A hét hátralévő részében úgy tűnik semmi sem tud kizökkenteni a jóhangulatomból. Sem a tény, hogy Niall még mindig beteg, a matek kettes, amit pénteken kapok, a leszidás, amit anyától kapok a kettes miatt. Még az sem, hogy elfogy a legjobb festékem, amikor nekiállok kiadni magamból a stresszt és izgulást a szombat miatt.
Így hát új stressz levezetést választok. Kinyitom az ablakomat majd felülök az ablakpárkányra, fejjel még mindig a szobám felé vagyok fordulva, de nem sokáig. Egyik lábamat átvetem az ablakkereten, majd a másikat is, és a nyílászáró alatti tűzlépcső fordulópontjára stabilan felállok.
Nem mintha nem csináltam volna ezt már a múltban. Igaz egy ideje nem volt rá szükségem, mióta az idegölő vizsgaidőszak, tavaly lement. De tulajdonképpen a tetőre feljutás izom memóriával így is egyszerűnek tűnik, még az egyáltalán nem stabil tűzlépcsőn keresztül is.
A szomszédaink nem igazán szeretik, amikor ezt csinálom. Na, nem mintha anya igazán oda lenne az ötletért, hogy az egyetlen gyermeke pókemberesdit játszik és tetőkön ugrál, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
Az őszi esti idő megcsapja testemet a tető közepén állva, melyet nem igazán védek semmivel egy fehér hosszú ujjún és szürke melegítő nadrágon kívül. Hogy kikerüljek a szél irányából, lefekszek a lapos tetőre és a csillagos eget bámulom a forgalom aláfestésével. Talán nem a legokosabb döntés a hideg téglára lefeküdni, de a testemet átjárja a nyugalom néhány percre.
[...]
Akármekkora belső békére is találtam tegnap este, a mai reggelem egész biztosan az ellentéte.
Nem elég, hogy alapból gyomorgörccsel kelek, még anyától is meg kell kérdeznem, hogy elenged-e. Persze, semmi kétségem sincs afelől, hogy el fog, de az izgulás nem lankad szervezetemből.
Még pizsamában kimegyek a konyhába, ahol anya éppen kávét csinál magának. Az összenyitott térségben, sem a nappaliban, sem itt, a konyhában nincsen felhúzva a redőny. Még anya is félig alszik, bár engem mentális állapotom a pillanattól, hogy kinyitottam szemeimet, éberként tart fennt. Oda cammogok a reggeliző pulthoz és a három szék közül elfoglalom a középsőt.
— Jó reggelt, hogy aludtál? — Végig simít vállamon, majd egy puszit nyom hajamba, és elfoglalja a mellettem lévő helyet.
— Egész jól — Rántom meg vállam.
Anya kezébe veszi a telefonját, majd miközben beírja kódját megkérdezi, — Mi a terv mára? — Kortyol bele kávéjába.
— Erről akartam beszélni veled — szólok halkan. Visszazárja telefonját, majd kíváncsi szemekkel néz rám. — Az egyik barátommal elmennénk megnézni az új kávézót nem messze innen.
— Oh, Niallel? — Húzza össze szemöldökét.
Nyilvánvalóan ő is rájött, hogy Niallt a nevén hívtam volna, aztán valószínűleg azt is bejelentettem volna, hogy nálunk alszik legjobb barátom, mert általában ez történik, ha hétvégén találkozunk. Valamelyikünk a másiknál ragad egész hétvégére.
— Nem, igazából, ezzel a sráccal, akivel múlt hónapban ismerkedtem meg — Nézek inkább az anya mögötti falra, mintsem rá közvetlenül. — Nem akartam akkor mondani, mert tudom, hogy mennyire izgatott leszel, amikor akárki mással is beszélgetek rajtad és Niallen kívül.
— Édesem! — Mosolyog nagyot, ahogy feláll székéről és szorosan megölelget. — Annyira büszke vagyok rád.
Nos, igen. Amióta elkezdtem a középiskolát, a szociális életem a nullával egyenlővé vált. Nagy rohadék a megfelelési kényszer. Ugyanis rájöttem, hogyha nem tudok mindenkinek megfelelni, akkor nem fogom magamra vonni a figyelmet, mert ha egyszer már a figyelem középpontjában vagy, akkor előbb vagy utóbb elvárásokkal kell szembe nézned.
Lehet, hogy a könnyebb utat választottam, de legalább ebben tudom, hogy jó vagyok. Befogni a számat és csendben figyelni a történéseket. Többen szánalmas útnak gondolnák, de ezt járva is megtanulsz egy-két dolgot. Jobban fogod tudni megítélni az embereket, kevésbé leszel elvakítva a szép szavaktól és jobban fogod hallani a hátsó szándékot. Illetve, rengeteg időd lesz jól megismerni magad és következetesen el tudod dönteni, hogy kedveled-e azt a személyt, aki vagy. Ha a válasz nem, akkor időd engedi, hogy változz.
