Az egész épületben hemzsegtek a rendőrök annak ellenére, hogy lassan éjfél volt. A bejárattal szembeni porta mögött három hölgy ácsorgott monitorjukra ragasztva tekintetüket. A váró olcsó, műanyag székein különböző emberek ücsörögtek. Egyes ujjaikat tördelték, mások teljes érdektelenséggel számolták a mennyezeten lévő piszok foltokat. Aztán ott voltak még a rendőrök, akik elfoglaltságot tettetve itták kávéjukat a porta mögötti széles helyiségben. Asztalaik roskadoztak a papírpiramisok súlya alatt.
Nick odalépett az egyik kis hölgyhöz, aki haját egy kontyba fogva kötötte hátra. Orra hegyén kerek szemüvege ült. Vékony ujjai halvány sárgás festett körmökben végződtek. Sápadt, világos bőre fiatalságáról árulkodott, de sötét kék rendőr egyenruhája miatt jóval idősebbnek hatott.
- Jó estét! - köszönt megelőzve a nőt Nick.
- Jó estét uram! Miben lehetek szolgálatára? - Úgy formálta szavait, mint egy angol kastélybéli komornyik. Még az akcentusa is hasonlított hozzá.
- Ellopták az autómat és szeretném, ha megtalálnák. Egy fekete furgon volt ezzel a rendszámmal - nyúlt zsebébe, de rájött, hogy Roynál van a cetli. Felmutatta mutatóujját időt kérve, míg hátrafordult a fiúhoz, és elkérte a papírt.
- Parancsoljon! - csúsztatta végig az asztalon. A nő óvatosan maga felé fordította és sebes mozdulatokkal gépelni kezdett. Pár percig semmi nem történt, majd megjelent egy másik rendőr. Egy férfi és az énekes mellé állva megígérte neki, hogy mindent megtesz az ügy érdekében, majd felajánlotta, hogy akár még a váróban is megvárhatják, mert biztos benne, hogy még az este folyamán megtalálja az autót. Nick tiszteletteljesen megköszönte és leült a legkényelmesebbnek tűnő székre. Ahogy hátra dőlt, hangos nyikorgással adta meg magát a támla, de nem tört el. Roy hasonló módon járt, mikor helyet foglalt az énekes mellett.
Hosszú percekig némán ültek egymás mellett. Nick a rendőrség folyamatos változását figyelte. Az ide-oda mászkáló férfiakat és nőket. A bilincsben vezetett bűnözőket és az aggódó vagy éppen dühös hozzátartozókat.
- Ki volt ez a fickó az előbb? - szólalt meg végül Roy. Fogalma sem volt mióta számolta a mennyezeten lévő foltokat, de nem bírt tovább hallgatni.
- Shen? - nézett rá Nick. A fiú bólintott. - Egy régi ismerős az egyetemről.
- Ennyi? - vonta fel bal szemöldökét válaszokat követelve. Nem kellett sokáig így ostromolnia az énekest.
- Nem valami fényesen váltunk el, mert... - itt elhallgatott, és nem akarta folytatni. De végül nem bírta tovább állni Roy akaratos, követelőző tekintetét. - Mert lenyúlt a csajom. - Erre a fiú hangosan felkacagott magára vonva majdnem mindenki figyelmét a váróban. - Nem volt akkor olyan vicces. Azóta összeházasodtak és elvileg van két gyermekük - folytatta az énekes.
- Ő volt Ashley?
- Nem dehogy. Neki sokkal szebb neve volt. Ashley az egyik tanár volt az egyetemen, akinek a nevét, ha kiejtjük tudjuk, hogy nagyon nagy bajban van a másik. Ez a tanárnő vagy négyszer akart meghúzni egy tanév alatt - idézte fel a csodás pillanatait életének, mikor görcsölő gyomorral toporgott a professzornő irodájában a kirúgásra várva.
