『HYUN-JAE』
Egyszerűen fel sem fogtam, amit percekkel ezelőtt a saját anyám fejéhez vágtam, csupán gyorsan elhagytam a konyhát, mintha üldöznének. A mérhetetlen düh és az a pár pohár bor és pezsgő hozta ki belőlem ezt a melyről jövő bölcsességet a szexuális életemről. Ami... nincs is igazából.
De most nem ez a lényeg!
Volt elég időm gondolkodni, miközben Jungkook keresésére indultam. Noha persze nem azért, hogy lehúzza az alsóneműmet. Félreértés ne essék, komolyabb szándékaim voltak ennél. Meg amúgy sem. Nem akartam egy újabb strigula lenni az életében.
Persze, barátok vagyunk. De ismerem évek óta. Láttam, ahogy a lányokkal bánik. Mit gondoltok, miért Tinderezik? Nem csak azért, mert idolként nehéz párt találni. Oh, ugyan! Ki veszi ezt be? Mind a tíz ujjára kap egy butuska kislányt, aki elhiszi neki, hogy majd miatta megállapodik. Aztán jön a sírás, rívás, mert mégsem.
Ezt akarjam?
Miért is hinném el neki bármikor is, hogy én különleges vagyok?
Mind az volt.
Be siettem a terembe, ahol még mindig javában folyt az este, a szórakozás, de Jungkookot sehol sem láttam, ahogy a szemeimmel végigfutottam a tömeget. Gondolkodóba estem, hogy merre lehet.
Oh, hát persze! Hisz korábban tőlem kért útbaigazítást a mosdóig.
Sarkon fordultam, majd megindultam a lépcsőn az emeletre és meg sem álltam a fürdőszoba ajtajáig.
- Jungkook-sshi! Itt vagy? Minden rendben? - kopogtam az ajtón, majd vártam. Semmi válasz. Ez pedig nem jellemző rá. Nagyot sóhajtottam, majd folytattam: - Bemegyek, oké?
Mivel továbbra sem kaptam választ, a hallgatás pedig beleegyezés ugyebár, lenyomtam a kilincset és beljebb löktem az ajtót. Körbenéztem, de sehol sem láttam. Nem mintha egy hatalmas fürdőszobáról beszéltünk volna.
Hova tűnhetett?
Megindultam visszafelé és minden szobába benyitottam annak reményében, hogy talán ő is ott lesz. De sehol. Hűlt nyoma nem volt, ami miatt nagyon aggódni kezdtem érte. Sosem csinált még ilyet. Sem velem, sem a fiúkkal. Valahogy mindig fontosnak érezte, hogy beszámoljon arról, hogy éppen merre tart, vagy hol van éppen. Akár akartuk, akár nem. Valószínűleg ezt is Jin nevelte belé.
Kis idő után elértem az emelet utolsó szobájához, ami az enyém volt. Nagy betűkkel volt kiírva a nevem.
Már lassan egy éve nem jártam itt. Rengeteg emlékem fűződik ehhez a szobához, jók és rosszak egyaránt. Persze, egy év talán nem tűnik olyan soknak, de nekem valahogy mégis olyan érzés volt, mintha száz éve magára hagytam volna ezt a szobát.
De Jungkooknak itt kell lennie. Legalábbis remélem.
Nagyot sóhajtottam, majd óvatosan benyitottam. A Hold éppen, hogy megvilágította egy töredékét a szobának, amely most olyan üresnek és élettelennek tűnt a félhomályban. Alig lehetett látni valamit. Lassú, óvatos léptekkel besétáltam, mintha valamiért csendben kellett volna maradnom. Leültem az ágyamra, amely még mindig ugyanolyan puha volt és frissen mosott illata egyből megcsapta az orrom. Ahogy ránéztem az éjjeliszekrényemre, egy porszemcse sem volt rajta.
Egy éve nem jártam itt, mégis rendben tartják a szobám?
- Hyun-jae? - hallottam egy hangot, majd a szívemhez kapva felsikítottam.
- Jungkook, jesszusom! A frászt hoztad rám! - mondtam, ahogy a fiú elősétált a sötétből. Hogy nem vettem észre eddig? - Mit keresel itt?
- Oh, hát... - kezdte a srác, majd kínosan elnevetve magát, kihúzta zsebéből a kezét és megvakarta a tarkóját. Én kíváncsian figyeltem, ahogy lassan mellém sétál, mintha tartott volna attól, hogy mit reagálok, amiért a szobámban találtam. - Igazából elmentem a mosdóba, de visszafelé eltévedtem. Baszki, akkora ez a ház! - magyarázta nevetve. - Aztán belebotlottam a szobádba. De esküszöm, nem nyúltam semmihez! Nem vagyok perverz!