Anyának sohasem vezettem le így, és nekem is kellett legalább egy év, hogy lássam a jó oldalát is az ilyesfajta magánynak. Anya viszont egyfolytában izgul azon, hogy hogyan fogok teljesíteni a nagyvilágban, ha a barátkozás és ismerkedés nehezen megy. Én nem igazán gondolnám, hogy nem tudok kapcsolatot teremteni, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretek én lenni az, aki érdeklődést mutat először. Hiszen lehet, hogy a másik félnek kevés, vagy egyáltalán semmi kedve nincsen megismerni engem.
Ezért az elmúlt négy évben, amikor egy hosszabb beszélgetést fenntartottam valakivel, mindig elmeséltem anyának, hogy lássam rajta a büszkeséget. Most viszont nem ezt szerettem volna tenni, több okból kifolyólag is.
Anya kezei még mindig körülöttem vannak, amikor elkezdek mocorogni, hogy vegye a jelet, de ő nem tesz semmit annak érdekében, hogy ne nyomjon össze.
— Látod, pont erről beszéltem — Forgatom meg szemeimet, de az arcomon ott ül egy mosoly.
— Ne haragudj, bébi, de tudod milyen vagyok — Enged el végre.
[...]
10 órára beszéltük meg a találkozót a kávézó előtt Louisval. Én 9:25-kor még mindig azon gondolkodom mit vegyek fel. Nem mondanám, hogy alapból túl nagy rend szokott lenni a szobámba, de az, ahogy most kinéz teljes mértékben katasztrofális. Ruhák az ágyamon, a földön, míg én boxerben és egy egyszerű fehér pólóban állok a rendetlenség közepén. Végül aztán feladom az agyalást és felveszem a legelső fekete szűk nadrágomat, ami kezembe kerül. Ugrándozok, illetve rugdosok benne egy keveset, hogy be tudjam rendesen gombolni. Amíg felveszem a fehér sport cipőmet, amit a szekrény mellett tartok, addig a lábaim meg is szokják a kellemesen szorító érzést.
A telefonomat és pénztálcámat beteszem a hátsó zsebembe, a kulcsaimat pedig a világoskék-fehér kockás, kötött, gombos pulóverben, amit annak érdekében veszek fel indulás előtt, hogy ne fagyjak meg a borús, szombati, hideg időben.
Vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben, az ujjaimmal megigazítom göndör fürtjeimet, amit a szél majd úgy is össze fog borzolni. Pólóm alá csúszott kereszt nyakláncomat is megigazítom, miközben az ajtóm felé fordulok és megindulok kifelé.
Anya a nappaliban ül, a tévében valami reggeli beszélgető műsor megy, nyomok arcára egy gyors puszit és elköszönök tőle, miközben ő megdicséri kinézetem.
Hosszú léptekkel suhanok úti célom felé. A kezeim zsebeim mélyén csak úgy izzadnak. A fejemben témakörökön gondolkozok, amik kevésbé kínossá tehetik majd a beszélgetésünket.
Ugyanakkor arra nem készülök fel, hogy amikor meglátom Louist a kávézó előtti villanyzpóznának dőlve, még a nevemet is elfelejtem. Egyik kezébe telefonján írogat valakivel, amíg másikkal szájához emeli majdnem teljesen elszívott cigarettáját, hogy a káros anyaggal megtöltse tüdejét.
Szakadt, kék farmert visel egy fekete farmerkabátjánál hosszabb, kopott banda pólóval. Nadrágjának alja vissza van tűrve és a fehér bokazokni kilátszik a rövid szárú Vans-ből. Amikor tekintetem visszavezetem a hidegtől kipirosodott arcára, ő is észre vesz, és egy apró mosoly szökik szájára. Beleszív egy utolsót cigijébe, majd elnyomja a mellette lévő kukán, és kidobja. Amikor elé érek még túlnyomóan érzem rajta a dohány illatát, ami csak felerősödik, amikor köszöntés képpen megölel.
– Szia! – Forró lehelete nyakamat csiklandozza, és én ráharapok alsó ajkamra, hogy megállítsam gyomrom izgatott remegését.
— Szia, régóta vársz? — kérdezem miközben be felé indulunk.
— Nem dehogyis, még amúgy is időben vagy — Mosolyog rám bátorítóan, ahogy kinyitja az ajtót és előre enged.
