Égő ajkam
Égő ajkam egyetlen álma,
Hogy a tiédet érintse,
Sebes kezem egyetlen célja,
Hogy arcod dédelgesse.
Szívem egyetlen akarata,
Hogy tiéd mellett legyen szakadatlan,
Fáradt szemem utolsó kívánsága,
Hogy a tündöklésed láthassa.
Hidegen hagyva
A Nyár kihűlt,
Az Ősz elfagyott,
Jött a Tél, s tovatűnt
S ugyanígy a Tavasz is elhagyott.
Vándor az én lelkem,
Sehol nincs helye,
Se macskakövön, se földúton,
Sincs társam, sincs rokonom,
Semmi pártfogóm.
Csak a sötét út előttem,
Mely végén a Fény pislákol,
Szedem lábamat, szegem légzetem,
De lépésenként kettővel marad távol.
Tér nem létezik,
Idő felejtkezik.
Végzetes napjaim végtelenek,
Csak negatív gondolatok ébredeznek,
Az emlék szalad,
Elme szakad,
Csak a Magány örök,
És ami sosincs: az Öröm.
A tollamból is vérem csordul,
Melytől szám mosolyra konyul...
Februári fejezet
Fekete tinta,
Fekete lélek,
Sötét a minta
És nagyon félek...
Remegő kezekkel csuktam be a könyvet,
Mely nem hagy nyugodni egyelőre,
Nem tudom hol vagyok, mikor és ki vagyok,
De örülök, mert véget ért a rémálmom.
Egy életet leélve,
Nem szeretve,
Végre talán megkapom jussom,
Egy kis szerelem nekem is jutott,
Nem szerettek viszont,
S vetettek nekem véget mindennapi kínok.
De itt van végre, a megnyugtató,
Lelket simogató
Lágy fénysugár,
Mely jéghideg, és halálos:
,,Magányban kiégtem,
És a homályban eltévedtem."
- így zárult le e hosszú fejezet,
Mely végének már épp ideje.
Keblemre, Vég!
Üdvözöllek, vártalak már,
Ilyen hamar, milyen nagy kár,
Vártam már, hogy személyesen ismerjelek,
Mert ott voltál mindig az ágyam felett,
Ne csüggedj, veled tartok,
Sőt könyörgöm, itt ne hagyj most!
Titeket kérlellek,
Csak a szépre emlékezzetek!
Embertársaimra fellegek közül leselkedem,
Ahogy az egész világ el lett temetve...
Éjfél gyermeke vagyok én
Izmaim megfáradtak,
Szemeim elszáradtak,
Csontjaim repedeznek,
Én meg csak reménykedem,
Hogy túlélem-e a napot.
Hisz életem éjjel értelmet kapott,
Tört csontom beforrt,
Bágyadt vérem pedig felforrt,
Szakadozott szalagjaim egyesülnek,
Száraz szemeim megenyhülnek.
Forró könny itatja tört bőröm,
Mert a józan ész nem volt őröm.
A jobb kamra nem ernyed tovább,
A vérem menne, de nincs hová,
Verő-, gyűjtő-, vagy hajszálerek,
Nincs több élet bennetek..
Ólom szívem
Nehéz a lélek,
Főleg ha félek,
A tüdőm nem bírja már az ütemet,
És már pitvaraim sem üzemelnek,
Nem is értem, hogy lehet ily nehéz,
Hisz kiskorom óta végzem,
Ahogy teremtőm lenéz,
Hogy is szakad a légzet,
A könny forró,
S fájva gördül,
Kezdődik a horror,
Mert újra ébren vagyok.
Bordák törnek, illetve fogynak,
Így szívem tört meg, ereim elforrtak,
Valami simogat, de nem ember,
Mert minden kerül, csak egy nem.
Hogy mi az, mi nem hagy el?
Egyszerűen kimondhatom:
Magány, sötétség, és a pozitív pólust vonzó negativitás, csak én nem vonzok senkit, csupán a fizika törvényét..
Az őrület határán
A Halál kísért,
Karom után nyúl,
Túlvilági békét ígért,
Mely rettentően feldúlt,
És mélázóan igéz,
Béklyói vasból és csontból,
Szenvedésből és rosszból
Kovácsolódott, csak rám vár.