Nem tudtam mást tenni, csak nevetni rajta.
- Most... most miért nevetsz? - értetlenkedett.
- Semmi, semmi! - hessegettem el, aztán igyekeztem abbahagyni a nevetést. - Na és, találtál valamit, ami felkeltette az érdeklődésed? - kérdeztem tőle, majd felálltam és megigazítottam a ruhámat.
Jungkook megrázta a fejét, majd elkezdett sétálgatni a szobában. Minden egyes lélegzetvételét halottam, hol gyorsabban, hol lassabban. Majd szépen lassan megállt a régi íróasztalom előtt.
Pontosan tudtam, mit néz, így én is megindultam, majd megálltam mellette. Egy nagy fából készült táblát nézett. Megannyi képet, rajzot, cetlit és díjakat tartott, az emlékeimmel együtt, amik hozzájuk kötöttek.
- Ez a kislány te vagy? - kérdezte alig hallhatóan Jungkook, közben le sem vette a szemét a tábláról.
- Szerinted ki lenne, Zsenikém? - kuncogtam.
- Wow! Nem is mondtad, hogy tudsz hangszeren játszani...
- Kotónak hívják, és ez egy japán hangszer. De igen, tudok - válaszoltam. Valamiért, amint megláttam Jungkookot, az összes düh elszállt belőlem. Bár, nem voltam elragadtatva attól, hogy a szobámban találtam, hiszen itt olyan dolgok voltak, amiket igyekeztem megtartani magamnak, valahogy utólag belegondolva talán mégsem volt baj, hogy egy kicsit belelátott az életembe.
- Miért pont a Koto?
- A nagymamám miatt. Imádta, ahogy megszólalt. Sokszor játszottam neki nyaranta, amikor náluk voltam. - Igyekeztem nagyvonalakban összefoglalni és nem kitérni a részletekre. De tény volt, hogy a nagyszüleimmel töltött nyarak életem legjobb időszakai voltak, rengeteg dolgot tanultam tőlük, végre boldog voltam, így fájt visszanézni ezekre a képekre.
- És a hegedű? - Nos, igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam művelt. A szüleim nagyon szeretik a zenét, így egyértelmű volt anno, hogy mindhárman fogunk valamilyen hangszeren tanulni játszani. Így én kaptam a hegedűt, a bátyám a zongorát, a nővérem pedig a fuvolát. Persze szerettem tanulni, de egy idő után már túl nagy volt a nyomás rajtam a sok verseny miatt, na meg persze az anyám versenyéhsége miatt. A koto persze teljesen más történet volt: azt szeretettel tanultam, mert nem csak nekem okozott örömet, hogy nem erőlteti rám senki, de olyan embereknek okoztam vele örömet, akikről tudtam, hogy teljes mértékben megérdemlik.
- Szerettem rajta játszani, de már soknak éreztem.
- Pedig, ahogy elnézem, ügyes voltál. Azta, mennyi díj! - ámult el az érmeimet és okleveleimet nézve Jungkook, amin ismét elmosolyodtam. Kyung után ő az első, akinek betekintést engedtem az életemnek ezen részébe és ez valamiért az ő esetében nyugodtsággal töltött el. Tudtam, hogy ő sosem ítélne el semmiért, ami a múltban történt velem. - Miért hagytad abba?
- Már nem tett boldoggá.
- Ah, értem! Nekem sosem meséltél róla.
- Sok mindent nem tudsz rólam, Jungkookie. És ez így van jól.
- És ő ki? - mutatott rá az egyik képre, bennem pedig a vér is megfagyott egy pillanatra. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és lassan folynak végig az arcomon.
- Ő... ő senki. - Nem akartam válaszolni. Túlságosan is kötődtem volt ehhez a képhez. Annak a fotónak és a hozzá fűződő emlékeknek különleges helye volt a szívemben, amit senkivel sem akartam megosztani. Legalábbis, egyelőre.
Jungkook lenézett rám. Valószínűleg látott mindent.
- Ne haragudj! Nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél! - suttogta, majd megragadta a karomat és magához húzott. Fogalmat összeszorítva próbáltam nem sírni. Nem akartam, hogy lássa ezt az oldalam. De hálás voltam, amiért nem erőltette rám. - Így jobb kicsit? - kérdezte, miközben végig simogatta a hátam. Hihetetlen, milyen érzés fogott el ezekben a pillanatokban, de azt akartam, hogy soha ne hagyja abba. A lábaim elgyengültek az érintése alatt, alig bírtam tartani magam.