A frissen főzött kávé illata megcsapja orrunkat, ahogy belépünk az apró kávézóba. Színekben leginkább a fehér és zöld különböző árnyalatai dominálnak. Ugyanakkor néhány asztalhoz egy-egy faszék is társul, hogy passzoljon az üzlet végében lévő pulttal.
A pénztár mögötti eladó kedvesen mosolyog ránk. Hosszú szőke haja egy kontyba van összefogva, fehér inget visel és egy barna, paisley mintás jóga nadrágot, hogy megvédje öltözékét a kávé és sütemény foltoktól, egy sötétbarna kötényt kötött magára.
Először én rendelek, majd Louis, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ő fizessen. Miután megkapjuk a matcha lattémat és Louis teáját, leülünk az egyik ablak előtti asztalhoz. Az egész kávézóban kevesen vannak és az üzlet egy hatalmas parkkal áll szembe, így nem csak a háttérben szóló zene, de a kilátás is megnyugtató.
Azt hittem majd kínos csöndekkel kell begbirkóznom a mai délelőtt folyamán, ám Louis gond nélkül fenntartja az érdeklődést és a könnyed témákon átmenve is csak csodálni tudom, amikor beszél. Vagy amikor bármit csinál. Mint például most, ahogy szájához emeli a bögrét és megfújja teáját mielőtt beleinna.
– Minek tanulsz? – Kérdezi, majd visszateszi a bögrét az asztalra.
Jézus, itt fog minden elbaszódni.
Úgy érzem a szavak megakadnak a torkomban, ezért gyorsan megköszörülöm azt mielőtt szemkontaktust kerülve válaszolok.
– Öhm, nem igazán tanulok semminek. Még. Még... gimnáziumba járok – Tekintetem vissza vezetem Louisra, aki összezavarodottan néz rám. – De ez az utolsó évem. – Próbálom szépíteni a helyzetet.
Ő lassan bólint miközben összehúzza szemeit és kihúzza magát, egyértelműen kellemetlennek érzi feltenni a következő kérdést, amit felém irányít.
– Szóval... hány éves is vagy?
– Tizenhét, négy hónap múlva töltöm a tizennyolcat – Szemöldökét felhúzza, majd hátradől székében. – Ez... probléma? – kérdem halkan.
Megrántja vállát, – Engem nem igazán zavar, ha téged sem. Az életkor csak egy szám, nem? – Megnyugodva elmosolyodok hozzáállásán. – Én huszonkettő vagyok, csak hogy tudd – Vigyorog rám, majd újra belekortyol italába.
– Úgy érzem indokoltabb, ha én kérdem tőled, hogy mit tanulsz.
– Igen, talán. Öhm, jelenleg jogot tanulok az egyetemen. Nekem ez lesz az utolsó évem ott, aztán remélhetőleg további három év a jogakadémián, plusz a tesztekre való felkészülés.
– Minek fogsz végezni akkor? Jogásznak?
Helyeslően bólint egyet. – Vagy bűnügyi helyszínelőként. Még nem igazán döntöttem el. Már egész kicsi koromban azon álmodoztam, hogy lesz egy kis csapatom akikkel együtt dolgozunk minden ügyön és jelentéktelen bizonyítékokból tesszük össze, hogy mi történt – Louis szemei minden egyes szóval csak egyre jobban csillogni kezd, ahogy szenvedélyéről beszél, és én nem tudok mit tenni, csak gyöngéden csodálni őt.
– Akkor miért gondolkozol egyáltalán azon, hogy jogásznak tanulj? – kérdem teljesen őszintén.
– Nagyon egyszerű, sokkal jobban keresnék ügyvédként vagy jogászként. Főleg, hogy első két évben gyakorlatot kell szereznem.
– Szóval akkor nem a szüleid erőltetik rád? – tréfálkozok, aminek eredményeképpen ő nevetve megingatja a fejét. Oké, helyes. Nem akartam volna bunkónak tűnni, ha nem érti a viccet.
– Nem, sőt anya még győzködött is, hogy ne jöjjek ilyen messzire egyetemre. De megértem miért gondolnád ezt. Több, mint a fél egyetem szülői erőltetés miatt van nálunk – Meséli.
– Várj, hogyha huszonkettő vagy és csak most végzed a harmadik éved, akkor kihagytál egyet? – kérdem miután visszagondolok arra, amit mondott pár perccel ezelőtt.
– Egyből gimi után. A legkisebb testvéreim akkor voltak 3 évesek, anya meg egyedül tartotta el a házat, úgyhogy kihagytam egy évet, hogy segítsek neki – mondja miközben az asztalon lévő szalvétatartót bámulja, visszaemlékezve.
