A téliszünet utolsó napján, mielőtt még megszűnt volna a nyugodtság fogalma az életében, Nándi átment Erikhez. Talán akkor érezte igazán jól magát utoljára: Erikkel átbeszélték, mi lesz, ha a Youtube videójuk eljut az apjához, csókolóztak, és még nevettek is.
Akkor jelentéktelen részletnek tűnt, hogy megnéztek egy videót, de most Nándinak csak az a beszélgetés járt a fejében, ami megelőzte a videónézést:
– Ebben egy kitalált történetet mesélnek el – magyarázta Nándi, ahogy elhelyezkedett Erik ágyán. – Arról szól, hogy egy pasi nem tudja, hogy elköltözzön-e a barátnőjével Ausztráliába vagy otthon maradjon, de egy álom segítségével megtudhatja, hogy mi történne akkor, ha költözne, vagy ha maradna.
Nándi óvatosan vizslatta, Erik felfigyel-e az ócska trükkjére, amivel próbálja felhozni a költözés a témáját, de a barátjának egy vonása sem rezzent.
– Ezt én is szívesen kipróbálnám – mondta végül Erik.
– Belepillantanál a jövőbe? – fordult felé, mire Erik biccentett. – Szóval, ha valaki most idejönne, és levetítené neked a következő huszonnégy órát, megnéznéd, mi történne?
Erik újra bólintott, Nándi pedig visszafordította a tekintetét a képernyő felé. A pillantása végigfutott a videó címén: Mindenki egy döntésre van attól, hogy mindent megváltoztasson.
– Miért? – kérdezte.
– Mert ez elég ijesztő, nem? – bökött Erik a képernyőre. – Nem tudni, hogy melyik döntésed az, amelyik megváltoztat mindent.
Nem, Nándi számára akkor ez nem volt ijesztő, és valami olyasmit válaszolt, hogy ez inkább csak izgalmas.
Jelenleg Nándinak viszont ez számított a létező legijesztőbb dolognak. A beszélgetés emléke úgy pattogott benne, mint gumilabda. Ide-oda, ide-oda, szüntelenül.
Nándi inkább vett egy mély levegőt, és előhúzta a zsebéből a telefonját, mielőtt mielőtt becsengetett volna Erikékhez. A képernyőt azonnal ellepték az esőcseppek, Nándinak meg kellett törölnie a kabátujjával a mobilt, hogy lássa az időt: 18:06.
Most akaratlanul is arra gondolt, hogyha valaki idejönne hozzá, és levetítené neki az elkövetkezendő huszonnégy órát, ő is megnézné, mi történne.
Ebben a pillanatban nem sok mindent tudott. Nem tudta, az apja valaha újra fel akarja-e venni vele a kapcsolatot, pedig hagyott egy választ a hangüzenetére: „Meghallgattam. Majd gondolkozom azokon, amiket mondtál." Nem tudta, Erik együtt akar-e lenni vele, vagy, hogy mit akarhat mondani. Nem tudta, kínos lesz-e újra szemtől szembe találkozni, vagy pár perc elkerülhetetlen békülés után minden visszaáll-e a régi kerékvágásba.
És amit végképp nem tudott, az az volt, hogy mi fogja feloldani a görcsöt a gyomrában. Az, ha Erik együtt akar lenni vele, és összejönnek, vagy az, ha inkább csak barátok maradnak.
Szóval Nándi szerette volna a következő huszonnégy órát látni. Tudni akarta, melyik döntése változtat meg mindent. Hogy melyik az, amelyik elronthat mindent.
Nándi aprón megingatta a fejét, hátha megszabadul pár rossz gondolattól. Inkább megnézte, Erik biztos azt írta-e, hogy hatra jöjjön át, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és megnyomta a csengőt.
Az ajtó hamar nyílt – túl hamar. Nándi el is mosolyodott, mert csak a filmekben nyitottak ennyire gyorsan ajtót, amikor a színész már eleve ott áll a bejárat mögött. Mindenesetre próbálta elrejteni a jókedvét, amit a gondolat ébresztett benne, hogy Erik is ott várakozott az ajtóhoz közel egészen az érkezéséig.
– Szia! – Eriket körbeölelte a házból kiáradó meleg fény. A haja szerteszét állt, Nándi látott bongyor tincseket, de olyanokat is, amelyek már javarészt kirúgták magukból a göndörséget. Csak akkor állt így Erik haja, ha sokat túrt bele, és Nándi pontosan tudta, mikor túrja sokat a barátja a haját. – Gyere beljebb! Nem esik?
