IDŐTLEN AMERIKA

ÖTÖDIK FEJEZET - Tálcán kínált lehetőség

Az agyam egy része, valamilyen eszementül kicsi és racionálisnak tűnő része, még mindig igyekezett magába diktálni azt, hogy élénkebben álmodom a szokásosnál. Csakhogy Johnny durva érintéseit a bőrömön aligha képzelhettem. Még annyira sem az akasztást. Még mindig éreztem a nyakamon a kötél durvaságát; ahogyan a pléd durva anyaga újra és újra elcsúszott a bőrömön, a horzsolás égett. Ilyenkor könnyek szúrták a szememet és igyekeztek felszínre törni, de egy-két alapos szemforgatás után sikerült eltüntetnem őket. A nyakam vékony bőrének sajgását belső combomé egészítette ki. A nyereg már lehet, hogy véresre dörzsölte a szintén durvaszövésű szövetnadrág miatt, izmaim Phali minden egyes mozdulatánál sajogtak, ezeket cseppet sem képzeltem. A combom külső részén lüktetett egy pont; egészen kiment a fejemből, hogy az a kibaszott rohadék Damien meg is lőtt.

Sose örültem még úgy valaki a halálhírének, mint az övének.

– Mit csináltatok a sebemmel, kapitány?

Edward összerezzent a hirtelen jövő megszólalásomtól. Talán azt hitte elaludtam, abban a körülbelül bő félórában, amióta Ülő Bika vezetésével a táboruk felé vettük az utat. A hunkpapa sziú törzsfőnök óvatosan még annyit közölt velünk, hogy ez csak az ideiglenes helyük, kizárólag addig, amíg az apacsokkal tárgyalnak. Emellett amúgy sem Montana a fő tartózkodási helye a törzsnek. Legalábbis, valami ilyesmit magyarázott, mielőtt Neke Bah szólítására előre ugratott a lovával.

Amilyen érthető volt az elején, mit akar, annál kevésbé tudok már kiigazodni rajta.

– Kiégettem, asszonyom – válaszolta végül. – A vérzés elállítását segítő ősi remédium, már Nagy Sándor idejében is...

– Te tényleg nagyon a megszállottja vagy Nagy Sándornak, nem igaz? – nevettem közbe.

– Valahogy úgyis mondhatjuk – adott nekem igazat.

– Valahogy úgyis mondhatjuk? – kérdeztem vissza egy rövid, már-már hitetlen kuncogást megengedve magamnak. – Az ő lova után nevezted el a sajátodat, most meg azt mondod, még arról is tudsz, akkoriban mi volt a megfelelő sebkezelés... Baszki, mi vagy te, egy két lábon járó Nagy Sándor lexikon?

Egy hosszas, tanakodó hümmögés után szólalt meg újra.

– Azt hittem elaludt – jegyezte meg. Finoman csettintett a lovának, mire az kissé megszaporázta a lépteit, hogy jobban beérje az előttünk ügető Jeffersont. – Annyira csöndes volt, nem is mozgolódott, mint most... Most már hallom és érzem, hogy tökéletesen ébren van!

– Már kezdtél örülni, hogy megszabadulsz tőlem, igaz? – kérdeztem előrébb dőlve, hogy hátra pillanthassak a vállam felett.

Egészen beleheltem már a pokrócok alatt a közeget, annyira merész viszont még nem lettem volna, hogy azt állítsam: egészen melegem van.

Sose fogok ilyen felelőtlenségeket állítani, amíg Montanában vagyok. Sose.

– Ugyan, asszonyom! – kérte ki magának játszott sértődöttséggel. – Sosem lennék olyan ostoba, hogy még el is ismerjem az ilyesmit.

Újból erőteljes késztetést éreztem arra, hogy kirugdossam a nyeregből.

– Én nem mondanék ilyeneket a helyedben. – Igyekeztem minél több kedvességet erőltetni a hangomba. Nem esett különösképpen nehezemre, meglehetősen könnyű volt belecsempésznem. Elismerem, jól szórakoztam a fiatal kapitány társaságában. Amíg a vérét szívtam, nem kellett olyasfajta dolgokkal törődnöm, minthogy miképp éljem túl a tizenkilencedik századot. – Pláne nem úgy, hogy nem rég adtál fegyvert a kezembe.