Egy kis csend telepedett le köztünk, aztán Monoma hirtelen meg is szólalt.
-Amúgy, mennyire fáj a sebed?- úszott oda a cella ajtómhoz -Nagyon csúnyán néz ki, ahogy az oldalad is.
-Tudom, meg..az oldalamnál fáj is. De nem vészes, kösz, hogy aggódsz.- moslyogomtam rá kedvesen
-Hát, te tudod. De ha még is rosszabb lenne, meg fájna. Akkor csak kiabálj nekem, mert van ezekre a sérülésekre egy kenőcsöm. Igen, tudom. Vízben vagyunk meg minden, de ami itt készül a víz alatt az csak varázslattal van.- magyaráta kedvesen és már el is úszott -Szólj, ha kell valami!- kiabált még vissza aztán már nem is láttam sehol. Utánna akartam kiabálni, egy köszönömöt, de már messze járt. Meg biztos, hogy nem hallotta volna meg a hangomat. Nem baj, azért egy próbát megért volna szerintem
~Este~
Az idő ezután csak telt. De nagyon lassan, és ennek hála azt éreztem, hogy egyedül maradtam. Sok sellő el úszott előttem, és kb az összes ki nevetett engem. Vagy ha úgy volt akkor egy lenéző pillantást kaptam tőlük. Nem is értem, hogy mit várhatták volna el tőlük. Igaz, hogy még nem is ismertem őket, meg ők sem engem. De most ha bele gondolsz, akkor igazam van.
Ezután pedig már csak még unalmasabban telt az idő. Senki sem jött, kaját sem kaptam a parasztoktók. Hát ezt érdemli az, aki azt sem tudja, hogy már mi van. Mert vagy már ezerszer el mondta az igazat, de valaki ezt le tagadta és bántotta.
Na az ilyeneket tudnám véglegesen el törölni a föld felszínéről. De ugye nem tehetem, mert akkor én vagyok a szar meg a rossz, és én vagyok le csukva. Na akkor baszódjon meg, aki le csukott engem véglegesen.
Egy kicsit időztem ezekkel a gondolatokkal, aztán meg hallottam egy ismerős hangot. Mellé pedig azt, hogy nyílt és csukódott a cella ajtóm.