vert a kiszáradt fák között. Futás közben hevesen megráztam a fejemet, reménykedtem benne, kicsit magamhoz térek tőle, de a zaj, az élettelen helyen végigszáguldó sikoly, nem hallgatott el. Körülvett, fájdalmasan lüktetett tőle a halántékom. Hirtelen térdre estem, mire éles kövek martak a bőrömbe.
A semmiből a szemem előtt termett egy kéz. Erős, széles tenyérrel és hosszú, határozott ujjakkal. Kissé begörbültek, mintha arra várnának, hogy a markába csúsztassam a sajátomat. A sápadt szellemujjakat egyetlen arany karikagyűrű díszítette.
– Mackenzie...
A látóterem leszűkült a gyűrűsujjon fénylő aranysávra, majd elsötétül, mint mikor a régi filmek végén megszakad a szalag. Abban a pillanatban mintha beszakadt volna alattam a föld.
Azon kaptam magamat, hogy zuhanok téren és időn át a végtelenségbe, szemem előtt fények táncoltak. Meglehet, csupán az éjszaka csillagai voltak, miközben tótágast állt körülöttem a világ.
Csak zuhanok és zuhanok.