IDŐTLEN AMERIKA

ELSŐ FEJEZET - Polgárháborús sírokat tájképnek

Csak egy olyan ember képes tájképet rendelni a montanai Dillon Temető polgárháborús sírjairól, akinek nagyon sok pénze van, és már nem tudja, mire költhetné el.

Már az is ezt támasztja alá, hogy ez a névtelen megrendelő hajlandó volt kifizetni a benzinpénzemet és az autópálya matricámat, ezenfelül további ezerötszáz dollárt utalt az esetleges „egyéb költségeimre". Tiszta szívből utáltam azokat az embereket, akik azt gondolják, azért, mert milliárdosok, a fél világ előttük hever. Mégis, engem ezek az emberek tartottak el, az ő pénzükből fizettem az albérletemet, vásároltam be anyámnak és magamnak – néha még a bátyáméknak is, amikor Alexander már száraz kenyeret sem tudott adni az öt gyerekének.

Még akkor is hallottam a gondolataimban édesanyám aggodalmas szavait, amikor bepakoltam a kocsim csomagtartójába.

„Lehet, hogy annyit fizet, amiből évekig luxuskörülmények között élhetnénk, de biztonságos ez? Valami nekem nagyon bűzlik, Kenzie, inkább ne vállald el!"

Aztán rögtön utána a bátyám hangja folytatta, azon a tipikus, drogtól eltorzult, szipogós orrhangon, amit, ha akarnék se tudnék kiűzni a fejemből, mert körülbelül tizenhat éves korom óta meghatározó része az életemnek.

„Hé, húgi, ez lesz az utolsó, hogy ránk is pénzt kell szánnod, utána elmegyek elvonóra. Eskü! De rohadt tehetséges vagy, bűn lenne, ha az unokaöcséid és -húgaid ezt nem élvezhetnék, mert tudod, a család az első meg ilyenek."

Létezik egy mondás a képzőművészeti körökben, aminek a lényege a következő: a legnagyobb hiba és bűn, amit művészként elkövethetsz, hogy áruba bocsátod a tehetségedet. Aki kitalálta, nem arról beszélt, amikor saját kedvére festett meg valamit, ami neki tetszett – hanem arról, amit én csináltam. A művészi szabadakarat játszotta az áldozati bárány szerepét minden egyes alkalommal.

Arra használtam a tehetségemet, hogy gazdag úripuccosék elmondhassák magukról, a nappalijuk falán díszelgő, háromszor háromméteres tájképet kizárólag nekik festették és egyedülálló az egész világon. Néha haragudtam érte magamra – viszont a harag abban a pillanatban tovaszállt, amikor megérkezett az értesítés az újabb ezer meg ezer dollár átutalásáról. Minden egyes centnek megvolt a helye: közüzemi számlákra, bevásárlásokra, esetleg az unokaöcséim és -húgaim iskoláztatására – de amit a legjobban utáltam, hogy még a bátyám heroinfüggőségére is. Mindig csurrant-cseppent „néhány dollár" valami mocskos, patkányos laborban főzött drogra abból a havinak szánt, hetivé tett pénzből, amit a testvéremnek adtam. Nem egyszer előfordult, hogy a vasárnap megkapott pénzt már keddre felélték, és ekkor mindig kopogtatott a lakásom ajtaján, hogy mind az öt gyerekét nálam hagyja. Mindig valami kétes ügyletet intézett a szintén függő feleségével. Megszámlálhatatlan alkalommal akartam már rájuk hívni a rendőrséget.

A heroinista és a kokainista – megesküdtem, hogy egyszer festek hozzájuk egy szimbolistát. Nem mintha tudnák értékelni. Ők ketten a maradék agyukat is eldrogozták már.

Lenn Texasban a tél többnyire enyhe, leginkább a louisianai államhatár mellett, ahonnan a családom is származik. Tikkadt, párás meleg, a hőmérséklet még decemberben sem csökken negyvenegy Fahrenheit alá, ezért azt gondoltam, egy combközépig érő lenge ruhácska a legjobb választás a terep felméréséhez. Már ha odaérek valaha a temetőhöz. A huszonnyolc órás autóút, amiből már huszonhét és háromnegyedet levezettem, fájdalmasan szúrta be alattomos tőrét a derekamba. Egy autóspihenőnél azért aludtam valamennyit a kocsimban. Ilyen esetekre különféle szúró- és vágófegyvereket tartottam önvédelemre, persze, bármikor szétkaszabolhattam egy vásznat is a sniccerrel. Tartottam az ülés alatt egy baseball ütőt is, ha valaki elég bátornak érezné magát, és megközelítené a Chevroletemet.