Nándi belépett. Az ujjai megremegtek, ahogy elkezdte kigombolni a kabátját, gyorsan meg is dörzsölte őket. Csak a hideg. Egészen biztosan csak a hideg.
– De, de nem olyan vészes. – De vészes volt. Az ajtó előtt való töketlenkedésének köszönhetően Nándi tincsei átnedvesedtek, és még a pulcsijának a kapucnija is megázott. – Bocs, hogy kicsit késtem. Még tanulnom kellett.
Erik biccentett egyet, a felkarját vakargatta.
– Nem baj. De ha nem érsz most rá...
– De ráérek. – Nándi rátaposott a cipője sarkára, hogy kilépjen belőle, majd felakasztotta a kabátját a fogasra.
Szembefordult Erikkel, de egy pillanatra azt kívánta, bár ne tette volna ilyen nagy lendülettel. Pár hete ilyenkor megölelte volna, vagy Erik összeborzolta volna a haját, de most egyszerűen csak itt állt. A keze lógott maga mellett, nem akarta a zsebébe csúsztatni, mielőtt Erik azt hinné, teljesen elzárkózik előle, de nem is találta meg az utat a barátjáig.
Aztán Erik mozdult meg. De nem ölelésért.
– Nem olyan vészes? – ismételte el, ahogy Nándi kapucnijához nyúlt, és megtapogatta. – Tiszta víz vagy! Gyere, adok egy másik pulcsit.
Nándi már épp ellenkezni akart, de Erik a szobája felé terelgette. Közel mentek egymáshoz – nem annyira közel, mint régen, amikor össze-össze ért a kezük egy-egy lépésnél, de elég közel ahhoz, hogy Nándi hallhassa Erik egyenletlen légzését.
– Mit kellett tanulnod? – kérdezte Erik, ahogy a szobájába érve egyből a szekrényéhez lépett.
Nándi lehuppant az ágy szélére. Az agya nehezen idézte vissza, melyik füzetébe is meredt órákig, mielőtt átjött Erikhez, de még az sem teljesen rémlett neki, hogy elmondta, tanulnia kell.
– Nyelvtant – mondta végül, ahogy körülnézett Erik szobájában. – Eltűntek a dobozok, amikben a cuccaid voltak.
Erik Nándi felé fordult, kezében egy száraz pulcsival. Követte Nándi tekintetét pár másodperc erejéig, majd odaadta a pulóvert, és ő is leült. Csak ő nem az ágyra, hanem az íróasztalánál lévő gurulós székbe.
Nándi kelletlenül biccentett. Nem akart belebújni a pulóverbe. Már így is eléggé úgy érezte, a torkát elszorítja valami.
– Délután kipakoltam az összeset – bólintott Erik.
– Azt hittem, azért tartod dobozokban a cuccaidat, hogy majd a költözésnél egyszerűbb legyen a pakolás – fürkészte Nándi a barátja tekintetét.
Máskor ez lett volna az a pillanat, ahol Erik elkapja a pillantását, megköszörüli a torkát, és témát vált. Ahol elmélyed a két szemöldöke közt a ránc, ahol az ujjai gyűrögetni kezdik a pulcsiját.
Ehelyett Erik válla most megereszkedett, és az arcán átsuhant egy mosoly.
– Igen, de idén még biztosan nem fogok elköltözni.
Nándi összehúzta a szemöldökét, ahogy a térdére könyökölt.
– És az egyetem?
– Jövőre is indul az orvosin képzés – vont vállat, ahogy a pillantását a földre szegezte. – Már, ha akkor még oda akarok járni.
Nándi legszívesebben felállt volna, hogy odamenjen Erikhez. Meg akarta fogni a kezét, át akarta karolni a vállát, bele akarta temetni a kócos tincseibe az arcát. Azt akarta, hogy Erik érezze az érintésén, a légzésén keresztül, hogy mennyire örül, amiért megosztja vele ezt, és amiért rászánta magát erre a döntésre.
De Nándi nem állt fel. A lábát megfeszítette a feszültség, nem lett volna képes mozgásra.
– Akkor kihagysz egy évet?
– Ez a terv – nézett fel óvatosan Erik. – Anyáéknak még nem mondtam, de szerintem ez lesz a legjobb. Vagyis – túrt a hajába – gondolom. Próbálok még más lehetőségeken gondolkozni, de igazság szerint sosem volt más tervem az orvosin kívül. Nem nagyon engedtem magamnak.
Nándi bólintott egyet, a szája sarka felfelé görbült.