- Négyszer? De az lehetetlen? Mit kellett művelned ahhoz, hogy négyszer is meg akarjanak buktatni a kettő helyett? - nevetett fel újra Roy.
- Ezt inkább hagyjuk. A lényeg az, hogy ő egy amolyan vészhívó lett. Azóta egyszer lett még használva a ma estén kívül. Akkor ő hívott Los Angelesből, hogy segítsek neki bejutni a Tesla üzembe, mert a fia nagy álma volt, hogy bemehessen egybe és találkozzon Elon Muskkal.
- És te elintézted? - nyílt tágra szeme Roynak.
- Persze. Elont könnyű meggyőzni, hogy találkozzon egy lelkes fiatallal a saját gyárában. Biztos vagyok benne, hogy Shen fiában is a jövőt látta és már oda tette a nevét a leendő mérnökök közé - rázta meg fejét cipőjére nézve Nick.
- Mekkora menő vagy - öklözött bal vállába Roy, mire Nick arca összerándult. A fiú ijedten húzta vissza kezét, és mérte végig a férfit. - Bocsánat. Jól vagy?
- Persze, semmi baj. Nem vészes, csak elestem - legyintett az énekes. Ezután ismét hosszú csend állt be közéjük. Így Nick ismét el tudott merülni gondolataiba, bármennyire is ellenkezett. Nem akart folyton azon agyalni mi történhetett Aurórával, de nem tudta kiverni fejéből az elméletet, hogy mekkora baja eshetett. Egyfolytában rosszabbnál-rosszabb forgatókönyvek jutottak eszébe, mikkel csak tovább táplálta szívét hasogató bűntudatát és mellkasát égető aggodalmát. Oly szívesen kereste volna meg akár, akár bejárva az egész várost gyalog ahelyett, hogy tehetetlenül ücsörgött egy műanyag széken, arra várva, hogy majd valaki megtalálja az autót talán valamikor. Percről-percre nehezebben fogta vissza a benne tomboló vágyat, hogy felálljon és elinduljon egyedül keresgélni.
- Hogy kerültél ide? - törte meg most a csendet az énekes. Roy először úgy nézett rá, mint aki most ébredt fel egy hosszú álomból.
- Hogy én? - mutatott mellkasára, mire Nick bólintott. - Az egy nagyon poénos történet. Van rövid, nagyon rövid és még rövidebb változata. Melyik érdekel?
- Ebben a sorrendben - dőlt hátra összefonva karját mellkasa előtt. Roy hangosan felsóhajtott, majd ő is hátra vetette magát a székben, ami egy még zajosabb nyikorgással jutalmazta mozdulatát.
- Gimiig példás tanuló voltam, meg akartam felelni a szüleimnek, de sosem sikerült. Aztán mikor végre esélyt láttak rá, hogy kipateroljanak otthonról megragadták és beírattak egy manchesteri bentlakásos suliba jó messze Londontól. Először borzalmasnak tűnt. Egyedül a nagy világ ellen. Aztán egészen megbarátkoztam a helyzettel és szó szerint mindent kipróbáltam, amit csak ki lehetett. Majd annak rendje és módja szerint el is csesztem rendesen. Ezután döntöttek úgy a szüleim, hogy Manchester nincs elég messze tőlük, így jelentkeztek helyettem is erre a nyári cserediákprogramra és voala. Itt vagyok Kínában, de még itt sem sikerült elkerülnöm a baj - tárta szét karját a fiú.
- Mit rontottál el? - kérdezett rá Nick. Hangja megértőn csengett, mintha tudta volna mire gondolt. Roy egy pillanatig hezitált, de végül összeszedte bátorságát.
- Hülyén fog hangzani és gyerekesnek fog tűnni - kezdte, mire az énekes felkacagott.
- Nem vagy sokkal több tizennyolcnál. Csodálkoztam volna, ha nem gondolnád a gongjaidat gyerekesnek - mosolyodott el Nick.
