Nándi nem tudta, Simon hogy csinálja, de el tudott ültetni gondolatokat a fejében. Talán tudatalatti manipulációval, ha tippelnie kellett volna – inkább ez, mint az a lehetőség, hogy Simon észszerű tanácsokat adott.
Egy észszerű tanácstól vezérelve az ember nem hívja fel az apját, aki a legutóbbi találkozásukkor elfuseráltnak nevezte. Már pedig Nándi most ott ült az ágya szélén, hallgatta, ahogy a telefon kicseng, és átkozta a pillanatot, amikor éjszaka felkereste Simont.
Persze abban a másodpercben nem látott más megoldást, amikor Erik megszakította a hívásukat. A gondolatai pattogtak, mint a földhöz vágott gumilabdák, de sorjában lyukadtak ki, ahogy Erik nem válaszolt az üzeneteire, és ahogy Csenge a telefonban csak a nyilvánvalót tudta mondani: Eriket nem lehet elérni.
Szóval Nándi Simont hívta fel. Ahogy rákattintott a nevére, eszébe sem jutott a veszekedésük, az egy héten át tartó ha-te-nem-szólsz-hozzám-akkor-én-sem-hozzád akciójuk, vagy az, hogy Simon esetleg aludhat.
Az utóbbiról Simon azért emlékeztette, ahogy felvette a telefont:
– Minek hívogatsz vasárnap hajnalban? – morogta Simon köszönés nélkül.
Nándi ezen a ponton már meg is feledkezett arról, hogy neki is aludnia kéne. A telefonja hideg fénye kiszívta az álmosság utolsó cseppjét is belőle – bár sok dolga már nem akadt a telefonjának, a szíve úgy dörömbölt a mellkasában, mintha belülről akarná emlékeztetni Nándit, hogy van fontosabb dolga is az alvásnál.
– Átküldöm Erik számát – vágott a közepébe Nándi. – Hívd fel légy szíves, és szólj, ha felveszi.
– Mi? – A vonal túlsó végéről hallatszódott, ahogy Simon felül az ágyában, és az ősrégi lámpájának a kattanása is. – Miért? Baj van?
– Nem tudom – ingatta meg Nándi a fejét. – Csak hívd fel, kérlek. Se én nem tudom elérni, se a nővére, csak azt tudjuk, hogy részeg, és felszállt valami random buszra, szóval...
– Küldd a számát – szakította félbe Simon. – Hívom.
Szóval Nándi átküldte Erik számát, majd bukóra nyitotta az ablakot. A friss levegő, ahelyett, hogy lehűtötte volna a baljós gondolatait, csak felhergelte őket. Hiszen, mi van, ha...
Erik rosszul lesz? Ha maga sem tudja, hova megy, és egy ismeretlen helyen lyukad ki? Ha belé kötnek? Vagy ha belekötnek valaki másba, és Erik közbe akar avatkozni? Ha...
Nándi fejében úgy sorakoztak fel a kérdések, mint egy hadsereg, de semmi nem jött, ami felül tudott volna kerekedni rajta. Se Csenge nem szolgált jó hírekkel, se Simon:
– Felhívtam – mondta Simon, amikor visszahívta Nándit. – Kicsöng, de nem veszi fel.
Nándi szorosan lehunyta a szemét.
– Meg tudod próbálni még egyszer?
– Meg, de...
– Akkor próbáld meg, légy szíves. Ha valami baja lesz, az az én hibám.
– Ezt erősen kétlem – sóhajtott fel Simon. – Nem minden a te hibád, Nándi.
Ebben meg Nándi kételkedett, de inkább nem ment bele a témába. Nem is lett volna rá ideje, nem akkor, amikor Csenge neve villogni kezdett a képernyőn.
– Csenge hív, lehet, elérte Eriket. Mindjárt visszahívlak.
Nándi letette a telefont, és elmerült az újabb rossz hírek tengerében. Csenge autója nem indult be, új megoldást kellett találniuk, és itt jött az ötlet, hogy menjen ki Simon Erik elé a buszvégállomásra.
Nándi telefonhívásból telefonhívásba ugrott, mire végre Csenge autója beindult, és felvette Eriket a végállomásról. Nem tudta, az anyukája hogy nem ébredt fel a sok beszédre, ami kiszűrődhetett a szobájából, de hálás volt, hogy nem kell most megmagyaráznia a történteket neki. Már akkor is rátelepedett az izgulás utáni fáradtság, amikor végre magára húzta a takaróját, és utoljára felhívta Simont.