– Szerintem is ez a legjobb. És nem csak azért mondom, mert így szomszédok maradunk – tette hozzá.
Erik egy pillanat erejéig felnevetett, de aztán hamar elfordította a tekintetét Nándiról.
Nándira mintha most zúdult volna rá egyszerre a kinti, hideg eső. Borzongás futott végig a gerince mentén, legszívesebben átfogta volna magát két karjával, de végül csak a tarkóját vakarászta meg, és átvette a száraz pulóvert.
Máskor Erik belement volna a viccelődésbe.
– De igazából azért hívtalak át, hogy bocsánatot kérjek. – Mire Nándi felvette a pulcsit, Erik már kihúzta magát, és végigsimított a megállás nélkül doboló lábán. – Sajnálom a tegnap estit. Vagy ma hajnalit. Beszéltem Csengével meg Simonnal, és elmondták, mennyit segítettél, és... köszönöm. Bocsánat, hogy ennyit kellett aggódnod miattam, nem akartalak megijeszteni.
Nándi felhúzta törökülésbe a lábát, de a mozgolódás csak emlékeztette a gyomorgörcsére. Mintha valaki egyre kisebbre gyömöszölte volna a gyomrát, és Erik hiába kért bocsánatot, a gyömöszölés folytatódott.
Nándi úgy érezte magát, mint egy rossz lázálomban, amikor az embert üldözik, mégsem mozdul a lába. Mondani akart valamit, amivel letörli Erik arcáról a nyugtalanságot, amivel addig javítja a hangulatot, amíg nem kell attól félnie, hogy ez az utolsó igazi beszélgetésük, de a szavak nem jöttek a szájára.
– Semmi gond. – Nándi félbeszakította a tébolyult gondolatait, ahogy megpiszkálta a farmerét. – Örülök, hogy nem történt baj.
Erik nem válaszolt azonnal. Nándi elméje gyártott elég verziót Erik reakciójáról ahhoz, hogy Nándi ne merjen felnézni rá. A kelletlen csend nem hozhatott jót magával, csak gondterhelt ráncokat, és összeszorított ajkakat, mintha Erik már most szégyellte volna azt, amit mondani akar.
Nándi még nem állt készen Erik mondandójára, inkább megszólalt ő maga:
– Azt mondtad, csak egy ideig érezted jól magad a buliban – emlékezett vissza. – Mi történt?
Erik megköszörülte a torkát.
– Semmi, csak nem érezték olyan jól magukat velem az ottaniak.
Nándi nyelt egy nagyot. Mintha egy kő süllyedt volna le a gyomrába, vagy talán nem is egy kő, hanem sok apró, ami betelített minden szabad teret.
– Erik, sajnálom, hogy azt mondtam, nem érzem jól magam veled, én...
– Nem – szakította félbe Erik. – Nem kell bocsánatot kérned. Én sajnálom, hogy így érzel, mert igazad van, tényleg alig mondok el valamit, ami számít, és nem bizonyítottam be, hogy mennyit jelentettél számomra. – Nándi meg akarta állítani Eriket, elmondani neki, hogy köze sincs ennek ahhoz, amiért valójában azt mondta, már nem érzi jól magát vele, de esélyt sem kapott, hogy megszólaljon. – Ne haragudj. Ha tehetném, visszamennék az időben, hogy újrakezdjem ezt az egészet.
Nándi majdnem felszuszogott. Erik inkább visszautazott volna az időben, ő pedig előre, hogy tudja, hova vezet ez az egész beszélgetés.
– Visszamennél az időben? – kérdezte halkan.
– Igen – bólintott Erik hezitálás nélkül. – De nem csak addig, amíg megismertelek. Még korábbra, hogy legyen időm megtanulni, hogyan lehet anélkül élni, hogy megpróbáljak mások kedvére tenni.
Nándi a kézfejére húzta a pulóver ujját.
– Kár, hogy nem utazhatunk csak úgy az időben.
– Ja – vett mély levegőt Erik. – De ezért is akarok kihagyni egy évet, hogy rájöjjek, mit is szeretnék én csinálni, és...
Nándi felmérte az összes lehetőségét. Hagyhatja, hogy Erik végigmondja a beszédét, szép csomagolást adjon a ténynek, hogy nem akar vele lenni, vagy Nándi rátérhet a témára úgy, mintha egy tapaszt kellene leszednie. Gyorsan, reménykedve, hogy így fáj a legkevésbé.