Időmet sem tudom már.
Porhadó lelkek szoros körében,
Az ördögi örvényben
Segítségért kiáltok.
Hol nevetés nem különb a sírástól,
S hol doktor lesz a sírásó,
Nem érzem tüdőm,
Eltorzult teljesen külsőm,
Gyötrődő hangokat hallok világomból,
Kik mit sem tudnak a világ bajáról,
Kívánságom egyesülni az univerzummal,
Köszönöm embertársaim jóságát,
Mindig a jóra emlékezzetek,
Isten óvjon titeket, míg világ a világ, hatalma alatt ne féljetek
Téboly
Tébolyodott elmém sarkában
Minduntalan motoszkál,
Maszkban, sapkában,
Utcára, emberek közé csak így merészkedem,
De elborult elmém sötétségében
Egyetlen derű van jelen,
Egy rejtett réten bús szellő,
Nemes kis Virág hajlong.
Nem hagyja el elmém,
Egyetlen fényforrásom,
Szívem drága közepe,
Igazi ékköve,
Homályos katlanomból nyúlok
Selyem kezedért,
S epedezem forró csókodért.
Mely várat magára, nem jön el;
Halálom órájáig hiány, s forróság tölt el.
Tövisbokor
Egy buborékba vagyok zárva,
Külvilágtól elhatárolva,
Sikolyok visszhangja rémít,
Magány, s önbizalom hiánya kísért,
Csekély sikerem bármit épít,
A szeretet égő hiánya fájdalmat ígér.
Közös hang, eltérő szemszín
Igéző csókra hív.
De hiába igyekszem,
A remény csak látszat,
Magam köré font kezeimmel
A Magány velem szabadon játszhat.
A Sötétség közel jár,
Hatalmába kerít,
Búcsúidő közeleg,
Tartsatok emlékeitekben, Emberek!
Utolsó szavak
Árnyak simogatják arcom,
S nem segítik harcom
A gonosz ellen.
Elviekben engem szeretnek,
S mégis élve eltemettek,
És szívszorítva várják végső lehelletem.
Miközben gonosz világ, csöndes világ
Zajra lesz figyelmes,
Simogatom, milyen szép Virág, jó Virág,
Mégis véresen szúrja át kezemet.
Tündöklő napvilág az éjszaka förtelmébe fullad,
Addig drága lélek gyullad,
Az évek pedig csak múlnak.
Utolsó szavaid okosan válogasd,
Mert csak ennyi, mit a világra hagysz.
Csöndes éjben, gyötrő Kínban
Feledésbe merül minden szavad, s tetted,
Az új generációnak nem vagy más, csak tetem.
A papír bizony vág
Papíron élek,
Tintával beszélek,
Papíron éldegélek,
Senkihez el nem érek,
Szavaim mindenkihez szólhatnak,
De senkihez el nem jutnak.
Csak papíron létezem,
Miközben ölelésre éhezem,
A papír puha, de éles,
Az Ő ajka pedig édességes,
Melyik vág meg jobban,
Összehasonlítani nem tudom nyomban,
Hisz fehérben nincs piros,
A mély gödör pedig nyirkos.
A papír biz' elvágott,
De mosolyogva távozok,
Mert egyszer rám mosolygott,
S majd egyszer talán kivirágzom...
Ajakkígyó
Álomország kapuja tárva,
Útlevél csak annak, ki árva,
Tehát tőlem kérik,
Igazoltatni illik.
Mikor mély, s édes álomba csöppenek,
Újra őt látja két szemem.
Vele kelek, vele halok,
Óh Kegyelmes, mindent neked adok!
Fizetséged lehet akármi, esdeklem,
Csak hadd legyen eme álom színes vele!
Méztől csöpögő szárnyaid nem nehezednek,
Csak szempilláim ereszkednek,
E helyen hirtelen beszélek németül, spanyolul,
Vagyok király is, meg koldus,
Éhes és konok,
Gyötrő kínok...
De édesség!
Ajkait nem felejtem, mi ékesség!
Zord sötétben egyetlen fényesség.
Megjelent előttem angyali fehérben,
Imádnivaló sötétben,
Csillogó szemeiben tükörképet találok,
S végre abban magam szépnek látom.
