,,𝐴𝑛𝑑 𝐼'𝑣𝑒 𝑚𝑜𝑣𝑒𝑑 𝑓𝑢𝑟𝑡ℎ𝑒𝑟 𝑡ℎ𝑎𝑛 𝐼 𝑡ℎ𝑜𝑢𝑔ℎ𝑡 𝐼 𝑐𝑜𝑢𝑙𝑑
𝐵𝑢𝑡 𝐼 𝑚𝑖𝑠𝑠𝑒𝑑 𝑦𝑜𝑢 𝑚𝑜𝑟𝑒 𝑡ℎ𝑎𝑛 𝐼 𝑡ℎ𝑜𝑢𝑔ℎ𝑡 𝐼 𝑤𝑜𝑢𝑙𝑑"
-Büszkék vagyunk rád drágám. - karolta át apa anyát, aki a könnyeivel küszködött, de mosolyogva bólogatott másik szülőm szavaira, és én is megengedtem magamnak egy vérszegény mosolyt, miközben óvatosan visszahelyezkedtem az ágyra.
Ez volt fél éve. Azóta csak heti kétszer járok rehabilitációra, és ugyanennyiszer pszichológushoz, amik mivel nem üthetik egymást elveszik a délutánjaim jelentős részét, a folyamatos kivizsgálásokról nem is beszélve. Ennyi idő alatt már hozzászokik az ember anélkül, hogy nagy figyelmet fordítana rá, és a napi rutinját képzik.
Én is már megszokásból indulok el a korház, vagy éppen a rehabilitációs központ, ez esetben az utóbbi felé az egyetem után. Nem mondom, hogy a legközelebb van egymáshoz ez a két épület, de nem is olyan orbitálisan nagy a köztük lévő távolság. És ami már csak hab a tortán, a központtól mindössze 5-10 perc sétára lakok, hisz odaköltöztünk, ami lehet a múltban történt eseményeknek is köszönhető, de ennek ellenére jó kis környék.
Belöktem az üvegajtót, köszöntem a recepciósnak és kényelmes léptekkel elindultam az öltöző irányába. Belépve odamentem a 16-os számú szekrényhez, aminek kinyitottam az ajtaját és elkezdtem bepakolni. Felvettem a fekete sport leggings-em, ugyanolyan színű top-pal, egy bő, cipzáras, sötétkék pulcsival és fehér cipővel. Táskáimat bezártam a szekrénybe, majd a telefonommal a kezembe elindultam a terem felé, ahol az elkövetkezendő 2 órát tölteni fogom.
-Szia Colette! Kezdhetjük? - jött felém Adriana.
-Persze persze, csak ezeket lepakolom.
-Akkor ma 6 hosszt futunk, és az ugrálásba is belekezdünk, ha marad idő. - lapozgatta a papírjait felém se nézve.
-Ugrálni? Nem korai ez még?
-Drágám az a baleset lassan 1 éve volt. Megértem, hogy félsz de egyszer úgyis elkell kezdeni és szerintem készen állsz rá.
-Legyen. - sóhajtottam fel, majd ledobva a pulcsim a padra, ültem le a földre és kezdtem bele a melegítésbe.
Másfél óra elteltével túl voltam az erősítésen, a futáson és már csak egy dolog volt hátra. Mielőtt belekezdtem volna ittam pár korty vizet, majd megálltam az olasz nő előtt.
-Készen állsz?
-Nem igazán.
-Oké, nem kérek mást csak hogy ugorj fel egyet mindkét térdedet felhúzva.
Hátráltam pár lépést hogy legyen helyem, majd pár percig csendben néztem magam elé. Próbáltam felkészülni minden eshetőségre, ami megtörténhet a következő fél percben. Mély levegőt vettem, majd felugrottam felhúzva a térdeimet. Az elején semmi baj nem volt, de amikor visszaereszkedtem volna földre, a combomba és a térdembe is belenyilalt a fájdalom, aminek következtében nem bírtam megtartani magam így a padlón kötöttem ki.
-Nyújtsd ki a lábad. - guggolt le mellém Adriana, én meg tettem amit kért miközben elfeküdtem a parkettán és hagytam, hogy csinálja a szokásos masszázst. -Mára ennyi elég volt, menj haza pihenni. Ja, és a tapaszt tedd majd fel.
Bólogattam szavaira majd segítségével felálltam, elvettem a cuccaim és mentem az öltözőbe. Nem volt kedvem átöltözni, így csak a cipőm vettem át a mintás conversem-re, majd felkapva a táskaimat elindultam.
Lassan ballagtam haza, hogy ne tegyek több kárt magamban, így is elég volt az előbbi.
Előhalásztam a kulcsomat a táskámból amivel nyitottam és zártam a kaput. Beléptem a kellemes meleg előtérbe, ahol lekaptam a cipőmet és a konyha felé vettem az irányt. Anyám a tűzhely felett állva kavart valamit egy fazékba és halkan dúdolgatott, de érkezésemre abbahagyta.