- Mondja ezt a ráncos vén indián - cukkolta a fiú. Meglátva a férfi megjátszott sértődöttségét nem tudta magában tartani nevetését. A homlokára sikló szemöldökétől, a kissé tátott szájától és még mindig összefont karjától pont úgy festett, mint egy sértődött tini lány, aki karácsonykor nem a legújabb iphone-t kapta, hanem csak egy pár, márkátlan cipőt.
- Kikérem magamnak. A szüleimben inkább csörgedezik cowboy vér, mint indián - emelte fel mutatóujját még jobban rájátszva sértődöttségére. Roy már hasát fogta. Képtelen volt válaszolni. valahányszor az énekesre nézett magával ragadta csillapíthatatlan nevetése. Mondhatni röhögő görcsöt kapott.
- Jó persze, nincs semmi bajom az indiánokkal. Cukik a foltos lovaikon a nyilaikkal meg a madártollas kalapjukkal, de na egy cowboyhoz nem érnek fel. Az indiánok cukik, a cowboyok vagányak - húzta ki magát Nick. Fejét eldöntve úgy tett, mintha eljátszott volna a gondolattal, hogy milyen is lenne ő egy igazi cowboyként.
- Rendben értem. Bocsánat - törölgette könnyeit a fiú. Nick mosolyogva figyelte, mikor meglátott egy apró vágást a fiú jobb csuklóján. Azonnal lekonyult mosolya.
- Mi történt a kezeddel? - ráncolta homlokát, mire Roy lepillantott kezére és azonnal elkomorult. Szeme szomorúan megcsillant, mintha a vágás egy régi rossz emléket hozott volna felszínre.
- Semmi olyan, amiről beszélni szeretnék - válaszolta a többi várakozó felé fordulva. Az énekes felsóhajtott.
- Figyelj! - kezdett bele végül, de Roy nem nézett rá. Egyre csak a pult mögött dolgozókra koncentrált. - Nem tudom, mi történt veled, de bennem megbízhatsz. Őszintén szerinted kinek mondanám el? - mutatott végig a körülöttük ülőkön Nick. Azt remélte sikerül magára vonni a fiú figyelmét, de tévedett. - Nekem elmondhatod, ha akarod, hogy mit rontottál el Manchesterben. Hogy miért vagy Shenzhenben valójában.
- Összeilletek Aurórával. Ő is pontosan ilyen dumával próbálkozott be, majd kijátszotta a felnőtt kártyát és mintha az anyám lett volna parancsolgatni kezdett. Köszi de kihagynék egy apa-fia beszélgetést - vágott vissza keserűen Roy. Az énekes beletúrt hajába.
- Rendben, akkor engedd meg, hogy én mondjak neked valamit. - Erre végre ránézett a fiú, és szemében elnyomott kíváncsiság csillant meg, mit büszkesége miatt sosem mutatott volna ki. - Köszönöm. Hol is kezdjem?... Talán ott jó lesz, hogy miért történt ez az egész Auróra és köztem... - egy pillanatnyi hatásszünetet tartott - Mondhatnám, hogy az egész Bella hibája, aki átvert mindenkit, hogy a közelembe férkőzhessen és elhitesse velem, hogy mennyire szeretem őt.
- Mi ő valami őrült rajongó? - kérdezett közbe Roy. Nicket megnyugtatta a kérdés, és büszkeséggel töltötte el, hogy egy mondattal sikerült átlendülniük a passzív-agresszív reakción.
- Valami hasonló. A lényeg, hogy tökéletes bűnbak, de valahogy képtelen vagyok őt hibáztatni. Hiszen egy veszekedéshez ketten kellenek. Esetünkben hárman - vakarta meg homlokát. - Ha én nem feledkezem meg arról, hogy Aurórának mire van szüksége, ha Auróra nem fárad bele, hogy nem tudok teljesen rá figyelni, akkor Bellának esélye sem lett volna közénk állni. Az, hogy itt hagyjuk Kínában fogalmam sincs mikor vagy hogyan jutott eszébe, de az biztos, hogy briliáns ötlet volt. Majdnem tökéletes kivitelezéssel. Ha a táskáját mondjuk egy szemetesbe dobja és nem hagyja a hotel szobában, akkor talán túl későn jövök rá az igazságra és elvesztem Aurórát.
