IDŐTLEN AMERIKA

MÁSODIK FEJEZET - Kötél és sárgafenyő

Mintha semmi se változott volna. Csak a zuhanást éreztem, meg a csillagokat láttam magam felett, mint amikor az ember egy texasi nyári éjszakán kifekszik a tiszta ég alá. Hogy mi történt, nem tudtam, de nem lehetett nagy dolog. Talán egy fát fejeltem le, vagy egy kőre estem rá? Bizonyára így történhetett.

Mégis, abban a pillanatban, amikor a hátamon fekve, nyöszörögve kinyitottam a szememet és beletűzött az éles napfény, olyan elemi rettegés járta át minden porcikámat, hogy teljesen megfeledkeztem arról, ki és mi vagyok. A színek, illatok ismeretlennek tetszettek, halvány fogalmam sincs róla, hol vagyok.

Picsába. Lehet, hogy legközelebb hallgatnom kellene Serendity-re, és időben lefeküdhetnék.

Nem találtam más magyarázatot, minthogy az este maradék idejére elveszítettem az eszméletemet. Mégsem voltam ebben teljesen biztos, csak azt tudtam, hogy ki tudja mennyi időre, valamilyen oknál fogva, nem voltam magamnál.

Kavargott a gyomrom és szédültem. Az alkalomra helyezve a súlyomat felnyomtam magam, az oldalamra fordultam, és a gyomrom minden tartalmát a földre ürítettem. A savanyú szag marta az orromat.

Kurvára agyrázkódásom van?

Pihegve feküdtem a fagyos avarban, a tulajdon hányásom szomszédságában; az időérzékelésem alapjáraton is egyenlő volt a nagy büdös nullával, most viszont még csak azt sem éreztem, hogy telne az idő – mintha megállt volna, esetleg kávészünetet tartana. A szikrázó napsütés ellenére hirtelen dermesztő hideg lett. Az este sem volt már meleg, de néhány óra leforgása alatt, ennyit nem változhatott az időjárás.

Kétségkívül, nagy veszélyt jelent az emberiségre a globális felmelegedés, mint olyan, és a következményei az időjárásra – iszonyatosan képes megkavarni a dolgokat... nade ennyire? Képtelenség!

Belekapaszkodtam a mellettem magasodó fa törzsébe, és felálltam. Nekivetettem a hátamat, végigpillantottam magamon. Csupasz térdemet megannyi parányi, alvadt vérrel behegesedett kis vágás díszítette. Az emlékeimbe kúszott a futás a sötétben és az, hogy mekkora büdös nagyot is zakóztam fejjel előre. Megcsóváltam a fejemet, határozottan, lendületesen – egy kicsit, mint minden ébredés után, kótyagossá váltak tőle a gondolataim és megfordult kétszer-háromszor körülöttem a világ, de semmi egyebet nem észleltem magamon.

Talán mégsem olyan biztos az agyrázkódás.

Annyira ki voltam hűlve, hogy az éjszaka leesett hódara sikamlósan fagyott rám egy-két ponton, mintha csak egy afrikai legendából előlépett hókirálynő lennék. A leheletem fehér gomolyagként füstölgött a világos ég és hófödte fák teteje felé.

Fizikai képtelenség! Ha ennyire lehűlt az idő, miért nem fagytam halálra? Csak most kezdett esni? Nyilván így történt, erre nincs más logikus magyarázat!

A korábbi megállapításom, miszerint nem változott meg semmi, érvényét vesztette. Mindent hó fedett, vastag, jeges réteg, ami sikamlóssá és veszélyessé tette a visszautamat az autóm felé. A gondolataim kusza csapongása két dolgot jelenthetett. . Az első még mindig az, hogy kurvára agyrázkódást kaptam, akármennyire is azt hittem korábban, mégsem. A második pedig, hogy valami teljesen spontán és megmagyarázhatatlan oknál fogva egy éjszaka alatt megbolondultam.

Az este eseményeinek emlékképei homályosan tértek be a gondolataim közé, csúfolódtak és a bolondját járatták velem. Az utóbbin meg sem lepődtem, egyre valószínűbbé vált számomra, hogy a józan eszem egy részét otthagytam a horgász székemben, amikor a vászontolvaj után iramodtam.