IDŐTLEN AMERIKA

HARMADIK FEJEZET - Thompson kapitány egy, Thompson kapitány kettő

Akadtak olyan pillanatok, amikor azt kívántam, száradtam volna inkább a lepedőre az is egy volt közülük, amikor két ujj – talán két ujj volt –, újra és újra megütögette az egyik, majd a másik orcámat. Egyszer, kétszer, háromszor; talán négyszer is, de az ujjak tulajdonosa igyekezett annyira gyengédnek maradni, amennyire az csak lehetséges lehetett.

– Nem tudom, öcsém – dünnyögte felettem a hang, majd lehúzta az alsó ajkamat, viszont gyorsan el is engedte. – Nem vagyok felcser, nem tűnik olyan betegesnek, mint a többiek, akik Délről jöttek. Leginkább egészségesnek mondanám, de olyan... sápadt...

Bár sosem érdekelt a téma különösebben, most megbizonyosodhattam róla, hogy az ájult ember tökéletesen hall mindent a körülötte történő dolgokból – vagy nem is az ájult ember, hanem az ájulásból már ébredező, de még kótyagos tudat az, ami érzékeli a külvilágot?

Mindenesetre, egy dolgot tudtam: lehettem akármilyen kótyagos, olyan határozottsággal löktem el magamtól a tapogatózó kezet, és hunyorogtam fel rá, mintha mérgeskígyó lett volna.

Nekem aztán ne húzgálja bizarr módon a szemhéjamat, halló!

– Szép jó reggelt, Dornröschen! – csendült a vidám hang a fejem felett, tenyerek csapódtak össze a fülem mellett, ahogyan az a valaki arrébb mászott tőlem. – Hogy vagyunk?

Ha nem sajgott volna pokolian a fejem, nem lüktetett volna elemi erővel valami a szemem mögött, mintha csak ki akarna törni onnan, minden bizonnyal lendületből vágtam volna pofon az idegent, amikor az vidáman csillogó kék szemmel pislogott.

Ugyanolyan kék szemmel, mint annak a barom, szadista állatnak volt, aki kötelet kötött a nyakam köré, és...

Minden energiámat összeszedtem, hogy minél távolabb lökhessem magamat a mellettem guggolótól. Durva anyagba csavarodott a karom, súrolt és dörzsölt, ahogyan megpróbáltam minél gyorsabban kiszabadulni belőle. A férfi elnevette magát, és megdörzsölte világos borostával fedett állát; ez volt az első szembetűnő különbség a támadómhoz képest. Az simára borotválta az arcát, mintha naprakész lenne egy fotózásra a legújabb modellügynökségnek.

– Nem tudom, ki maga! – bukott ki belőlem nagy nehezen.

– Ahogy én sem, hogy maga ki! – fordította át a javára a mondandómat egy csalafinta mosollyal. Nyilván észlelte, hogy magamnál vagyok, és kommunikálhat velem. Féloldalasan a hátam mögé bökött. – Az öcsémre, Edwardra, biztosan jobban emlékszik.

Ketten vannak? Ó, KG, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz...

Mikor a tekintetem találkozott a bivalyfekete szempárral és annak tulajdonosa kimérten biccentett nekem, az addiginál is jobban kiszáradt a szám.

– Igen, valóban – nyögtem ki.

Pedig reménykedtem, hogy meghazudtolhatom és egy újabb jeles okot adhatok magamnak arra, hogy felhúzzam a nyúlcipőt.

Nem mintha eddig nem akadt volna – csak egy otromba nagy lustaság hírében állok. Mellesleg egy meglehetősen lassú futóéban, akin az sem segít, hogy meglőtték a combját.

A nagy, sötét szem barátságos fénnyel pislogott rám, mielőtt gazdája megköszörülte volna a torkát. Egy ágat tartott a kezében, amivel újra és újra megpiszkálta az előtte ropogó tüzet. Kérdését követően lehelete fehér pamacsként szállt a már sötétedő ég felé.

Mi van ezekkel az emlékezetkiesésekkel és random ájulásokkal?

– Hogy érzi magát, Mackenzie? – érdeklődte, majd felém küldött egy kétkedő, lesütött pillantást, férfi létére meglehetősen hosszú pillái alól. Mintha azt akarta volna üzenni egyetlen egy nézésével, hogy: „Már, ha valóban így hívnak". – A frászt hozta rám, amikor hirtelen beállt magánál a szinkópe.