Mi folyik itt? Miért van rám ez hatással? Ennek nem így kellene lennie...
- Aish, persze... - kezdtem, majd óvatosan megtöröltem a szemeimet ügyelve arra, nehogy elkenjem a sminkem, különben nem állok meg Jisun előtt. - Csak ez az este... kikészít.
- Azt elhiszem - nevetett Jungkook, majd a fülem mögé tűrt egy tincset a hajamból, de egy percre sem engedte el a derekam. - Mit szólnál, ha elköszönnél a nővéredtől, fognánk Starskyt és Hutchot, és elmennénk valahova?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom, hétvége van. Tuti van valami a városban. Majd feltaláljuk magunkat!
Egy pillanatra gondolkodóba estem. Nem szerettem volna otthagyni a nővéremet, ugyanakkor már nem éreztem jól magam. Sem a társaság, sem anya piszkálódása, sem az egész hangulat nem imponált már.
- Na jó, legyen. Benne vagyok! - engedtem a csábításnak. Ne haragudj, Yujin!
- Király! Megyek a kocsiért! Addig szedd össze azt a két flúgost! - utasított Jungkook, aztán elengedett megindult kifelé a szobából.
- Starskyra es Hutchra gondolsz? - vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
- Miért? Nem olyanok? - fordult vissza nevetve az ajtóban állva.
『JUNGKOOK』
Hyun-jae-nek nem telt sok időbe, mire kitessékelte a két félnótást, akik láthatóan végigkóstolták a család alkohol készletét. Bár, nem voltak azért részegek, határozottan érződött a jókedv, ahogy beültek a hátsó ülésre. Viszont, ezzel nem voltak egyedül, hiszen Hyun-jae is elfoglalta a helyét az anyósülésen, megbizonyosodtam róla, hogy már ő is túl volt pár poháron. Én persze nem ittam egész este, hisz sosem iszok, ha tudom, hogy vezetnem kell.
Beindítottam az autót, majd megindultunk a belváros felé annak reményében, hátha találunk valami helyet.
Az út nagy részben csendben telt, Kyungsoo és Jisun a háttérben nevetgéltek, képeket csináltak, meg többnyire Hyun-jae-t piszkálták, aki csak csendben tűrte, miközben végig kifelé bámult az ablakon.
Rosszul éreztem magam, amiért az engedélye nélkül bementem a szobájába. De mindig is olyan keveset mondott magáról, így azt gondoltam, hogy a szobájába belépve talán kicsit elém tárul az az élete, amiről nem sokat és nem szívesen beszél. Tudom, hogy a bátyja miatt is aggódik, hiszen továbbra sem tudnak róla semmit, erre én csak rátettem egy lapáttal a kíváncsiságommal. Egy idióta vagy, Jungkook!
De jóvá teszem, Hyun-jae! Ígérem!
- Oppa, ugye te is inni fogsz velünk? - kérdezte a hátsó ülésen kiterülve Jisun.
- Majd meglátjuk - válaszoltam nyugodtan, miközben az utat figyeltem.
- Idióta! Hogy inna, ha ő vezet?! - rivallt rá Kyung a lányra, majd megpöckölte a homlokát, mire a lány hangosan felszisszent. - Hyung, nem hagyjuk itt?
- Yah! - kiáltott fel Jisun, majd ököllel beleütött a mellette ülő fiú vállába. Ekkor elkezdődött egy kiadós verbális ütközet, amely néhányszor átcsapott fizikálisba, bár néhányszor a visszapillantóból rájuk néztem, nehogy tényleg megöljék egymást a vadonatúj fehér bőrülésen, de a figyelmem többnyire az út és a mellettem ülő lány között cikázott.
Ahogy ott gubbasztott, lábait maga alá húzta, miután levette cipőjét, és nem tudtam megállni, hogy ne fedetlen lábaira terelődjön néhol a figyelmem. Egyszerűen észbontóan nézett ki, szinte küzdöttem magammal, pedig egy korty alkohol nem volt bennem, a vérem mégis pezsgett a puszta látványától.
Persze szokásosan, ő ebből semmit sem vett észre. Ritkán hátra pillantott, majd félmosolyra húzva száját nagyot sóhajtott és tovább bámult ki az ablakon.
Iszonyatosan szerelmes voltam belé és egyszerűen dühített a tudat, hogy ő ezt nem látja. Nem őt hibáztattam érte, hanem magamat. Magamat, mert a gyávaságom miatt most egy olyan férfiért rajong láthatóan, aki egyértelműen nem én vagyok. Ahogy nézett Dionra, ahogy beszélt hozzá. Mérhetetlenül féltékeny voltam. Hiszen, én régebb óta ismerem őt. Mindent tudok róla. Vagy legalábbis eddig azt hittem.