– Hazaértek – fújta ki Nándi a levegőjét. – Bocs, hogy téged hívtalak, csak...
– Nem gáz – szólt közbe Simon. – Örülök, hogy nem lett végül baj.
Nándi bólintott egyet, és lehunyta a szemét. Az elmúlt héten éjszakánként többnyire csak forgolódott, az elmúlt napok fáradtsága most egyszerre telepedett rá.
– Reggel majd írok – folytatta Simon –, és beszélünk, jó? Most feküdj le aludni.
– Aham – hümmögte Nándi.
Már majdnem jó éjszakát is kívánt, megköszönte Simonnak a segítségét, és átfordult a jobb oldalára, hogy kényelmesen tudjon aludni, de félúton megállt.
Talán félig már álmodott, és félig a bűntudata szőtte belé ezeket a gondolatokat, de akaratlanul is elképzelte, ahogy Simon visszafekszik aludni. Ahogy az elégedetlenség morgolódik a mellkasában, amiért az úgynevezett legjobb barátja csak azért hívja fel egy hét után, hogy a segítségét kérje azzal a fiúval kapcsolatban, akit láthatóan nem kedvel. Ahogy a hiányérzet beszövi magát a csontjai közé, amiért egy bocsánatkérést sem kapott azokért, amiket Nándi a veszekedésükkor a fejéhez vágott.
Nándi eleinte magát sem értette, miért nem békül már ki Simonnal. Sosem volt haragtartó, főleg nem az a típus, aki egy hétig inkább úgy tett az iskolában, mintha egy könyvet olvasna, csak hogy ne kelljen Simonékhoz szólnia.
De ahogy teltek a napok, és egyre kínosabbá vált volna odamenni a barátaihoz, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, rájött, miért őrzi ennyire magában a haragot: egyszerűbb volt ezzel a keserűséggel megbirkóznia, mint ami azzal járt volna, ha el kell mesélnie mi történt az apjával és Erikkel.
Egyszer viszont úgyis elő kellett ásnia magából ezeket az emlékeket. Nem a mostani pillanat tűnt a legjobbnak – de kétségtelenül egy pillanatnak tűnt.
– Akkor jó éjsz...
– Nem a te hibád volt – bukott ki Nándiból. – Amit... Dani csinált veled. Nem a te hibád volt. Nem tudom, miért hibáztattalak téged. Bocsánat.
Simon vett egy mély levegőt a vonal túlsó végén.
– Tudom.
– És nem kellett volna azt mondanom, hogy nem kell, hogy megvédj – folytatta Nándi, és felszuszogott. – Hisz most is téged hívtalak először! Nyilvánvalóan nagyon is szükségem van a tanácsaidra.
Simon mocorgott, még a torkát is megköszörülte, de Nándi még nem hagyta beszélni:
– Bocsánat. Már akkor bocsánatot kellett volna kérnem, mert te vagy a legjobb barátom, és...
– Dehogy kellett volna ott rögtön bocsánatot kérned – szakította félbe Simon. A fiú halkan felnevetett, bár a vidámság nem itatta át a hangját. – Hallottad, amiket mondtam neked? Ki mond olyat a legjobb barátjának, hogy a fiú, aki tetszik neki, józanul sosem csókolná meg?
Nándit másodjára is úgy érte ez a mondat, mintha valaki a gyomron öklözte volna.
– Valaki, aki dühös – mondta halkan.
– Akkor sem kellett volna ezt mondanom. És Erikkel sem szabadott volna úgy beszélnem, ahogy, én csak... nem akartam, hogy a rossz emberrel legyél együtt.
Nándi megvakarászta a tarkóját. A hosszabb tincseibe belegabalyodtak az ujjai, és most érezte csak meg, mennyire átitatta őket az izzadság.
– Hát. – Nándi torkát kaparászta a bűntudat és a megbánás. – Ha ez megnyugtat, akkor nem is leszünk együtt Erikkel.
– Nem tudtad megbocsájtani a grétás ügyet?
– Csak... már nem érzem jól magam vele.
Nándi hallotta, ahogy Simon felül az ágyában, és szinte látta maga előtt, ahogy a fiú nekidönti a homlokát az örökké hűvös falának, hogy lenyugtassa magát.
– Mi az, hogy már nem érzed jól magad vele?! Egy hete még odavoltál érte!
Nándi szorosan lehunyta a szemét, mintha ezzel elmenekülhetne a gondolatai és az emlékei elől.
