Ace szemszöge:
Hétfő reggel van. De nem otthon vagyok és már megint hasogat a fejem. Mikor körbenéztem a szobában rá kellett jönnöm, hogy Sky szobájában vagyok. Nem emlékszem semmire. Benéztem a takaró alá. Oké van rajta ruha. Akkor nem csináltam semmi olyat. Oké. Legalább nem haragszik majd annyira rám ha felkel. De most el kéne húznom. Megnéztem a telefonomon az időt ami hajnali 3-at mutatott. Szuper. Most mehetek haza másnaposan. Azt sem tudom, hogy kerültem ide amikor haragszik rám. Lehet el akartam neki mondani mit érzek? Mert már tisztában vagyok a dolgokkal nagyjából. Azt tudom, hogy nem barátként tekintek rá. Sokkal többet érzek iránta. De remélem nem hablatyoltam el neki, mert akkor végkép vége mindennek. Még mindig jobb, hogy össze vagyunk veszve mint, hogy örökre megutálna. Gyorsan kimásztam az ágyból és adtam egy puszit a homlokára, majd az ajtó fele vettem az irányt. Mielőtt még kimentem volna visszanéztem az alvó szépségre. Ilyenkor olyan nyugodt és békés. Elmosolyodtam a látvanyra és kiléptem a szobából. Mikor becsuktam az ajtót szembe találkoztam Sky anyjával. Döbbenten nézett rám, mintha szellemet látna.
-Te meg mit keresel itt? -tette csipőre a kezét és suttogott.
-Ömm... Az a helyzet, hogy azt én sem tudom. -vakartam a tarkóm.
-Mi az, hogy nem tudod? Kibékültetek már végre? -nézett szigorúan.
-Nem tudom. Itt keltem fel. Nem tudom, hogy kerültem ide. -nevettem fel halkan és kínosan.
-Másnapos vagy fiam? -tette karba a kezét.
-Úgy néz ki. De kérlek tudnál adni egy aszpirint? Szétmegy a fejem. -dörzsöltem a halántékom.
-Jó gyere. -indult meg a konyha felé. Adott egy aszpirint és egy pohár vizet.
-Köszi. -vettem el és megittam.
-Na és most leülsz és elmondasz mindent. Addig nem mész el. Nem érdekel. -rázta a fejét.
-Huu... Hát... -gondolkodtam el mit mondjak. Bellának elmondhatok mindent. Benne mindig bíztam. Talán tudna segíteni is mit tehetnék.
-Nyugodtan mond.
-Csak kérlek ne mond el Sky-nak. Én szeretném neki elmondani. -néztem a pultot. Ő addig két bögrébe töltött kávét.
-Rendben. Hallgatlak. -tette le elém a reggel, életmentő folyadékot.
-Huu... Szóval... Amm... -tétovaztam, hogy kimondjam de kimondtam. -Szeretem Skylar-t. -néztem a bögrémben gőzölgő kávémat. Zavartan felpillantottam és egy kikerekedett szemű, tátott szájú anyukát láttam.
-Úgy? -néz ram tágra nyílt szemekkel.
-Igen. -nyögtem ki és vakargattam a tarkómat.
-De miért nem mondod el neki? -mosolygott rám lágyan amitől megnyugodtam.
-Nem akarom elrontani a barátságunkat. Félek, hogy megutálna. Mert ő nem érez úgy. -firdítottam el a fejem.
-Hé.. -csettintgetett a szemem előtt, mire rá néztem. -És azt te honnan veszed, hogy hogyan érez? Ti pasik komolyan ilyen hülyék vagytok? -néz rám unott arcal.
-Ezt, hogy érted? -kortyolgattam a kávémat.
-Honnan tudnád, hogyan érez? Lehet, hogy barátok vagytok már születésetek óta, de nem ismered a szerelmes ényjét. Mivel az anyja vagyok így nem mondhatok én se semmit. De ha tényleg szereted elmondod neki mielőtt lesz más valaki. -mondta és felállt.
-Ha készen állok elmondom. Ígérem. De nekem is kell idő. Ez még nagyon új. De köszönöm. -álltam fel én is majd megöleltem.