- Oh! Nézzetek! Az nyitva van! - kiáltott fel Kyungsoo és miután mindannyian megegyeztünk abban, hogy ez mindenkinek megfelel, lekanyarodtam.
| MÁSFEL ÓRÁVAL KÉSŐBB |
Már egy ideje a szórakozóhelyen voltunk és míg mindenki egyértelműen jól érezte magát, addig én az egyik sarokban ültem és a kis üdítőmet kortyolgattam, miközben a méreg majd' felemésztett.
Amióta csak megérkeztünk, egy percet sem tudtam együtt tölteni Hyun-jae-vel, mert mindig volt valami ügyeletes szépfiú, aki szemet vetett a lányokra és elvitték őket táncolni, vagy inni. Gondolom, abban reménykedtek, hátha valamelyiket fel tudják a lakásukra csalogatni. Én azért igyekeztünk Kyungsooval a távolból jelezni egymásnak, hogy minden rendben van-e akár a lányokkal, akár vele.
- Most egész este itt fogsz ülni, Oppa? - huppant le mellém Jisun, egy teli pohár Sojuval a kezében, amelyet letett az asztalra. Párat fújt mellettem, hiszen most lett vége az egyik zenének, amire táncoltak. Egy pillanatra megijedtem, mert elvesztettem szem elől Jae-t, de aztán megpillantottam Kyungsoo mellett, ahogy keményen borítják a poharakat egy társaságban. Sosem láttam még Hyun-jae-t ilyen állapotban. - Tessék, idd meg! Ezt neked hoztam! - nevetett mellettem a lány, majd felemelte a poharat és elém tartotta.
- Nem iszom.
- Oh, ugyan már! Érezd jól magad! - erősködött, én pedig elhessegettem magam elől a kezét és tovább figyeltem a tömeget. Jisun sóhajtott mellettem, majd hátradőlt. - Tudod, ha egész este csak itt szomorkodsz, ne csodálkozz, ha valaki felviszi magához... Nagyon szép lány és ahogy elnézem, ezt más is látja.
- Mire akarsz ezzel célozni?
- A vak is látja, hogy odáig, meg vissza vagy érte - nevetett Jisun, majd közelebb hajolt, hogy a hatalmas hangzavar ellenére jól halljam. - Hisz' ki vesz csak úgy egy "barátjának" egy méregdrága ruhát, meg furikázza, meg úgy lesi minden kívánságát, mint valami tündér-keresztanyó?
- Mégis mit tehetnék? Ő ezt láthatóan észre sem veszi - dőltem előre a kanapén tanácstalanul. Olyan sokáig próbáltam bevágódni nála, a kedvére tenni, de úgy érzem, hogy mintha mostanában kezdett volna kicsúszni a kezemből az irányítás. Már, ha egyáltalán a kezemben volt. Dion pedig csak ront az egész helyzeten.
- Ne a pénzeddel vagy a hírneveddel próbáld meg meghódítani! Nézd, nem ismerem régóta Jae-t, de tudom, hogy a szülei miatt ezek azok, amikre a legkevésbé vágyik.
- Akkor mégis mit csináljak?
- Beszélgess vele, érdeklődj utána és legyél türelmes! - utasított Jisun, én meg mint egy jó diák, figyelmesen végighallgattam és próbáltam összeszedni magam. - Oh nézd! Egy Soju! Vajon ki hagyhatta itt? Na mindegy, idd meg! - viccelődött, majd ismét elém tartotta az a poharat. Vajon ő is beleiszik minden árván hagyott pohárba ezek szerint. Hmm.. milyen felelősségteljes! - Ez ellazít majd, az autódat meg én intézem!
Nem mondom, hogy száz százalékosan elhittem minden szavát, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon hatással volt rám az, amit mondott. Olyannyira, hogy ezúttal gondolkodás nélkül lehúztam a pohár alkoholt.
Aztán jött a következő. És a következő. És a következő. És így tovább.
Éreztem, ahogy az alkohol teljesen felforrósítja az egész testem, ahogy tetőtől talpig átjárt, ezzel együtt pedig a bátorságom is igencsak megjött.
Elindult a következő zene, a terem elsötétült, s néhány fénycsóvát lehetett látni, amely néha megvilágította a táncoló tömeget. Jae is éppen valami idegen férfival táncolt, a nyakát átkarolva, de nem néztek egymásra.
