Miért tegyek, ha van szám is?
Ahelyett, hogy bátorság példája lennék,
S Őhozzá szépen csak odamennék,
Köszönnék, mosolyognék, elhívnám a parkba,
Csak ülök a gödrömben, nyakig a szarban.
Példát statuáljon a tanár néni,
Az a dolga, bár nem fizetnek nagyon néki,
Hát én se teszek semmit, én se kapok érte pénzt,
De kapnék talán többet, mint felfogja az ész.
De a mérleg másik oldalán ott van a vereség,
Mely felé kicsit erősebben húz az elesés...
Vesztettem már eleget, szavatok most ne legyen,
De nyerni? Hogyan definiálod azt ember?
Hát megint csak a tollam csúszkál a lapokon,
Melyek fakók, öregek, de átsegítenek a napokon.
És hiába készülök én bármilyen díszbeszéddel,
Ha így, vagy úgy, de elbukok már fejben...?
Ízlések és pofonok
Múzsám az ízlésem, ő az ostor,
Az élettől nem kaptam mást, csak pofont.
Rejtélyes Világom
Eltűnt a nyár, elhalt a tavasz,
Tél a gyilkos, már ősz se maradt,
Senki sem áltat tündérmesékkel,
És a jó egybeforrt a veszéllyel.
Veszélyes a világ, ordas,
Hideg, kietlen és korhadt,
Elrohadt a sok bűn szennyétől,
Elfordult a Teremtő Szentélytől.
Szeretni teremtettett a világ, s mégis hallgat,
A természet sajátos metaforákkal zaklat,
A mindennapi traumák után
belül haldoklom, mindenki utál.
Utál a világ, gondolkodás nélkül,
Ebbe törik majd a bicskája végül:
Fejbe üt a gyűlölet undora,
S a Pokolnak tüze elporlaszt.
Rejtélyes a világegyetem,
De megláttalak benne kedvesem!
Fájdalomra gyógyír a tökélyed,
Ezzel magad a szívembe vésted.
De te nem tudod, hisz nem láttál,
Nem, mikor eszemben jártál.
Nem vetted észre, hogy érted szenvedek,
Csendesen, szemed tengerében vesztem el.
Nagyon fura ez a Világ,
Elhervad itt minden virág,
Még mielőtt kidugja orrát a földből,
Visszarántja fájdalma, s elfojtja magát...
Rendezetlen rímképlet
Tökéletesnek megálmodlak,
Majd még szebbnek látlak,
Várom, hátha helyet foglalsz mellettem,
Hisz már kibérelted szívemet.
A természet sajátos metaforákkal zargat,
S ezzel kedvtelésből jó kedvem tovaballag,
Szót teszek szó után, Egy-egy vesszőt, pontot,
És közben ámítom oly hőn a te csókod
Nyűg vagy nyűgöz?
A szív mélyéből fakadó
Gazdatest felé irányuló
Gyűlölet áradata mérgez ma is.
Üres kályhaként parázslik bennem
A szorongás, mely elködösít embert,
Sós könnyeket hullat.
Szeretlek, imádlak téged,
És ezért utállak még meg,
De magamnàl soha senkit jobban.
Minden közelítő léptem hozzád
Lelkem hasadékát tágítja tovább,
Alattvalód szánd meg!
Minden érzelmem benned lel menedéket
Közben halálom mozzanatait örökíté meg,
Halld szavam, utálj meg!
Ó Te most miért megint?
Halál szimbolikus hónapján,
Szeles nap hajnalán
Beléptem újra hű terembe.
Mindenki beszélt akivel szeretne,
De én szélen vagyok, csendben,
Tartozom-e bárhová rendben?
Egyáltalán miért is jöttem?
Ja, tanulni, bár sokszor leköptek.
Füzet nyílik, toll csusszan,
Órák telnek, másodpercek úsznak.
Igen megint rajtad jár az eszem,
Olybá kellesz, majd megveszek,
Kicsöngetnek és megint merészkedem,
De hiába, nem észlelnek,
Akkor vissza a helyemre,
Mert csak kutyáknak van helye,
És én rosszabb vagyok,
Mindenkinek jó, ha halálra fagyok.
Na de így álmodozva evezhetek
mondjuk egy pozitívabb tengerre,
Ahol veled csevegek,
S hallgatom, hogy mondod nevemet...
Imádlak, imádlak, érted kelek reggel,
De magaddal nem telsz be, te nem,
Mert makacsul utálod magad
Mely bűn egekig hasad.
És egyre hajtogatod:
,,Én nem vagyok jó, hallod?!"
Én meg neked mondom:
,,tökéletes Vagy, ha mondom!"
Ő: ,,nem igaz, nem vagyok jó,
Optimizmus csaló szó."
Hát én: ,,Hagyd ezt a beszédet,
Értsd meg, te vagy a mindenem!'