-Szia kicsim. Milyen napod volt? - lépett elém, és nyomott egy puszit a fejemre.
-Elment egynek. - vontam vállat miközben a hűtőhöz sétáltam és kivettem belőle egy joghurtot.
-Adriana írt. - nézett rám. - Elmondta mi történt, és hogy a szokásos rutint kell csinálnod.
-Tudom. Majd mindent elintézek, de lehet elő kell keresni az injekciót is a szekrényből. - kaptam fel a táskám a fal mellől és mentem a lépcső fele.
Óvatos léptekkel szeltem a fokokat, de már ezt is begyakoroltam a hónapok alatt. A világos helyiségbe beérve leraktam a cuccaimat a sarokba, felkaptam a széken heverő ruhadarabokat és elfoglaltam a fürdőt. Vettem egy forró zuhanyt, lemostam a sminkemet és nagyot sóhajtva kinyitottam a tükör melletti szekrényt, amiből kivettem a krémeket és tapaszokat. Mindent a megszokott módon csináltam, bár most jobban fájt, mint a múlt alkalommal, de hozzá vagyok már szokva ehhez az érzéshez.
A viselt ruháimat beledobtam a szennyesbe, majd lementem a konyhába a többiekhez.
-Mi a kaja? - ültem le apa mellé a helyemre, aki lerakta a kezéből az újságot és felemelve a tányéromat elkezdte megrakni tésztával.
-Carbonara, és most sülnek a muffinok. - foglalta el az üres széket anya.
Mindent befaltam ami a tányéromon volt, és még repetát is szedtem. Megköszönve a vacsorát elindultam fel, amikor anya utánam szólt.
-Az asztalodra tettem.
-Köszönöm! - kiáltottam vissza, és újra nekifogtam a lépcsőzések.
Az íróasztalon észrevettem a kis dobozkát, amiben a tű hevert. Becsuktam az ajtómat, felkaptam a tárgyat és elhelyezkedtem az ágyon. Kibontottam a csomagolást, felszívtam az apró folyadékot és megkeresve a megfelelő helyet beadtam a fájdalomcsillapítót.
Könnyezve bár, de helyet foglaltam az asztalom előtt, és mielőtt neki láttam volna a tanulásnak holnapra, kihúztam a fiókot amiből kiszedtem a majdnem teleírt papírt és magam elé helyeztem, plusz a tollakat és ceruzákat amikkel folytattam az írást és a díszítést, miközben könnyeim csillapíthatatlanul folytak végig arcomon, végállomásént elérve a lap minden egyes centiméterét.
11 előtt pár perccel végeztem az utolsó simításokkal, a levelet összehajtva beraktam egy borítékba és az asztalomon heverő ajándéktasakba helyeztem bele, majd lekapcsolva a lámpát elmentem aludni, hisz holnap nagy nap vár ránk.
Egésznap izgatott voltam és az csak rátett egy lapáttal, hogy elmaradt az utolsó órám így a tervezettnél hamarabb indulhattam el a felfedezőútra. A Ferrari pilóták délutánra voltak hivatalosak a boltba ezért gondolataimat összeszedve igyekeztem kitalálni, merre lehetnének.
Nem volt jobb ötletem emiatt a milánói Four Season hotel felé vettem az irányt, minden mindegy alapon. A közel 10 perces séta nekem közel a duplájába telt bele, de amikor végre megláttam az épületet megkönnyebbülten ültem le egy közeli padra kifújni magam.
Fogalmam sincs meddig pihenhettem, de egyszer csak észrevettem begördülni egy Ferrarit a bejárat elé. Felkaptam a táskám, elindultam a kocsi felé, és alig voltam már távol amikor kilépett az ajtón az ember, akinek a segítsége nélkül lehet nem lennék itt. Próbáltam olyan gyorsan szelni a távolságot amilyen gyorsan csak tudtam, viszont a lábam eléggé megnehezítette a dolgomat. De Charles észrevette, hogy felé igyekezem, így nem szállt be az autójába, hanem mosolyogva felém fordult és megvárta, amíg odaérek.
-Jhaj, bocsánat, kérek egy fél percet. - lihegtem mint egy idióta, de ez nem zavarta a monacoi férfit.
-Csak nyugodtan. - mosolygott.
Ahogy felnéztem az arcára mintegy villámcsapásként ért el a megnyugvás, és hamar összeszedtem magam.
-Szóval, ez itt a tiéd. - nyújtottam felé a kis tasakot, amit az egész napom alatt őriztem.
-Azta, nagyon aranyos vagy, de nem kellett volna. - pillantott bele a csomagba, és elkezdte kihúzni belőle a papírt, de hangomra abbahagyta a mozdulatot.