Jisun megfogta a kezem, majd maga után húzott a tömegbe. Éreztem, ahogy az ismeretlenek kezei végigfutnak testemen, míg az elmémet elönti a vágy, a magabiztosság, s mintegy eufórikus állapotba repít. Mintha nem is ezen a bolygón lennék. Ahogy közelebb értünk láttam, ahogy Hyun-jae már háttal táncolt a férfinak, aki ahol tudta megérintette. Egy pillanatra megtorpantam a tömegben, amelyet Jisun is észrevett. Rám nézett, majd Jae-re és elmosolyodott. Visszapillantott rám, s tekintetéből azt olvastam ki, hogy majd ő ezt megoldja, így újra útnak indultunk.
Jisun durván közéjük tolakodott, majd azzal a lendülettel megragadta a fiút és magával húzta, majd eltűntek a tömegben. Hűha, ez a lány aztán valóban nem viccelt! Hyun-jae először kérdőn nézett a barátnőjére, majd rám, ám úgy tettem, mint aki úgyszintén nem érti a helyzetet, így Jae is gyorsan legyintett egyet.
- Táncolsz velem? - kérdezte konkrétan a fülembe ordítva, ugyanis a zajtól nem sok mindent lehetett hallani. Válaszul csak úgy bólogattam, mint egy idióta, közben pedig belülről majd' kiugrottam a bőrömből.
A magabiztosságom az egekig szárnyalt, a fejembe szállt alkoholnak köszönhetően. Jae beletúrt hajába, s a néha rávetülő fénycsóvákból láttam, ahogy pár tincs az arcához volt tapadva. Megragadtam derekát, közelebb húztam magamhoz, a füle mögé tűrtem.
Amint elkezdtünk mozogni az ütemre, beleharapott ajkaiba, s még közelebb jött hozzám. Vékony karjai nyakam köré fonódtak, fejét mellkasomhoz szorította. Csodálom, hogy a ricsaj ellenére sem hallotta meg hevesen verő szívemet. Kezeim önálló tudatra keltek, s derekáról lecsúsztak fenekére. Hirtelen ránéztem, mintha arról akarnék megbizonyosodni, hogy nem zavarja, ám válaszul csak egy részeges mosolyt kaptam.
Akartam őt. Oh, de mennyire akartam!
Egy másodperc alatt hátat fordított nekem, a teljes testével hozzám simult, én pedig hatalmasat nyeltem. Uralkodnom kell magamon! Továbbra sem lendültünk ki az ütemből, ahogy karjaimat megragadta, s maga köré tekerte, arcom automatikusan beletemettem nyakába, s beszippantottam édes illatát.
Nem akartam elcseszni az egészet. Sokkal több vesztenivalóm volt, mint azt el lehet képzelni. Nekem Hyun-jae nem csak egy újabb trófea volt, egy újabb lány, akiben nem látok mást, csak alkalmi partnert, akikkel utána sosem keressük egymást. Nem. Nekem ő sokkal többet jelentett ennél.
Amióta csak ismertem, tudtam, hogy nagy hatással lesz az életemre. Akármilyen rögösen indult a barátságunk, ma már el sem tudnám képzelni az életem nélküle. Ő a kamaszkorom, amim sosem volt. A lelkitársam, az eső a nyári kánikulában. Az a kis hiányzó darab belőlem, ami a fiatalságommal együtt elveszett. A társam a bajban.
A szerelmem.
Nem akartam mindezt kockára tenni. Túl sokat jelentett nekem.
De egyszerűen túl nagy volt a kísértés.
Egyre inkább azt éreztem, hogy már nem tudom visszafogni és nem is akarom. Csak adni akartam az egésznek egy esélyt, holott gőzöm sem volt, mi járhat a fejében.
Elemeltem a fejem a nyakától, mire ő válla fölött átnézett és találkozott a tekintetünk. Szemei ködösek voltak, sötétek, duzzadt ajkai pedig kínzóan hívogatóak.
Nem tehetem.
De nem bírok ellenállni.
Ajkaim rátapadtak nyakára, mint valami pióca. Mohón csókolni kezdtem, mintha valaki elvehetné tőlem bármelyik pillanatban, míg testemet az övének nyomtam. Apró keze kapkodva túrt bele hajamba, majd meghúzta azt. A háta hirtelen ívbe feszült, s szabad kezével megragadta az enyémet, mely a hasán pihent, s erősen nyomta le, miközben a hangos zene ellenére sem tudta elfojtani nyögéseit.
Túl részeg voltam már ahhoz, hogy azt higgyem, nem az alkohol teszi ezt velünk.
Ám nem sokáig tartott.
Hirtelen ellökött magától és szembe fordult velem, lihegve.
- H-haza kellene mennem...