– Ja, de... Az még azelőtt volt, hogy apámhoz eljutott a hír a videóból, hogy meleg vagyok, és kiborult annyira, hogy leigya magát és karambolozzunk. – Nándi egyszerre akart beburkolózni a paplanjába és lelökni azt magáról. Az izzadtság lecsorgott a tarkójáról, de hozta magával a hidegrázást is. – És... mindegy. Csak nem bírok úgy Erikkel lenni, hogy közben folyton az jár a fejemben, amit apám mondott.
Simon hosszú hallgatással itta magába a híreket. Nándi nem bánta a csendet – egy része elégedett is lett volna, ha nem kap választ. Minél kevesebbet kell az apjára gondolnia, annál jobb.
– Sajnálom, Nándi – szólalt meg végül halkan Simon. – Nem tudom, miket mondhatott az apád, de bármit is, tudom, hogy nem ezt érdemelted. És sajnálom azt is, hogy egyedül kellett ezzel megbirkóznod egészen eddig. Én... mindig azt gondoltam, hogyha eljön ez a pillanat, hogy előbújsz az apádnak, nem lesz semmi baj, mert ott leszünk neked, és nem leszel egyedül, de – nevetett fel röviden és keserűen – ez nem nagyon jött össze.
Nándi megtörölte az arcát. Most már nem az izzadság gördült le a bőrén, most már nem az feszítette szét a mellkasát, hogy még több keserűséget beengedhessen az ott tátongó lyukba.
– Nem baj – tudta le röviden. A gombóc a torkában belészorította a szavakat, pedig Nándi szeretett volna beszélni. Nem akarta azt érezni, hogy minden csak gyűlik benne, torlódnak fel a bőre alatt az érzelmek, és egyet sem tud kiadni magából.
– De akkor nem sérültél meg? Mi volt ez a karambol? – próbálta beszéltetni Simon.
– Semmi, csak nekikoccantunk egy másik kocsinak. Apának elvették a jogosítványát. – Nándi úgy hagyta ki azt, hogy Erikékkel karamboloztak, mintha nem történt volna meg.
Simon megköszörülte a torkát.
– Sajnálom – ismételte magát. – Tényleg, ez...
Nándi arcán újabb és újabb könnycseppek gördültek le. Az érzelmek szökni próbáltak, Nándi pedig útjára akarta végre ereszteni őket.
– Nem baj, csak nem tudom mikor lesz vége ennek, tudod? – Nándi nyelt egy nagyot, de a gombóc nem ment sehova. – Persze mindig tudtam, hogy rossz lesz előbújnom neki, de azt hittem, hogy az csak egy rossz nap lesz, utána megy tovább az életem. Erre megy tovább? Nem. – Nándiból kibukott valami szuszogásszerű. – Tudod, mit csináltam egyik nap? Azon gondolkoztam, hogy együtt tudnék-e lenni egy lánnyal. Nem kéne ezen gondolkoznom olyasvalaki miatt, aki képes elfuseráltnak hívni a saját gyerekét, de még mindig egyszerűbb volt ezen gondolkozni, mint azon, hogy együtt tudnék-e lenni Erikkel.
Simon sóhajtott egyet.
– Nándi, én... nem is tudom, mit mondjak. – Nándi sem tudta, mit akarna hallani. – De abban biztos vagyok, hogy az élet tovább fog menni. Annyi minden történt most, normális, hogy ez így megviselt.
– Nem tudom, hogy ez normális-e – dörzsölte Nándi az arcát. – Amikor beszéltem Erikkel aznap, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer még tényleg jól tudom érezni magam vele, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mit gondolna apám, és hogy csak megnehezíteném vele mindenki életét.
Simon a vonal túlsó végén a torkát köszörülgette, mint aki így fojtja magába a szavakat. Pedig Nándi hallani akarta az összes gondolatot, tanácsot, bármilyen keményen is hangzott volna egyik-másik – még mindig jobb, mint abban reménykedni, hogy majd az idő elrendez mindent.
– Te mit gondolsz erről az egészről? – kérdezte halkan Nándi.
– Én azt gondolom, hogy te ennél okosabb vagy. – Simon gyorsan válaszolt, mint aki már rég arra várt, hogy megszólalhasson. – Te is tudod, hogy nem tartozol az apádnak semmivel, azzal meg végképp nem, hogy elrejtsd önmagadat.
– Tudom, hogy nem tartozom neki semmivel – magyarázkodott Nándi. – De attól még itt van ez az érzés.
– Persze, hogy ott van – sóhajtott Simon. – És ott is lesz még egy ideig. Talán még egy hétig, talán még egy hónapig. Sőt, utána is elkerülhetetlen, hogy találkozz homofób emberekkel, mert ilyen a világ, és én kívánnám neked, hogy soha többé ne kelljen ezzel szembesülnöd, de kevés az esélye, hogy ez megtörténjen.