-Amit most mondani fogok le van írva arra a lapra, de szeretném én elmondani neked annak fényében, hogy lehet többé nem találkozunk. Megmentettél. Szó szerint megmentetted az életemet anélkül, hogy tudtál volna róla. Tavaly volt egy autóbalesetem amibe kis híján belehaltam. Eltört a combom, a térdem, a karom és sok más sérülést szereztem. Kis idő után amikor gyógyuló félben voltam az orvosok azt mondták, nagyon kemény munka vár rám, ha újra akarok járni. Dühös voltam mindenre és mindenkire, de legfőképpen magamra, amiért hagytam, hogy ez legyen. Felakartam adni. Mindennél jobban azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, és ne kelljen ezzel többet törődnöm. Viszont nem tettem meg. Miattad. És igen tudom, hogy nagyon hülyén hangzik meg minden, hisz nem is ismerlek meg semmi, de mégis te adtál nekem erőt a küzdéshez. Már a baleset előtt is követtem a Forma 1- et, de kórházban töltött napok alatt szinte semmi mást nem csináltam, csak beleástam magam a sport és a pilóták múltjába, ami tudom creepyn hangzik, de ez az igazság. Nem volt akkor még kedvenc pilótám, de az idő múlásával kialakult bennem a szimpátia feléd. Tudom, miken mentél keresztül az elmúlt jó pár évben, és tudom milyen nehéz időszak volt neked. De felülkerekedtél a fájdalmon és szépen lassan elkezdted megvalósítani az álmaidat, és ezzel a tetteddel késztettél rá engem ugyanarra. Miattad vagyok az aki, és hála neked tudok most újra járni. Egy szóval, köszönöm, hogy vagy. - fejeztem be a hosszú monológot és kifújtam a bent tartott levegőt.
Félve pillantottam fel az előttem álló férfira, de amikor megjelent egy halvány mosoly a szája sarkában, megkönnyebbültem.
-El sem tudod képzelni mennyire erős vagy. Felállni a padlóról és küzdeni igenis nehéz dolog, de neked sikerült, és nem csak miattam. Elsősorban magadnak köszönheted ezt, és én csak hálás vagyok, hogy segíthettem, még ha fogalmam sem volt róla. - simogatta meg a vállamat, amitől persze majdnem elájultam, de erőt véve magamon csak bólintottam.
-Köszönöm, hogy meghallgattál.
-Ez semmiség. Nekem viszont mennem kell, de kívánom, hogy maradj ilyen erős és érd a saját céljaidat. A neved azért megtudhatom? - pillantott vissza rám.
-Colette. Colette Accardi. - mosolyodtam el.
-Nos Colette, örülök, hogy megismerhettelek. Remélem még találkozunk. - és mint egy végszóra beszállt az autójába, és elhajtott.
Elmúlt az az adrenalin löket amit akkor éreztem, és csak most fogtam fel a történteket. Ez az ember a világot érdemli, és nem értem azokat, akik utálják és szídják őt. Végig hallgatott az elejétől a végéig, és most az órára nézve világosodtam meg, mind ezt úgy tette, hogy közben elkésett. Óriási mosollyal az arcomon indultam el a Ferrari bolt felé, hátha esetleg elkapom Carlost is.
Tömegközlekedéssel mindössze negyed óra alatt odaértem, majd a zebrán átsétálva megálltam az embertömeg mellett. Láttam bent a srácokat, akik éppen nevettek valamin, és őszintén boldognak éreztem magam.
Nem tudtam sokáig maradni, így egy 45 perc után lassan elindultam haza. A gondolataimba merülve indultam át a zebrán anélkül, hogy körbe néztem volna, így már csak a hangos fékezésre és dudálásra eszméltem fel. A kocsi mindössze pár centire állt meg tőlem és előtörtek az emlékek a baleset napjáról. Sűrű elnézések közepette átsiettem a zebrán miközben sós könnyeim az arcomat áztatták, és próbáltam nem foglalkozni a sajnálkozó pillantásokkal.
Egy parkban talált padra leültem, és hagytam, hogy kijöjjenek belőlem az érzelmek. Lehet korai volt átváltani a heti 2 pszichológusra, hisz szinte biztos, hogy nem vagyok túl a tavaly történteken. Egyszer már átéltem milyen az, amikor elütnek és abból kell felállni, de másodjára képtelen lennék ezt megcsinálni.
Éppen a táskámban kotorásztam egy zsebkendő után, amikor egy kéz felém tartott egyet. Könnyeim mögűl felpillantottam, és megláttam Charlest, aki szomorú mosollyal nézett rám, mögötte Carlos állt, aki csak a pillantásával adta tudtomra érzéseit.
-Azt hiszem itt az ideje a tudatos segítségemnek.
rebekahhh1108 remelem tetszik😚