Abban már nem kételkedett, hogy Erik erre akar rátérni. A távolságtartása, az, hogy nem akarta viccelődéssel oldani a hangulatot, a szemkontaktus kerülése... Le kellett tépnie a tapaszt.
– És erre nélkülem kell rájönnöd? – vágott közbe hirtelen.
Erik szemöldöke felszaladt. Szeme nagyra nyílt, pislogott egyet hosszasan, mielőtt zavart mosoly kúszott az arcára.
– Micsoda?
– Nem baj, ha ez így van. – Elméletben tényleg nem volt baj. Gyakorlatban Nándi már a gondolattól is úgy érezte, lángokban áll a tüdeje. – Ha ki akarod találni, hogy mi a legjobb neked, és nem segítene, hogy én ott vagyok, akkor ezzel nincs semmi baj, sőt, talán egyedül kéne lenned, mert így folyton csak azzal foglalkoznál, hogy nekem mi a jó, és nem azzal, hogy...
Nándiba beszorultak a szavak, amikor egy finom simítást érzett meg a felkarján. A hadarása, a kapkodó lélegzetvétele mintha eddig pókhálót szőtt volna a szeme elé – észre sem vette, hogy Erik felállt a székéből, hogy leüljön mellé az ágyra.
– Nándi – szólt óvatosan közbe Erik, az ujjai megtalálták Nándiét. – Tényleg azt hiszed, nem akarom, hogy az életem része legyél?
Nándi lepillantott az összekulcsolt ujjaikra.
– Csak azt akarom, hogy tudd, rendben van, ha ezt szeretnéd. – Nándi ezzel nem hazudott. Nem akarta, hogy Erik csak azért bólintson rá a kapcsolatukra, mert kötelességének érzi.
– Nem szeretném ezt – szorított rá finoman Erik a kezére. – A legkevésbé sem.
Nándi hagyta magát elveszni abban a pillanatban, amíg Erik arcát fürkészte. Addig folyékonynak tűnt minden: az idő, a tér, a szorongás, az aggodalmak. Semmi nem volt kézzel fogható, vagy valódi. Nándinak épp ez kellett – hogy végre felszívódjon a görcs a gyomrából, és emlékezhessen, milyen is az, amikor nem tömi ki a teste összes apró zegzugát a feszültség.
Nándi, mielőtt meggondolhatta volna magát, belesimult Erik ölelésébe. Arca olyan könnyedén találta meg a barátja nyakhajlatát, ahogy Erik ujjai vesztek el az ő hajában.
– Sajnálom – súgta Erik, közelebb húzva Nándit magához.
– Mit? – mormolta Nándi a bőrébe.
– Mindent. – Erik Nándi pulcsiját igazgatta, miközben beszélt. Nándinak oda sem kellett néznie, hogy tudja, a barátja gyűrögeti az anyagot. – Azt, hogy egyáltalán felmerült benned, hogy nem akarlak téged az életemben.
Nándi hátrébb húzódott, hogy Erik szemébe nézhessen.
– Érthető lett volna, ha így érzel.
– Nem – rázta meg a fejét Erik. – Nem lett volna érthető, mert te vagy az első, akivel meg akarom osztani a gondolataimat, veled akarok programot csinálni, ha van szabadidőm, és miattad győzöm meg magam, hogy nem is kell tanulnom, hogy helyette veled lehessek. – Nándi és Erik egyszerre felszuszogtak, amint Erik ujjai Nándi tarkójára csúsztak. A homlokuk összesimult, a lélegzetük összekeveredett. – És sajnálom, hogy ezt nem tudtam átadni eléggé, mert valójában te ösztönzöl a változásra. Szóval persze, hogy szeretném, hogy az életem része legyél. Mindig.
Nándi lehunyta a szemét. Úgy érezte, el tudna aludni – nem azért, mert Erik untatta volna, hanem mert a szavai kiürítették Nándi lelkéből a félelmeket, és Erik karja úgy ölelte át, mint egy vastag paplan.
– Én is így érzek – suttogta Nándi. – Én is akarom, hogy az életem részese legyél.
Erikből kibukott egy sóhaj. Nándi pulcsija felszabadult Erik ujjainak ostroma alól, a fiú nem gyűrögetett tovább semmit. Tenyere helyette Nándi arcára vándorolt, és finom simításokkal halmozta el a bőrét.
Nándi tudta, mi következik. Ott volt a levegőben. Ott volt abban, ahogy Erik megnedvesítette az alsó ajkát. Ott volt abban, ahogy most már nem csak a homlokuk, hanem az orruk is összeért. Ott volt abban, ahogy a légzésük a legkevésbé sem hangzott nyugodtnak.