Folytatjuk a megismerkedés és én is mesélek a gyerekkoromról, amit mindig is unalmasnak és érdektelennek tartottam. Hat éves koromig Manchesterben éltem, aztán, amikor apukám elhunyt elköltöztünk Londonba, hogy "újra" kezdjük az életünk. Persze amikor beszámolok a traumatikus eseményről, a hangulat letelepszik, de Louis hamar megfordítja azt és inkább felállunk eddigi helyünkről, hogy a parkban sétálgassunk.
[...]
Egy ideje már nem tudok koncentrálni arra, amit Louis mond, mert ahogy egymás mellett sétálunk a kezünk egymáshoz ér egy-egy alkalommal. Ugyanakkor, egyik pillanatról a másikra Louis ellép mellőlem és az aszfaltozott út széléhez megy, hogy letépjen az egyik pad mögött kiültetett virágok közül egyet.
Majd büszkén visszasétál hozzám. – Tessék – Kezembe nyomja az egy szál sárga dáliát.
– Tudod, kétlem, hogy ezeket le lehetne tépni, de köszönöm – Megpróbálom megállítani mosolyom, de nem sikerül. Na nem mintha én lennék az egyetlen, akinek nehezére esik. Louis is összeszorítja száját, hogy megállítsa magát a folyamatos mosolygástól, ami nem akar megszűnni egy pillanatra sem.
– Senkise látta, szóval ne foglalkozz vele – Hajol közelebb fülemhez ahogy megnyalja ajkait, és hezitálás nélkül összekulcsolja ujjainkat.
Miközben körbesétáljuk a park második felét, a beszélgetésünk egyre rövidebb lesz és a nagy részét kellemes csendbe töltjük el. A kezünk még mindig szorosan összefűzve. Tudjuk, hogy vannak még témák, amikről nem beszéltünk, de jelenleg mindketten csak élvezni szeretnénk a pillanatot, amin egymással osztozunk.
Örökre az emlékezetembe akarom vésni az érzést ahogy hüvelyk ujjával simogatja kézfejem, a levelek ropogó hangját lábam alatt, a szelet, amelytől libabőrös a karom a pulcsi alatt. Azt ahogy a nap előbújik a felhők közül és ránk borítja sugarait mielőtt újra elbújna.
[...]
— Merre mész innen tovább? — Kérdezi Louis miután megunja a kellemes csöndet.
— Öh, kifogytam néhány festékből, úgyhogy szerintem valami írószer kereskedés felé — Számolok be terveimről miközben megállunk a park szélén lévő zebra előtt, és várunk a lámpára, hogy zöldre váltson.
– Elkísérhetlek? Persze, ha csak nem unsz még – viccelődve kérdezi, de van egy olyan érzésem, hogy komolyan gondolja.
Amikor biztosítom róla, hogy tagadhatatlanúl élvezem társaságát, megindulunk a legközelebbi írószer üzletbe.
Nem igazán hívnám magam makacsnak, de Louis magasan túltesz mindenkin is. Főleg ha arról van szó, hogy én fizessem ki magamnak a dolgaimat. De héj, ingyen festék, az ingyen festék.
Az apró bevásárlás után útjaink elválnak. Mivel még mindig elég közel vagyunk a házamhoz, és a nap is kisütött, így úgy döntök, hogy inkább sétálok, Louisnak viszont egyszerűbb metróval visszamennie lakásába, amit megtanultam, hogy legjobb barátjával oszt meg. Elkísérem őt az aluljáróba, ahol már több ember várja a nemsokára érkező vonatot.
– Remélem majd még látlak – Szól, amikor a metró megáll a megállóba, majd arcomra lehel egy lágy csókot.
– Mindenképpen – Mosolygok rá, mint egy bolond ahogy lassan elpirulok utolsó pillantása alatt mielőtt felszállna.
Fizikálisan kell megállítanom magam attól, hogy szökdelve menjek haza. A hazaút szinte másodpercek alatt telik el, miközben visszagondolok a mai nap minden pillanatára. Nincs is egy dolog, ami különlegesen megfog Louisban, sokkal inkább több kisebb. Például a szeme, ami a legeslegelső dolog volt, amit észre vettem. A különleges illata, az ahogy a szenvedélyéről és családjáról beszél. Vagy az, hogy mennyire magabiztosan felvállalt. Az első pillanattól kezdve, hogy megfogta a kezemet. Nem érdekelte, hogy hányan néztek ránk furcsán az utcán.
Ne értsd félre, én büszke vagyok arra, aki vagyok, igazán szerencsés, hogy vannak emberek az életemben, akik támogatnak. De Louis egy teljesen másik szinten van. Neki az aurája üvölti róla, hogy mennyi tapasztalata van, amit önbizalomba fordított. És én nem tudok mit csinálni ezzel, csak elképesztően vonzónak találni.