Ezt Nándi is tudta, és nem dobta fel ez a tény. Ha belegondolt, kedve támadt még hosszú órákig a paplanja alatt maradni.
– De nem kell, hogy emiatt megváltoztass magadban bármit is – folytatta Simon. – Azzal csak elérnék a céljukat, pedig semmi miatt nem kéne, hogy bűntudatod legyen, vagy, hogy úgy gondold, megnehezíted bárkinek is az életét.
– De ha tényleg megnehezítem vele az apám életét?
– Mintha ő nem nehezítette volna meg a tiédet! – vágta rá Simon. – De tudod mit, tegyük fel, hogy megnehezíted az életét és örökké bűntudatod van. Mit csinálnál?
Nándi nyelt egy nagyot.
– Nem tudom. Megpróbálnék összejönni egy lánnyal? Vagy inkább megpróbálnék egyedül lenni? – Nándi nem akart tudomást venni a bordáit perzselő haragról. Sosem haragudott még ennyire magára, amiért semmilyen küzdésvágyat nem tanúsít.
– Oké. – Nándi szinte látta, ahogy Simon hevesen bólogat. – Szerinted boldog lennél?
– Szerintem erre mindketten tudjuk a választ – nevetett fel kedvtelenül Nándi.
– Akkor, ha mindenképp szembe kell nézned nehézségekkel, miért nem próbálnád meg úgy megtenni, hogy közben önmagad maradsz? Úgy, hogy közben fennáll annak a lehetősége, hogy valaki olyan mellett tudsz lenni, aki pontosan érti, min mész keresztül, és elfeledteti veled mindazt a hülyeséget, hogy ez az egész természetellenes és nem normális?
Nándi mellkasában már egészen másért mocorgott a forróság. Talán végre a küzdésvágy született meg benne, talán csak eszébe jutott az a csendes egyetértés, ami az ereiben csordogált, amikor Erik nemrég felhívta, és azt mondta: Semmi nem érződött természetesebbnek ennél. Veled minden olyan egyszerű és egyértelmű volt.
Jobban belegondolva Simonnak nem is kellett szó szerint kimondania, Nándi így is tudta, mit akar tenni, ha reggel felkel.
Persze most, hogy itt ült, az ablakán már besütött a reggeli napfény, és úgy bántotta a szemét, mint a telefonjának monoton kicsengése a fülét, már meg volt győződve róla, hogy Simon így is tudatalatti manipulációval érte el azt, hogy felhívja az apját.
Már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy beszéljen vele. Nándi azt se tudta, mit mondjon – fogalma sem volt, képes lesz-e egyáltalán megszólalni, a torka összeszorult, mintha most nyelt volna le egy keserű gyógyszert.
A vonal túlsó végéről csak a kicsengés hallatszódott. Egyszer, kétszer, háromszor, majd... hangposta.
Nándi sóhajtva nyomta ki a hívást. Talán ennek így kellett lennie – nyugtázta magában. Talán úgyse tudna olyat mondani, amivel csak egy kicsit is átformálja az apja gondolkodását. Talán úgyse lenne képes annyira összeszedetten beszélni, hogy azzal a saját gondolkodását megváltoztassa.
Már majdnem fel is tápászkodott az ágyáról, hogy lemenjen reggelizni, de a gyomra elégedetlenül húzódott össze. Nem reggelit akart, inkább felszabadítást az állandósult görcsöktől.
Nándi újra a hívás gombra kattintott. A telefon kicsöngött, és hamarosan ismét a hangpostát érte el. Most azonban a sípszó után Nándi hirtelen felindulásból beszélni kezdett:
– Szia, apa. – A szó nem csengett jól a szájából, de Nándi nem törődött vele. – Azért hívtalak, hogy beszélhessünk a múltkoriról, csak nem vetted fel. Nem tudom, hogy dolgod van, vagy nem állsz készen arra, hogy beszéljünk – szuszogott fel Nándi –, de erre akkor válaszolsz, amikor akarsz.
Nándi vett egy mély levegőt. Szerette volna végiggondolni azt, amit mondani akar, előre elolvasni azt, amit az agya diktált, de ezek a szavak a mellkasából másztak elő, mélyen elrejtett lyukakból.