Nándi csak azt nem tudta, hogy akarja-e ezt. Hogy készen áll-e rá. Hogyha úgy dönt, nem csókolja meg Eriket, akkor elront-e mindent.
De a válaszát megkapta, amikor Erik mozdult, hogy megszüntesse kettejük között a távolságot, és Nándi szintén mozdult volna.
Csak azért, hogy elhúzódjon.
Erik, mintha ezt megérezte volna, félúton megállt.
– Megcsókolhatlak? – suttogta.
Nándi nyelt egy nagyot. Tudta, hogy egyetlen jó válasz van, amivel nem rontja el a hangulatot, amivel nem bántja meg Eriket, amivel nem kell arról beszélnie, ami az apjával történt – és ez a válasz az lett volna, ha nem válaszol, hanem megcsókolja Eriket.
De Nándi, ha valamit meg akart tanítani Eriknek, akkor az az volt, hogy nem kell mindig jó választ adni. Elég, ha őszinte.
Szóval lassan hátrébb húzódott, lefejtette Erik kezét az arcáról, de nem engedte el azt. Nem is akarta. Nem akart távol lenni Eriktől, nem úgy, mint az autóbalesetük után – és ez nyugtatta le egyedül a lelkében készülődő vihart.
– Talán később – nézett le Nándi az összekulcsolt ujjaikra. – Bocsánat.
Erik finoman végigsimított Nándi kézfején.
– Nem kell bocsánatot kérned – ingatta meg a fejét. – Én sajnálom, hogy félreértettem, én...
– Nem értetted félre – pillantott fel Nándi. – Szeretnék együtt lenni veled, csak talán még kell egy kis idő.
Erik úgy bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nándi elmosolyodott volna, ha nem ül ott a magyarázat terhe a vállán.
– Nem sietünk sehova.
– De nem miattad van – folytatta gyorsan Nándi. – És amikor azt mondtam a baleset után, hogy nem érzem jól magam veled, akkor rosszul fogalmaztam – húzta össze a szemöldökét, ahogy a szabad kezével megdörzsölte a szemét. – Persze, hogy jól érzem magam veled. Hisz rólad van szó – szorította meg finoman Erik kezét. – Csak ha a közelemben voltál, annyira... bűntudatom volt. Tudom, hogy nem kellett volna hallgatnom rá, de amiket apám mondott, miután megtudta, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak bennem ragadtak. – Nándi legszívesebben lehunyta volna a szemét, hátha elmenekülhet az emlék elől. – Csak mert... minden, amitől egészen addig a pontig féltem, beteljesült. És mielőtt beteljesült volna, azt gondoltam, hogy legalább túlleszek rajta, és utána megy tovább az élet, de nem, mert ugyanolyan rossz emlékezni rá. És az, hogy veled voltam, emlékeztetett erre, szóval... ezért nem éreztem jól magam. Nem miattad.
Erik úgy vizslatta Nándit, mint aki elhúzódni készül. Mint aki készül felkelni az ágyról, hogy teret adhasson neki. Mint aki a szobából is kimenne, hogy jót tehessen. Szóval Nándi folytatta:
– De ez már nem olyan, mint akkor – húzódott Nándi közelebb. – Szeretnék a közeledben lenni. Szeretnék veled majd együtt lenni. Csak szeretnék arról is meggyőződni, hogy nem úgy rángatlak bele egy kapcsolatba, hogy nem tudlak anélkül megcsókolni, hogy bűntudatom lenne.
Erik biccentett egyet, ahogy felszuszogott.
– Belerángatni egy kapcsolatba – ismételte el mormogva. – Mintha nem akarnék veled legalább azóta összejönni, hogy beleegyeztél, hogy szellemet idézel velem!
Nándi halkan felnevetett, ahogy Erik vállára ejtette a fejét, és köréfonta a karját.
– Jól van na!
– És Nándi? – pillantott le rá Erik. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad, és... ha szeretnél beszélni az apádról, vagy arról, amit mondott, akkor mindig jöhetsz hozzám.
Nándi bólintott egy aprót. Tudom – akarta mondani, mert azt tényleg tudta, hogy Erik most már legalább olyan biztos pont az életében, mint az anyukája, Simon, Ádám vagy Lili. De helyette csak azt mondta:
– Köszönöm.