Miközben végig gondolta a történteket szíve egyre jobban belesajdult az igazságba. Érezte ahogy a sírás már torkát marja, de nem engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzon Roy előtt. Vett egy mély levegőt és folytatta.
- Nem tudom, mit mondott neked Auróra az egészről biztosan igaza volt. Ha engem hibáztatott abban is, ha magát részben abban is. De csak részben! - emelte ki az utolsó szót. - De ez már nem is számít. Míg nem volt mellettem rengeteg időm volt magamat okolni, belefeledkezni az önsajnálatba és azon gondolkodni, hogyan tűntethetném el a fájdalmat, ami éjszakánként nem hagyott nyugodni, nappal pedig nem hagyott tisztán látni. De kellett ez a nap arra, hogy rájöjjek nem bűnbakot vagy kifogásokat kell keresnem, hanem egy megoldást, hogy mindent jóvá tegyek, és ezt egyetlen módon érhetem el - mutatta fel ismét mutató ujját. - Ha megkeresem a nőt, akit szeretek és bocsánatot kérek tőle. Ha elfogadom, hogy nem változathatom meg azt, ami megtörtént, de azon még igen, ami előttem van. Bármit is tettél Manchesterben - váltott témát hirtelen, mire Roy arcán halvány félelem jelent meg - ne azon rágódj, mit kellett volna tenni. Sokkal inkább azon, mit kéne most tenni, és mihelyst rájöttél menj és tedd meg! Ne várd meg, míg meggondolod magad! - zárta le végül. Hirtelen úgy érezte, mintha szívéről több kiló súlyt levettek volna. Mintha végre megszabadult volna bűntudatától. Lelke újból fellélegezhetett.
- Milyen zen lettél hirtelen - gúnyolódott Roy, hogy enyhítse a férfi mondandójának súlyát.
- Nem tudtad? Előző életemben én voltam a Dalai Láma - kacsintott az énekes, majd elmosolyodott. Ez volt az a pillanat, miután egyetlen percet sem hagytak csendben eltelni. Sőt olyannyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették a rendőrt, aki határozott léptekkel közelített feléjük.
- Bocsánat, hogy megzavarom önöket, de azt hiszem megtaláltam az autóját uram - fordított egy tabletet az énekes felé a férfi. A képernyőn ugyanaz a furgon állt, amibe Aurórát betuszakolták. Egy magas arany-fehér kőfal mellett parkolt, amit fényes díszlámpák világítottak ki.
- Ez az igen! - mutatott rá felpattanva Nick a székből. - Megtudja esetleg mondani a címet?
- Persze, itt van - nyújtott át neki egy apró cetlit, majd elfordult, hogy letegye a tabletet a pultra. - De ne küldjünk ki inkább egy egységet, hogy... - nem tudta befejezni, mert mire visszafordult Nick és Roy már nem voltak az épületben. Az énekes elrohant a rendőrség közelében lévő szálloda kapujához, ahol fogott egy taxit. Megvárta, míg Roy is beül mellé, majd átnyújtott a papírdarabot a sofőrnek. Ő bólintott és már indultak is. Míg átszelték a várost Nick képtelen volt nyugodtan megülni. Folyamatosan csak arra gondolt milyen lesz ismét Auróra élénk kék szemébe nézni. Hibátlan bőrét megérinteni. Göndör, vörös fürtjein végig simítani. Törékeny alakját karjai közé zárni és ezerszer is elmondani mennyire sajnálja a történteket.