Drága kacajod csengése
Nem csak pénzt, minden józan észt megérne.
Öngyújtóm halványan pislákol,
Hát ráteszem kezem, éget, hogy hiányzol.
Vérben álló szemmel,
Megfáradt tenyeremmel
Könnyezve kapaszkodom képzeletembe.
Arcra fagyott bú
A patak elmos,
A part felé kapkodom,
Ítéletem hangos,
Nekem meg kell halnom.
De nem halandót,
Maradandót.
Befagyott a tó, nem kapok levegőt,
Zajban élvezem a csöndes legelőt.
Addiktív egyén vagyok,
Függővé tettél,
Elvonási tünetem ragyog.
Vajon mi célom? Mire marasztalsz,
Mikor egy árva szót hozzám nem adsz?
Engedj, tépd szívem,
Tiéd lehet, viheted,
Csak ne kelljen tanútételt tennem,
Mert így is hangzavar van csendben.
Sikítok, visítok, kaparok, könyörgöm,
Térdelek, esdeklem, rohanva őrjöngök;
Milyen szép a napsugár,
Kiülök a partra talán.
Sarah
Térdig sárban, orgonázva;
Elmélkedem az elmúlt rejtélyeken,
Álmos vagyok, nagyon,
Viszont elaludni nem fogok
Sohasem, nem hagysz el.
Teljes rejtély vagy számomra,
Egy elméletben biztosan utálsz,
A másikban készülök a házasságra,
Gyakorlatban meg csak találgatás.
Nem tudom mit, hogyan,
Természetesen, vagy álarcosan,
Tépáz, szétfeszít belül,
Csak ölelj szüntelenül!
Szükséges vagy, fontos, értékes,
Szemed színe, s hajad selyme közt párhuzam,
Neveddel azonosult...
Két szegény szerencsétlen lélek balladája
Eme bűnös világon élt két fiatal,
Kik kedve mindig megegyezett egy dallal,
Mindketten különlegesek voltak,
Hasonló vágyakkal, csodás álmokkal,
Járták az utat minden nap,
Bejártak, ha fújt, ha szakadt.
Útjuk olykor keresztezte egymást,
Olykor teljesen másfelé vitte őket a fordulás,
Volt, mikor egymás mellett mentek,
Néha szótlanul teltek a percek,
Néha karöltve, életvidáman,
És néha egymásba borulva sírtak.
Közös vonásaik számának sora
Igazából hosszabb, mint a Duna.
Egyik volt Ying,
És Yang volt Másik.
Keresték mi a jó, mi az igaz,
S ha csínyt tett Egyik, neki Másik falaz.
De jöttek ám napok,
Melyeken inkább fejbe húzták a kalapot,
Lehajtott fejjel, csöndesen,
Meghúzták magukat rendesen...
Hisz Másik kevésbé volt költői,
És emiatt Egyiknek elhaltak költői.
Másik tovaszállt, míg Egyik marasztalta,
De nem tehetett semmit, Másik határozott maradt.
Egyik mindennél jobban imádta,
S kifejezhetetlen, mit érzett iránta.
S feléjük irányult a bús sokaság,
Napról napra romlott a vidámság,
Egyik depresszióba esett,
Másik kómában esdekelt.
Teltek, múltak a hetek,
Már egy hónap is elmehetett,
Mikor Másik felébredt.
De mi lett vele?
Hova tűnt Egyik?
Miért nem ismeri őt senki?
Ámbár félek, tudom, hogy tudjátok mi lett vele,
De szeretném ha maradnátok még egy percre.
Egyik eladósodott,
Kegyelemből kifogyott,
Másik otthagyta őt,
A szerény szeretőt,
Másat választott, aki tökéletes volt,
És Egyiket teljesen felemésztette a bú.
Egy szívet melengető áprilisi napon
Végleges döntésre jutott.
Kiment kedves csendes rétjére,
S véget vetett ott életének.
Másik pedig csak nézett.
S nem tudta, hogy mitevő legyen.
Ennyi idő után hogy lehetett?
Hát ő nem lépett túl ezen?
Nem. Egyik nem ilyen ember;
Ő abban a pillanatban is csak arra gondolt, milyen volt bőre lágy selyme...