– Nem mintha bocsánatot kértél volna – kezdte –, de akarom, hogy tudd, nem fogom egyhamar megbocsátani azt, ahogy elérted, hogy tekintsek magamra. Nem csak most az elmúlt héten, bár elég szar hetem volt – biccentette oldalra a fejét –, hanem az elmúlt tizenhét évben is.
Nándi megdörzsölte a tarkóját. A bőre égett, de kellett ez a forróság, hogy elhihesse magáról, tényleg ennyire bátor.
– Meglepett, hogy nem tudtál korábban arról, hogy meleg vagyok. Mindig azt hittem, hogy sejted, mert az legalább megmagyarázta volna azt, hogy miért nem szeretsz velem lenni. – Nándi úgy érezte, már a csontjai is égnek. Felállt, és úgy sétált az ablakához, hogy kinyissa, mintha teljesen elfogyott volna az oxigén a szobájában. – Sokáig azt is hittem, hogy ez jogos, ez olyan nagy részem, hogyha ezt nem tudod elfogadni, akkor engem sem akarsz majd többet látni. Aztán néha arra gondoltam, hogy ez csak a fejemben létezik, de múltkor elég jól bebizonyítottad, hogy szerinted tényleg túl nagy részemet teszi ki.
Nándi megállt egy pillanatra. A kételyek ott motoszkáltak benne, de nem állhatott meg. Ennyi bátorságot kár lett volna elpazarolni egy üzenetre, amit végül kitöröl.
– Már kezdem látni, hogy valójában ez az egész csak a te fejedben létezik. – A beáramló hideg levegőtől Nándit kirázta a hideg. Mégis, egyszerre akart a radiátorához simulni és kibújni a felsőjéből. – Mert bennem annyival több van, mint az, hogy meleg vagyok. Tudtad például, hogy még mindig tudom a hülye felhőtípusoknak latinul a nevét, pedig kilencedikben tanultam őket? Vagy, hogy néha felgyorsítva nézem a filmeket, ha nincs időm normál tempóban végignézni őket?
Nándi lehunyta a szemét. A mellkasában mintha hullámok csaptak volna össze, felszínre hozva minden sérelmet.
– És ezeknek semmi köze ahhoz, hogy meleg vagyok. És talán észrevetted, hogy nem a nagy teljesítményeimről számolok be, tudod miért? Mert az élet nem így működik. Nincs semmiféle pontrendszer, amiben a szemedben veszítettem száz pontot azzal, hogy meleg vagyok. Nem kell okosnak vagy ügyesnek lennem bármiben ahhoz, hogy ezt helyrehozzam, mert ezt nem kell helyrehozni. Ez nem egy hiba, ettől nem vagyok elfuserált. – Az utolsó szó végigkarcolta Nándi belsejét. – Csak akarom, hogy tudd, ha azt akarod bemesélni magadnak, hogy azért nem hívtál fel, mert nem akarsz többet velem beszélni ezután, ez egy szar indok. Ha meg akarod magyarázni magadnak, miért nem szeretsz velem beszélni, tudom ajánlani, hogy azon gondolkozz, talán jobban kedvelnél, ha vetted volna a fáradtságot arra, hogy megismerj ahelyett, hogy próbáltál volna megváltoztatni.
Nándi vett egy utolsó mély lélegzetet, mielőtt beszélni kezdett volna:
– Igazából azért hívtalak, hogy bocsánatot kérjek. Bocsánat, de én... nem fogom megváltoztatni magamat valaki olyan miatt, akinek harcolni kell a szeretetéért, miközben vannak olyanok – vándorolt Nándi pillantása Erik ablaka felé –, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok, és elérik, hogy úgy érezzem, hogy melegnek lenni természetes. Szóval... csak ennyit akartam. Ha nem akarsz, ne válaszolj erre, de ha megteszed... ne próbáld meg légy szíves megmagyarázni, hogy nincs igazam. Azt már hallottam elégszer.
Nándi elküldte a hangüzenetet, mielőtt meggondolhatta volna magát. Talán elköszönt, talán csak motyogott valamit a végén, fogalma sem volt. A füle zúgott, a feje zsibongott, mintha az agyában a gondolatai most ébredtek volna fel és döbbentek volna rá, mit is művelt.
Mégis, mintha egy hatalmas súlyt löktek volna le a válláról, a mellkasáról, az egész testéről. És éppen, hogy vehetett volna egy nyugtató levegőt, a telefonja megrezzent a kezében Erik üzenetétől:
„sajnálom az egész tegnapit. annyi mindent tudnék mondani, és annyimindenért akarok bocsánatot kérni, de nem hiszem, hogy egy üzenet bármire is jólenne. találkozhatnánk ma délután?"