- Hé, nyugi! Minden rendben lesz - tette kezét Roy az énekes folyamatosan le-fel járó lábára. Eddig Nick észre sem vette, hogy remegett térde. Kinézett a homályos ablaküvegen. Újabb és újabb mély lélegzettel próbálta lenyugtatni magát és elűzni rátörő rosszelőérzetét. A város fényei most sokkal halványabbnak tűntek, mint mikor pár hete itt járt. Az utcáról beáramló levegőt most kiállhatatlan szagok árasztották el, mitől felfordult gyomra.
- Messze vagyunk még? - kérdezte előre dőlve, de válasz nem érkezett. - Érti, amit mondok? - próbálkozott újra, mire a visszapillantóban meglátta a sofőr tehetetlen tekintetét. Mintha szavait fürkészte volna, de sehogy sem tudott volna rájönni mit akar tőle az énekes.
- Kitartás. Már nem lehetünk messze - bátorította Roy ismét. - Nézd kiértünk a városból, már tuti csak egy köpésre vagyunk - mutatott a sötét fasorra, ami mellett elhúztak. Roynak igaza lett. Pár pillanattal később a taxi lassítani kezdett, míg végül megállt. Nick már tárcája után kutatott, de rájött, hogy táskáját elhagyta valahol a reptér és a kikötő között. Remélte, hogy az étteremben rakta le, de így már csak telefonja maradt nála. Royra nézett, aki azonnal vette a lapot. Belenyúlt nadrágja elülső zsebébe és kihúzott belőle valamennyit. Nick nem láthatta pontosan az autóban uralkodó félhomálytól, de ráhagyta a dolgot. Majd ha megtalálják Aurórát visszafizeti neki. Most sokkal fontosabb dolga is volt ennél. Köszönés nélkül kiszállt a kocsiból és körbe nézett a gyéren kivilágított úton. Roy is követte példáját. Miután elment a taxi hirtelen teljesen elveszve érezték magukat.
- Hol a viharban vagyunk? - nézett körül a fiú, majd megnyitotta telefonján a képet, amit a rendőr mutatott nekik az őrsön.
- Honnan szerezted? - vonta kérdőre Nick, mire Roy csak meghúzta a vállát.
- Éltem az előtt is, hogy megismertél.
- Jó hagyjuk. A lényeg az, hogy meg van a kép - mosolyodott el a fiú önteltségén és hirtelen támadt bátorságán. Közelebb hajolt a telefonhoz és minden apró részletet alaposan szemügyre vett, mígnem meg látott egy apró táblát a háttérben. Elfordult jobbra, mire megtalálta ugyanazt a táblát.
- Erre - mutatott a kereszteződés irányába, majd futásnak eredtek. Roy menetközben visszacsúsztatta zsebébe telefonját, és ügyelt rá, hogy ne maradjon nagyon le az énekestől. Befordultak a kereszteződésen, miután a várt kép tárult eléjük. A fekete furgon ott parkolta a kivilágított kerítés mellett. Halkan végig osontak a masszív kőfal mellett, viszont a vaskapu megállította őket.
- Másszunk át! - dobta fel az ötletet Nick, és már meg is fogta az egyik oszlopát a kapunak. Pár mozdulatból már a túloldalon is volt, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. De a meglepőbb mégiscsak az volt, hogy Roy előbb földet ért, mint ő.
- Ne nézz így rám! Sok helyre kellett már ki- és bemásznom - mondta félvállról a fiú, s lehajolva elindult a kavicsos út mentén. Nick is hasonló módon próbált a fényesen ragyogó épület közelébe kerülni. Ahogy egyre közelebb értek a díszített házhoz, egyre gyanúsabbá vált, hogy egyetlen őrt sem láttak.
Egyszer csak váratlanul egy lövés hangja szelte ketté a levegőt. Mindketten ledermedve pislogtak egymásra.
- Ez meg mi a szent szar volt? - fordult hátra suttogva Roy. Nick meghúzta a vállát, majd megelőzve a fiút előre ment. Felgyorsította a lépteit. Már csak pár méter választotta el őket a díszes háztól, mikor hangos kiabálást hallottak meg kiszűrődni:
- Maradjon már veszteg nem hiszem el!!