Erik nem válaszolt, helyette csak szorosan átölelte Nándit. Nándi nem tudta, meddig voltak így, de éppen annyi ideig, hogy arra gondoljon: ha most valaki felajánlaná neki, hogy játssza le a következő huszonnégy órát, nem tenné meg. Így is tudta, hogy jól fog alakulni.
***
Erik a hajába túrt. Nándi felkapta a fejét az apró mozdulatra, hiába ült az ágya másik végében, hiába kellett volna a történelemkönyvébe mélyednie.
– Megvagy?
Erik lepillantott a combjára fektetett telefonjára. Már készült volna válaszolni, de először inkább átfutotta még egyszer a Simonnal való beszélgetését:
„szerintem elmondom Nándinak, ha átjön ma" – írta Erik.
„jó ötlet, örülni fog."
„és ha sürgetésnek veszi?"
„akkor majd elmondod, hogy ez nem sürgetés." – Simon üzenete felbátorította Eriket. Meg tudja csinálni. Ha el tudta mondani a szüleinek, hogy ki akar hagyni egy évet, mielőtt egyetemre megy, és közölni tudta a kémia tanárával, hogy inkább nem szeretne versenyre menni, hogy kijavítsa a dolgozatára kapott egyest, akkor ezt is kibírja.
– El kell mondanom valamit – pillantott fel Erik.
Nándi maga mellé rakta a tankönyvét, és törökülésbe húzta a lábát.
– Rossz hírek?
– Nem – mosolyodott el lassan Erik. – Jó hír. Vagy... nem tudom. Inkább fontos.
Nándi biccentett egyet, és ahogy az arcán biztató mosoly terült el, Erik mellkasában feléledt a forróság.
Csak két hét telt el, mióta kibékültek, de Nándi máris kezdett rátalálni önmagára. Erik néha belépett a beszélgetésükbe, és annyit látott a barátja neve alatt, hogy „11 órája volt utoljára elérhető" – Nándi végre aludt, mosolygott, viccelődött, és tanult anélkül, hogy ötpercenként a telefonját nézegesse.
Erik először nem tudta, Nándi miért telefonozik folyton, miért fut át a szeme újra és újra a képernyőn, de aztán egyszer megmutatta Eriknek, mit írt az apja a hangüzenetére. Ötleteltek egy darabig, hogy Nándi visszaírjon-e, de arra jutottak, nem érdemes – azóta pedig Nándi csak időnként vette fel a telefonját összeszorított ajkakkal, amiről Erik tudta, hogy a fiú az SMS-ei között jár.
Erik nem bánta, hogy az önmagukra találás mindkettejüknél egy folyamat, és nem egy hirtelen esemény. Így nem volt törékeny, nem volt félő, hogy lassan szertefoszlik minden eredmény.
– És mi az? – húzódott közelebb Nándi.
– Szóval tegnap tudtunk végre Grétával találkozni – kezdte Erik a felkarját vakarászva.
Nándi oldalra billentette a fejét.
– Igen?
– Igen – biccentett Erik, ahogy zavartan felnevetett. – Bár Gréta nem akart annyira találkozni, ami érthető, mert egy ideje már halogattam ezt a beszélgetést. Azt mondta, úgysem tudok újat mondani, de gondoltam, ennyivel tartozok neki – vont vállat aprón Erik. – Megbeszéltünk mindent, aztán... ja, eldöntöttük, hogy szakítunk. Nem mintha eddig nagyon együtt lettünk volna, vagy az elmúlt hetekben felmerült volna bármikor is, hogy kibéküljünk, csak... így hivatalos.
Nándi közelebb mászott.
– Szomorú vagy?
– Nem – ingatta meg a fejét.
– De lehetsz nyugodtan az – vágta rá gyorsan Nándi. – Mégis csak négy évig együtt voltatok.
Erik bólintott egy aprót, ahogy felnézett Nándira.
– Már egy ideje lezártam azt magamban, hogy nem leszünk egymás életének a része. Most már csak megkönnyebbültem, hogy ezen a beszélgetésen is túl vagyok.
Erik azt már meg sem említette, mekkora megkönnyebbülés volt, hogy nem látta Nándi vonásait megfeszülni, nem hallotta élesen beszívni a levegőt, nem kellett végignéznie, ahogy a kényelmetlenség befészkeli magát közéjük.
– Akkor örülök neked – mosolyodott el Nándi, ahogy visszamászott az ágy végébe, és felvette a történelemkönyvét. – Gréta hogy fogadta?
– Nem rosszul – kezdte Erik, majd felszuszogott. – Annak jobban örült, hogy jövőre egészen biztosan nem találkozunk az orvosin.
