Valószínűleg ananász
Szép szó, sose elég,
Kimarja lelkem maradékát,
Tudom, hiba, de leülök melléd,
Hallhatatlan üvöltés égeti ezt az éjszakát...
Mondd, elveszhetek szemedben?
Vállalod örökre, hogy benned ragadjak?
Hogy válaszodat várjam minden éjjel,
S folytonosan csak ölelésed kívánjam?
Kínjaim poklában ajkad ámítsam,
S merengjek gyöngyszemeid színén?
Mint kínos motívum, nem látok én színeket,
Meg éjfélkor is töprengek ajkad ízén...
Mint egy szelet mangó, kicsúsztál kezemből,
De ízed örökké édes sebhelyet hagyott rajtam,
Mint durva drog, csak elveszel eszemből
És újra meg újra meg újra feléd visz a hajlam.
Fecni
Rímeket keresek,
Rendezetlen a rímképlet,
Szatirikus, cinikus, rímtelen, szemét,
Keresem még mindig azt a rímet.
Égbe kiált az égő ember: Szatíra!
Nem talál rejtekhelyre máshol kínja.
Hát... Kifogyott a toll
& ennyi volt.
Részeg csillagok között
Ha már ez a kérelem be lett nyújtva,
Tessék, megírom, nem mintha rajtam múlna.
Fuldokoltam már eleget, de épp a felszínre törtem,
Miért kapkodjak? Közelebb a vég, mint felteszi az ötlet,
Hát akkor élvezem az apokaliptikus pillanatképet,
Ahogy a csillagok bor mámorában lebegnek éppen.
Ám az emberek részegebbek a csillagoknál,
S táncolnak, ég a parketta,
Szoknya libben, lakk cipő koppan, s riszálják,
Szemérmetlenül mulatják az éjszakát.
De ez a szép ebben a pillanatban,
Nem is emlékszem kínok soraira,
De legalább nem rád gondolok.
Elfelejtettelek, nem létezel.
A szerelem... az, ami helyet ad a szorongásnak,
Ez olyan minden kapcsolatnak, mint akit elástak,
Bél-facsaró undor-lébe fojtotta a jókat,
Így csillapítom magam jóddal.
Lítiumterápiára várok,
De csak másodperc töredéke telt el,
És az egész világ lezajlott bennem,
Majd nélküled megy tovább az átkom...
Bár ne írnék többet
Toll és papír újra kezemben
Zűr, hangzavar, halál a fejemben
Égő érzés gyomromban
És égésem a bőr-pokolban
Az ágyam is kivet, az se tűr,
A padló hidege átgázol rajtam
És elnyel a fojtogató, kietlen űr,
S fuldokló könnyeim hullanak patakban.
Nem merek kelni, nem akarok aludni,
Mindenem ellenem fordult, nem fogad szót,
Lábam törik, saját kezem fog megfojtani,
És az ecethez nyelek még egy marék sót...
A büdös lelkem kitörne húsfalából,
Remegéssel jelzi eme szándékot,
Csontjaimmal szaggat belülről
És véremmel játszik nagy festőt.
Szabaduljunk meg a világtól,
Jobb lesz mindenkinek, meglátod
És utolsó kívánságként felötlöm:
Egy üszkös sebet ejtsünk a Földön!
Összehangolatlan összefüggések
Olyan vagy nekem, mint a Nápolyi
A leveleiddel, miket nem értelmezek eléggé,
Meg pityergek pöppet pirkadatig...
S ámbátor egy világba születtünk,
Az én szobám közelebb van a tiédhez,
Mint tiéd enyémhez.
Tárt karokkal járok én,
Rajtad áll, befogadod-e lelkem.
Magam sem tudom mit akarok,
Így küldök neked, amit csak tudok.
Még most is illatod kísért,
Ahogy bőrödtől ég az enyém...
Hipp hopp, te nem tudoood
Nem látsz, szemed eltakarod.
Vagy csak nem látom az erdőt a fától,
Minden lehet, hisz mindennek vége mától.