A férfi hangja feltűnően ismerős volt Nick számára, de nem volt ideje gondolkodni, mert odaértek a bejárathoz. Még mielőtt fellépett volna a verandára Roy megragadva kezét hátra rántotta.
- Várj! Látod azt a pasast? - mutatott be az egyik ablakon. Nick benézett és meglátta a sötét, pulóveres alakot, majd bólintott. - Na ő Cameron Carter. A pasas, aki lelőtte a biztonságiőrt a kikötőben. Emlékszel?
Nick ismét csak bólintott.
- Nem kéne újat húzni vele, főleg, hogy van fegyvere is - folytatta Roy, de az énekes hajthatatlan volt. Kiszabadította kezét a szorításból és már majdnem elindult, mikor Cameron kilépett az ajtón maga után húzva egy nőt. Egy nőt, kinek vörös fürtjei arcába lógtak. Ruhája koszos volt és gyűrött és oldalán ott himbálózott oldaltáskája. Nick lába megállt a levegőben. Lélegzete megakadt és érezte, ahogy szíve kihagyott egy ütemet.
- Auróra - suttogta. Tennie kellett valamit, mielőtt ismét a szeme előtt rabolja el egy gyilkos, de meglátta Carter pisztolyát teste mellett és képtelen volt megmozdulni. Szíve tombolt, gondolatai kavarogtak, de teste nem akart reagálni.
- Haver, ha tenni akarsz valamit, akkor annak itt az ideje - suttogta Roy. Nick fejében ezer meg ezer mentő terv futott végig egyszerre, mígnem megtalálta a tökéleteset. Nem foglalkozva Royyal egy szó nélkül visszarohant a kapuhoz, ahonnan jöttek.
- Nem éppen arra gondoltam, hogy elrohanj, de mindegy - sóhajtott fel a fiú és ment új barátja után. Szerencséjükre nem kellett ismét átmászniuk, mert valószínűleg Cameron, kinyitotta. Ahogy kiértek, Nick a furgont kezdte keresni.
- Fel tudsz törni egy autót is? - kérdezte már rendes hangerősséggel, miközben ökölbe szorítva kezét betörte a furgon vezető ülésnél lévő ablakát és kinyitotta az autót. Roy földbegyökerezett lábakkal állt és nézte az énekest.
- Baró! - nyögte, de amint meglátta Nick parancsoló tekintetét odasietett mellé. - Persze gyerek játék - tette még hozzá és már neki is állt a kábelekkel babrálni. Pár másodperc múlva már mérgesen morogva beindult a motor.
- Zsír. Na szállj át! - utasította a férfi és helyet cseréltek a fiúval, de nem mentek sehová. Az énekes tekintetét a kapura szegezte és feszülten várt. Roy megkockáztatta volna, hogy az autóban eluralkodó hangulatot egyetlen öngyújtó is képet lett volna berobbantani. Hosszúra nyúlt másodpercekig vártak, mígnem egyszer csak megjelent a bent látott szürkés sportkocsi és rájuk sem nézve húzott el mellettük. Ekkor Nick erősen megragadta a kormányt, és az autó nyomába eredt. Figyelt a távolságra, hogy ne legyen gyanús Carternek, de közben folyamatosan abban reménykedett, hogy Aurórának nem esett baja. Ha bármi rossz történt volna vele, sosem bocsátotta volna meg magának.
Váratlanul megcsörrent Roy telefonja, mire mindketten felkapták a fejüket. A fiú a lehető leggyorsabban előkotorta zsebéből a zenélő, villogó készléket és fogadta a hívást.
- Halo? Most éppen nagyon nem érek rá - hadarta közben szemét az előttük haladó autóra szegezve.
- Roy Walker? - kérdezte egy férfihang, mire a visszapillantóban megjelent egy harmadik autó is. Egy fekete Dodge Ram. Robosztus felépítésével kitöltötte az egész tükröt.