Nándi oldalra húzta a száját, de a szeme még mindig mosolygott.
– Egyszer tuti megbékél.
– Túlélem, ha nem – fújta ki a levegőjét Erik.
– Végülis mi a legrosszabb, ami történhet? – bökte meg Nándi játékosan a lábával. – Valamilyen csoda folytán élsz százhúsz évig, csak nem éppen nyugodtan, mert Gréta szelleme úgy dönt, bosszút áll?
Erik felnevetett, ahogy feljebb ült.
– Legalább lenne miről beszélgetnem majd Janó bával a túlvilágon – könyökölt a térdére. – Tényleg, akkor tudsz jönni holnap?
– Még szép – biccentett Nándi. – Hányra jön Eliza?
– Úgy hatra.
Nándi újra bólintott, majd nagy sóhajtással, és annál kisebb lelkesedéssel visszavetette magát a történelemtanulásba. Erik felvette a telefonját, annyit írt Simonnak, hogy „jól ment", majd megnyitotta az Elizával való beszélgetését.
Erik nem tudta, mit gondoljon a holnapi napról. Eliza egy hete írt neki, hogy most utazik haza Magyarországra, és áll-e még a közös szellemidézés, Erik pedig annak ellenére is igennel válaszolt, hogy szilveszter óta semmi paranormális jelenség nem történt. Se egy megremegő fényű lámpa, se egy hideg fuvallat.
Arra még nem talált ki semmit, hogy mit csinálnak, ha holnap is dacos rádiócsend érkezik a szellemek részéről, de igyekezett nem is nyomasztani magát ezen. Nem Eliza lenne végülis az első szinte vadidegen, akivel sötétben ül a szobájában, próbálva kicsikarni pár szót túlvilági entitásokból.
Erik egy ideig olvasgatta az Elizával való beszélgetését, hátha hirtelen megszállja az ihlet, és az évszázad szellemvadásza lesz belőle, de aztán inkább a mellkasára ejtette a telefonját, és megpiszkálta Nándit a lábával.
– Sok van még hátra a töriből?
Nándi olyan vontatottan, olyan leeresztett szemhéjjal nézett fel, hogy Erik nem tudta magában tartani a nevetését.
– Ezt – mutatott Nándi arcára – biztos, hogy Simontól tanultad.
Nándi lassan elmosolyodott.
– Még sok van, ha nem hagysz tanulni – vett ki a háta mögül egy párnát, és játékosan megdobta vele Eriket.
– Nem tudom, miről beszélsz – kapta el Erik a párnát. – Teljesen jól viselkedem!
– Nincs Diogenészről valami új cikk, amit elolvashatnál? – ingatta meg a fejét Nándi.
Erik megdörzsölte a hüvelykujjával a szája sarkát, mielőtt úgy mosolygott volna, mint aki megbolondult. Mióta kibékültek, Nándi megállás nélkül próbálta kideríteni, mi is rejlett Erik diogenészes korszaka mögött.
– Nincs. Az emberek nem értékelik őt eléggé!
– Talán interjút kéne adnod – húzott ki egy sort szövegkiemelővel a könyvében Nándi. – Ha már úgyis te vagy a reinkarnációja.
– Ah – legyintett Erik. – Még a végén le kéne lepleznem, miért én vagyok az.
Nándi halkan felnevetett, majd újra a tankönyvébe mélyedt. Erik már majdnem beadta a derekát, hogy ő is folytassa a tanulást, már nyúlt a biológia könyvéért, de aztán megakadt a pillantása Nándin.
Először csak azért, mert kiszúrta, hogy a barátja narancssárga szövegkiemelője befogta a kék pulcsija ujját. Aztán azért, mert a mellkasában ébredező forróság hajtotta, hadd állapodjon meg hosszabb időre a tekintete Nándin. A fülére lógó haján. A nyakán lévő apró anyajegyen, amit ki sem szúrt volna, ha Nándi nem mutatja meg a héten háromszor, azzal a felkiáltással, hogy „nézd, ez szerintem új!" A koncentrálás közben összepréselt ajkán. És végül újra a pulóverén.
Erik eddig észre sem vette, honnan ismerős neki ez a kék pulóver. Ő már rég nem hordta azelőtt, hogy a kibékülésükkor odaadta volna Nándinak.
– Jó a pulcsid – mondta még utoljára, mielőtt ő is kinyitotta volna a könyvét.