- ,,Nem hagyom, nem vetem,
Fabatkát ér életem! "
,,Még egy ily szó és csókom lesz csönded!"
Ilyen csendet óceánban sem hallasz,
Ami eluralkodott Rajta.
Øh, e pillanat lenne hosszabb, mint a Rajna!
Gyöngy szeme enyémet pásztázta,
Ha bele nem lógott pingált haja,
Oh azt a pillanatot megragadnám,
És a földön soha ott nem hagynám.
,,Mit mondasz te bolond?"
folytatásra nincs okom....
Jobb annál
Szerelemnél jobb lógni,
Bitófán dúdolni,
El ne essek,
Nehogy bele,
Mámoros hiba, mi csak keveseknek,
Oh csak keveseknek kedves,
Szétfeszül a homloklebeny,
Ártó gondolat mardos engem:
Folytonos elfojthatatlan ösztön,
Rózsaszín fellegek közé költözöm.
Istennek meg kell aztat hagyni,
Szemeid szép hajaddal ötvözni
Nem volt semmi.
Csak ne marna,
Csak lenne manna,
Csak ne tudja meg mama,
Hogy üvöltök én halkan
Padlót karcolva,
Falat kaparva,
Segítségért esedezem,
Hogy szerelemből kibetegítsen,
Mert megmérgezett,
Tőröd szívemre élezett,
Szívélyesen fogadom döfésed szívemen,
Jól mutat majd vérző keblemen
S a tökély, miből kovácsolódott,
Olyat Héphaisztosz sem alkotott.
Aphrodité hullámi elbújnak hajad mellett,
Biztos hiába minden, Fölségedet úgysem érdeklem,
Csak ez a dal maradt nekem,
Dúdolni kedvvel, kedvtelen
Nem hittem Erósznak előtted,
De ma már folyton jelen van előttem.
És bár szemed színét nem látom,
Megjelenésed óta csak számat tátom.
Az a régi dal
Fény nélkül nincs árnyék,
Mindig jönne, bármerre járnék,
Így minden öröm fényében
Méla bús fészkel.
Mindenkinek van gondja,
Van aki gyötrődik, van ki megoldja,
És mindig van egy szó, vagy száz,
Amely lelkileg felemel vagy épp leigáz...
És felcsendül a régi dal,
S Emlékek hulláma eltakar.
Eszedbe jut az arcom, melyet nem láttál szépnek,
S összeesel kétségbeesettségedben.
Eszedbe jut, hogy mily ritka volt a mosolyom,
S tudatosul benned, hogy már nem vagyok.
Elmúltam, elhalványultam.
Csak emléked maradtam...
Csendes az éj
A városban a szél az úr,
Nem tudod merről merre fúj,
Nem érted meddig megy az út,
És mindig van valami, a láthatáron túl.
Kedves sugárként érkezik,
De a hideg halállal ölelkezik.
Nyugodj Barát, nem várat soká magára,
Az utasok már lefelé szállnak,
Utána a busszal szalad a csönd,
És éjedbe újon aggodalmat önt.
Magadra hagy a társaság,
Ómened a bús halál,
Kísért, ígér, s nem térít,
Tudod, a vidámság puszta tévhit.
Hideg verejték futkos hátadon,
Tiéd lelkem, végzetem átadom,
Valami kacagás hencegően cseng,
Sírba kerget az állandó síri csend.
Igazságom éled tárom:
,,Inkább tőled, mint te félj mástól"
MUDITA
Meaning: Sudden feeling of happiness, caused by other happy people's joy.
Éj mély vágás
Köszönöm, hogy része vagyok örömnek,
Hogy erők erejével ütöttél ököllel,
Értékelem a tragédiát,
De nem a komédiát.
Remény, vagy ünnep,
Sose tart soká egyik sem,
Hisz mindig van ki életére tör,
Kínoz; nevet, ahogy épp gyötör.
Zuhanyozz, kortyolj teát,
Egy kéz mindig vár Odaát.
Nem tudom hogy felfelé ránt-e,
Vagy pont a mélybe rángat le,
Örökké érzem az ajzott idegeket,
Egyenként ölöm az agysejteket.
Más vére, vagy az enyém,
Nem nyertem, hogyan is nyerhetnék?
Különbséget nem is észleltem,
A patakban is cseppet ki keres?
Így hát györcsben forog a gyomor,
Hányás égeti torkom,
Tömör undor, nem gyönyör,
Hadd mutatkozzam be, én vagyok az örök.
Örök bú, örök bánat,
Nem találsz jót itt nálam,
Vagy beszippant a nyomor,
Vagy nyugodtan a sárban hagytok.
Szóval köpj rám, fintorogj,
Mást úgysem mond már e torok...
Ha a 'mudita' jelét érezted,
Gyorsan mondj hálát Istennek.