- James Bond? - felelte Roy elvigyorodva, miután felismerte a mögöttük haladó járművet. Édesanyjának is pont ilyen céges autója lett miután csatlakozott az angol igazságszolgáltatás kötelékébe.
- Valami olyasmi. Mrs. Walker kért meg, hogy nézzek rád. Minden rendben?
- Valami olyasmi - vágott vissza csillogó szemekkel. Láthatóan oda-vissza volt a helyzetért. - Éppen a célpontot üldözzük, hogy elvezessen minket a Skarlát Medvék főhadiszállására. Ha mögöttünk marad, akkor esélye nyílhat ma este lecsapni Cameron Carter ezredesre.
- Ha saját szavaiddal mondod el is értettem volna, de vettem főnök - válaszolta az ügynök. Hangjából tökéletes kihallatszódott az a játékosság, ahogy megadta magát a szerepnek, amit Roy ráruházott. Ezután nem beszéltek tovább, de nem is bontották a vonalat, amolyan adóvevőként szolgált a két autó között.
Nagyjából egy tizenöt perc kocsikázás után visszaértek a városba és egy hatalmas, beton emeletes ház előtt álltak meg. Mármint csak Cameron. Nick tanulva a krimikből, amiket néztek Aurórával egy sarokkal arrébb állt meg. Leállította az autót és kiszállt. Szíve szerint odarohant volna a szürke autóhoz, de Roy ismét megragadta az énekes karját.
- Hagyd, majd Bond elintézi! - utalt az öltönyös fickóra, aki leütötte Cameron verőemberét, az épület mögé vonszolta, majd megigazítva öltönyét átvette helyét. Carter előre ment, majd az angol kém bekísérte Aurórát is az épületbe. Ezután következett Nick és Roy. Minden lépésükre figyelve, erőltetett sétával megközelítették a börtön szerű építményt.
- Hátsó ajtó - intett Roy, elterelve az énekes figyelmét a bejárattól, ahol utoljára látta barátnőjét. A fiú tudta, érezte, hogy a férfi legszívesebb szerelme után ment volna, de azzal a lebukást kockáztatták volna.
- Figyelj, tudom... de muszáj megkerülnünk. Auróra érdekében - győzködte tovább, mire végül Nick erőt vett magán és átügyeskedve a szöges dróton eljutottak a hátsó bejáratig. Az szerencséjükre nyitva volt. Az énekes ment előre. A bejárattal szemben közvetlen egy hosszú, égbenyúló, sötét lépcső várt rájuk, míg jobbra egy keskeny folyosó vezetett kitudja hová.
Egyszer csak bizonytalan lépteket hallottak meg a lépcső irányából, de mire elindultak volna segélykéső nyögések töltötték meg a jobb oldali folyosót. A két fiú egymásra nézett, majd szavak nélkül megegyeztek. Roy elindult a folyosón, míg Nick a lépcsőt választotta. Kettesével vette a fokokat. Szeme kezdte megszokni a sötétet, de így is csak hallására és tapintására tudott hagyatkozni.
Nem kellett sok idő, mire utolérte a személyt, aki szintén felfelé tartott a lépcsőn, bár sokkal lassabban, mint ő. Édes illata, és halk szipogása egyből elárulta Nicknek kit követett egészen idáig. Óvatosan közelített felé, míg fel nem értek a következő lépcsőfordulóhoz. Alig hitte el, hogy Auróra nem hallotta meg lépteit. Lassan megfogta derekát és közel húzta magához. A nő megborzongott, majd ijedtében felsikoltott, de a férfi azon nyomban az egyik kézét szájára tapasztotta.
- Nyugi én vagyok - suttogta közel hajolva füléhez. Auróra egy hosszúra nyúlt pillanatig csak állt és alig mert levegőt venni is, de egyszer csak, mintha megvilágosodott volna felé fordult, kiszabadulva a kezei közül.
- Úr Isten! Nick!