Nándi ezúttal nem nézett fel, és nem is szólt egy ideig. Erik már majdnem bocsánatot kért, amiért megint megzavarta a fiút, amikor Nándi végre megköszörülte a torkát:
– Köszi. – A vállát kissé összehúzta, az ajka enyhén elnyílt, mintha még nem fejezte volna be a beszédet. – A barátomé.
Erik kinyitotta a könyvét. Kikereste a százharmincnegyedik oldalt. Még fel is sóhajtott, amikor átfutott a szeme a lecke címén.
Beletelt pár másodpercbe, mire megérezte, hogy a kettejük közé beálló csönd nem az a kényelmes fajta – ez a csönd választ követelt. Kellett egy kis idő, mire kiszúrta Nándi arcán a felbukkanó vörös foltokat. Mire észrevette, a fiú hogy lesi a reakcióját. Mire rájött, mi volt olyan furcsa Nándi mondatában.
Nem azt mondta, hogy egy barátomé. Hanem azt, hogy a barátomé.
– Komolyan mondod? – buktak ki az első szavak Erikből. Talán még fel is nevetett. Talán még közelebb is húzódott. Fogalma sem volt. Csakis Nándira és az apró mosolyára koncentrált.
– Igen – bólintott Nándi. – Gondolom, azt hitte, ha nekem adja a fél ruhatárát, majd össze akarok jönni vele, és így is lett, de hát... Hé!
Nándi felnevetett, ahogy Erik szorosan köré fonta a karját. Belebújt az ölelésébe, de Erik még így is úgy érezte, nem tud elég közel lenni Nándihoz.
Az ujjai elvesztek Nándi hajában, Nándi ujjai az ő hajában. Az arcát Nándi nyakhajlatába temette, Nándi az övébe. Úgy mozogtak, mintha a másik valójában a tükörképük lenne, mintha ebben a pillanatban egy és ugyanaz lennének. Ha Erik mellkasa megemelkedett, Nándié is. Ha Erik finoman végigsimított a hátán, akkor Nándi is az övén.
Ez így a jó – gondolta magában Erik. Tetszett neki a gondolat, hogy Nándival éppen most ugyanolyanok. Hogy ugyanaz a feszítő elégedettség telepedett rá is, ami sürgeti, hogy mondjon, csináljon valamit. Hogy ketten osztozkodtak minden érzelmen, amelyek sehogy sem csitultak, hiába ölelte szorosabban Nándit, hiába szívta be az illatát. Csak sokszorozódtak.
– A barátom – mormolta Erik Nándi bőrébe. – Ez tetszik.
– Én is hozzá tudnék szokni – súgta Nándi.
– Lesz is rá időnk.
Erik hallotta Nándit felszuszogni, aztán minden mást csak érzett. Nándi homlokát, amint az övének simul. Az arcán végigsimító ujjakat. A bőrének nyomódó hideg orrot, ami mosolygásra késztette. Aztán Nándi ajkát, amit végre a sajátján érzett.
Nándi szája mohón tapadt az övére, és Erik szerette volna azt mondani, hogy viszonozta a csókot. Elméletben meg akarta tenni. Elméletben a tenyerét Nándi tarkójára simította volna, elméletben olyan közel vonta volna magához a fiút, hogy a mellkasuk is összeérjen.
Gyakorlatban Erik nem tudta abbahagyni a mosolygást.
– Ne mosolyogj – súgta Nándi két csók között. – Meg akarlak csókolni.
Erik mosolya erre csak szélesebb lett, de aztán hamar magába fojtotta. Nándi két keze közé fogta az arcát, és újra megcsókolta.
Eriket sok mindenre emlékeztette az ajkaik találkozása. A pillanatra, amikor úszás közben feljön a víz alól, és újból levegőhöz jut. A sürgetésre, amikor nyáron a homok égeti a talpát futás közben; a megkönnyebbülésre, amikor végre a vízbe ér. Azokra a ritka alkalmakra, amikor felszívódik minden gondolata, mindössze csak az marad meg, hogy még, tovább, kifulladásig.
Erik nem tudta, mikor húzódtak el, egyedül azt tudta, hogy Nándi bőre forró volt a tenyere alatt, és a légzésük egyenletlen maradt még hosszas másodpercekig.
– Ehhez is hozzá tudnék szokni – súgta Erik.
Nándi egymásnak biccentette a homlokukat. A szavak szinte kibuktak belőle, mintha még nem tudna annyira koncentrálni, hogy összefüggő mondatokat alkosson, mégis az ígérete helyére kattintott valamit Erik lelkében:
– Erre is lesz időnk. Bőven.