Égő ajkam
Égő ajkam egyetlen álma,
Hogy a tiédet érintse,
Sebes kezem egyetlen célja,
Hogy arcod dédelgesse.
Szívem egyetlen akarata,
Hogy tiéd mellett legyen szakadatlan,
Fáradt szemem utolsó kívánsága,
Hogy a tündöklésed láthassa.
Hidegen hagyva
A Nyár kihűlt,
Az Ősz elfagyott,
Jött a Tél, s tovatűnt
S ugyanígy a Tavasz is elhagyott.
Vándor az én lelkem,
Sehol nincs helye,
Se macskakövön, se földúton,
Sincs társam, sincs rokonom,
Semmi pártfogóm.
Csak a sötét út előttem,
Mely végén a Fény pislákol,
Szedem lábamat, szegem légzetem,
De lépésenként kettővel marad távol.
Tér nem létezik,
Idő felejtkezik.
Végzetes napjaim végtelenek,
Csak negatív gondolatok ébredeznek,
Az emlék szalad,
Elme szakad,
Csak a Magány örök,
És ami sosincs: az Öröm.
A tollamból is vérem csordul,
Melytől szám mosolyra konyul...
Februári fejezet
Fekete tinta,
Fekete lélek,
Sötét a minta
És nagyon félek...
Remegő kezekkel csuktam be a könyvet,
Mely nem hagy nyugodni egyelőre,
Nem tudom hol vagyok, mikor és ki vagyok,
De örülök, mert véget ért a rémálmom.
Egy életet leélve,
Nem szeretve,
Végre talán megkapom jussom,
Egy kis szerelem nekem is jutott,
Nem szerettek viszont,
S vetettek nekem véget mindennapi kínok.
De itt van végre, a megnyugtató,
Lelket simogató
Lágy fénysugár,
Mely jéghideg, és halálos:
,,Magányban kiégtem,
És a homályban eltévedtem."
- így zárult le e hosszú fejezet,
Mely végének már épp ideje.
Keblemre, Vég!
Üdvözöllek, vártalak már,
Ilyen hamar, milyen nagy kár,
Vártam már, hogy személyesen ismerjelek,
Mert ott voltál mindig az ágyam felett,
Ne csüggedj, veled tartok,
Sőt könyörgöm, itt ne hagyj most!
Titeket kérlellek,
Csak a szépre emlékezzetek!
Embertársaimra fellegek közül leselkedem,
Ahogy az egész világ el lett temetve...
Éjfél gyermeke vagyok én
Izmaim megfáradtak,
Szemeim elszáradtak,
Csontjaim repedeznek,
Én meg csak reménykedem,
Hogy túlélem-e a napot.
Hisz életem éjjel értelmet kapott,
Tört csontom beforrt,
Bágyadt vérem pedig felforrt,
Szakadozott szalagjaim egyesülnek,
Száraz szemeim megenyhülnek.
Forró könny itatja tört bőröm,
Mert a józan ész nem volt őröm.
A jobb kamra nem ernyed tovább,
A vérem menne, de nincs hová,
Verő-, gyűjtő-, vagy hajszálerek,
Nincs több élet bennetek..
Ólom szívem
Nehéz a lélek,
Főleg ha félek,
A tüdőm nem bírja már az ütemet,
És már pitvaraim sem üzemelnek,
Nem is értem, hogy lehet ily nehéz,
Hisz kiskorom óta végzem,
Ahogy teremtőm lenéz,
Hogy is szakad a légzet,
A könny forró,
S fájva gördül,
Kezdődik a horror,
Mert újra ébren vagyok.
Bordák törnek, illetve fogynak,
Így szívem tört meg, ereim elforrtak,
Valami simogat, de nem ember,
Mert minden kerül, csak egy nem.
Hogy mi az, mi nem hagy el?
Egyszerűen kimondhatom:
Magány, sötétség, és a pozitív pólust vonzó negativitás, csak én nem vonzok senkit, csupán a fizika törvényét..
Az őrület határán
A Halál kísért,
Karom után nyúl,
Túlvilági békét ígért,
Mely rettentően feldúlt,
És mélázóan igéz,
Béklyói vasból és csontból,
Szenvedésből és rosszból
Kovácsolódott, csak rám vár.
Időmet sem tudom már.
Porhadó lelkek szoros körében,
Az ördögi örvényben
Segítségért kiáltok.
Hol nevetés nem különb a sírástól,
S hol doktor lesz a sírásó,
Nem érzem tüdőm,
Eltorzult teljesen külsőm,
Gyötrődő hangokat hallok világomból,
Kik mit sem tudnak a világ bajáról,
Kívánságom egyesülni az univerzummal,
Köszönöm embertársaim jóságát,
Mindig a jóra emlékezzetek,
Isten óvjon titeket, míg világ a világ, hatalma alatt ne féljetek
