Akadtak olyan pillanatok, amikor azt kívántam, száradtam volna inkább a lepedőre az is egy volt közülük, amikor két ujj – talán két ujj volt –, újra és újra megütögette az egyik, majd a másik orcámat. Egyszer, kétszer, háromszor; talán négyszer is, de az ujjak tulajdonosa igyekezett annyira gyengédnek maradni, amennyire az csak lehetséges lehetett.
– Nem tudom, öcsém – dünnyögte felettem a hang, majd lehúzta az alsó ajkamat, viszont gyorsan el is engedte. – Nem vagyok felcser, nem tűnik olyan betegesnek, mint a többiek, akik Délről jöttek. Leginkább egészségesnek mondanám, de olyan... sápadt...
Bár sosem érdekelt a téma különösebben, most megbizonyosodhattam róla, hogy az ájult ember tökéletesen hall mindent a körülötte történő dolgokból – vagy nem is az ájult ember, hanem az ájulásból már ébredező, de még kótyagos tudat az, ami érzékeli a külvilágot?
Mindenesetre, egy dolgot tudtam: lehettem akármilyen kótyagos, olyan határozottsággal löktem el magamtól a tapogatózó kezet, és hunyorogtam fel rá, mintha mérgeskígyó lett volna.
Nekem aztán ne húzgálja bizarr módon a szemhéjamat, halló!
– Szép jó reggelt, Dornröschen! – csendült a vidám hang a fejem felett, tenyerek csapódtak össze a fülem mellett, ahogyan az a valaki arrébb mászott tőlem. – Hogy vagyunk?
Ha nem sajgott volna pokolian a fejem, nem lüktetett volna elemi erővel valami a szemem mögött, mintha csak ki akarna törni onnan, minden bizonnyal lendületből vágtam volna pofon az idegent, amikor az vidáman csillogó kék szemmel pislogott.
Ugyanolyan kék szemmel, mint annak a barom, szadista állatnak volt, aki kötelet kötött a nyakam köré, és...
Minden energiámat összeszedtem, hogy minél távolabb lökhessem magamat a mellettem guggolótól. Durva anyagba csavarodott a karom, súrolt és dörzsölt, ahogyan megpróbáltam minél gyorsabban kiszabadulni belőle. A férfi elnevette magát, és megdörzsölte világos borostával fedett állát; ez volt az első szembetűnő különbség a támadómhoz képest. Az simára borotválta az arcát, mintha naprakész lenne egy fotózásra a legújabb modellügynökségnek.
– Nem tudom, ki maga! – bukott ki belőlem nagy nehezen.
– Ahogy én sem, hogy maga ki! – fordította át a javára a mondandómat egy csalafinta mosollyal. Nyilván észlelte, hogy magamnál vagyok, és kommunikálhat velem. Féloldalasan a hátam mögé bökött. – Az öcsémre, Edwardra, biztosan jobban emlékszik.
Ketten vannak? Ó, KG, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz...
Mikor a tekintetem találkozott a bivalyfekete szempárral és annak tulajdonosa kimérten biccentett nekem, az addiginál is jobban kiszáradt a szám.
– Igen, valóban – nyögtem ki.
Pedig reménykedtem, hogy meghazudtolhatom és egy újabb jeles okot adhatok magamnak arra, hogy felhúzzam a nyúlcipőt.
Nem mintha eddig nem akadt volna – csak egy otromba nagy lustaság hírében állok. Mellesleg egy meglehetősen lassú futóéban, akin az sem segít, hogy meglőtték a combját.
A nagy, sötét szem barátságos fénnyel pislogott rám, mielőtt gazdája megköszörülte volna a torkát. Egy ágat tartott a kezében, amivel újra és újra megpiszkálta az előtte ropogó tüzet. Kérdését követően lehelete fehér pamacsként szállt a már sötétedő ég felé.
Mi van ezekkel az emlékezetkiesésekkel és random ájulásokkal?
– Hogy érzi magát, Mackenzie? – érdeklődte, majd felém küldött egy kétkedő, lesütött pillantást, férfi létére meglehetősen hosszú pillái alól. Mintha azt akarta volna üzenni egyetlen egy nézésével, hogy: „Már, ha valóban így hívnak". – A frászt hozta rám, amikor hirtelen beállt magánál a szinkópe.
YOU ARE READING
IDŐTLEN AMERIKA
Historical FictionAz ausztrál időutazó-botrány nemzetközi port kavart. Az éppen csak húsz éves Kenzie Gainer fiatal művész, festményeit, rajzait az utcán és az interneten árulja. KG néven viszonylagos hírnevet is szerez magának, rajongókkal és fanatikusokkal, akik e...