-Oké, rendben. Na de nekem fel kell keltenem Adam-et. Üzleti útra megyünk egy hétre. -sóhajtott majd elengedett.
-Megint? -kérdeztem halkan nevetve.
-Igen. De hétfőn jövünk vissza. Addigra ajánlom, hogy legalább béküljetek ki. -mondta szigorúan és kiment a konyhából. Én csak sóhajtottam egyet és elindultam haza készülődni.
●●●
Eltelt az az egy hét. Nem beszéltünk az az este óta mikor részegen átmentem. Ki kell békülnünk. Már nagyon hiányzik. A hangja, a nevetése, a mosolya. Mindene. De még nem mondom el neki, addig amíg nem tudom, hogyan érez. Vagy csak egy arra utaló jelet. Egyébként szerda reggel van és éppen a házon lépek ki. Ezen a héten lesz a focimeccs, pontosabban szombaton.
Mikor a sulihoz értem, leparkoltam és befele vettem az irány. De megláttam Emily-t. Odajött hozzám, de én leintettem.
-Bármit is akarsz mondani nem érdekel. Nem érdekelsz. Most senki sem érdekel. Már nem érdekel senki, szóval hagyj végre békén. -mondtam és elmentem mellette. Ő csak döbbenten nézett rám. Mentem a folyosón és ahogy selytettem. Skylar éppen pakolt a szekrényében. Odamentem hozzá és vártam, hogy észrevegyen.
-Szia. Mit akarsz? -turkált a szekrényében, de amikor becsapta és felém fordult meglepődött. Valószínűleg nem rám számított. -Ace...
-Szia. Beszélhetnénk? -mosolyogtam.
-Ömm... Persze. Mond. -fordult teljesen felém. A gyönyörű barna szemeivel az arcomat fűrkészte.
-Figyelj... Nagyon hiányzol és sajnálom, hogy titkolózok de ezt meg kell értened. Először tudnom kell és ha már tudom elmondom. De az csak úgy fog menni ha jóban vagyunk. Kérlek. -fogtam meg a kezét. Az érintésemre kirázta a hideg.
-Oké. Rendben. Talán eltúloztam egy kicsit. Bármi is az majd mond el kérlek. -nézett reménnyel csillogó szemekkel. Ilyenkor úgy megcsókolnám, hogy megnyugtassam. Csak elmosolyodtam és megsimítottam az arcát.
-Azon vagyok hercegnő. -néztem a szemébe. A tekintetünk összekapcsolódott. Megbabonázva néztem le ajkaira, majd vissza csokoládé barna íriszeibe. Úgy csillogtak és mintha egy könnycsepp csordult volna ki belőlük.
-Annyira hiányoztál. -ugrott a nyakamba és hallottam, hogy sír.
-Ne sírj. Itt vagyok. -simogattam a hátát mosolyogva. Ő a hajamba túrt amitől meglepődtem de csak szorítottam ahogy csak tudtam. Már hiányzott az érintése, az illata, azok a csillogó szemek amiket annyira imádok. Elengedett majd a szemembe nézett mosolyogva. Az a mosoly amit imádok.
-Gyere, menjünk a többiekhez. -adott egy puszit az arcomra, majd elkezdett húzni. Én csak vigyorogtam. Annyira hiányzott ez a bolond lány.
-Sziasztok! -köszöntek nekünk a többiek.
-Hali! -az eddig a kezemet fogó lány ugrott legjobb barátnője nyakába.
Hozzám odajött legjobb barátom.
-Na elmondtad végre neki? -kérdezte halkan Zion.
-Nem, de megbeszéltük, hogy majd elmondom neki, hogy mi van. -vakartam a tarkómat.
-De haver ezt minél hamarabb közölnöd kell vele. Joga van tudni róla mit érzel. Hisz legjobb barátok vagytok. -tette a kezét a vállamra.
-Tudom, tudom. Beszéltem is Bellával. Ő is azt mondta beszéljek vele minél hamarabb. De az már egy hete volt. Én meg még nem vagyok készen rá, hogy neki is bevalljam. -hajtottam le a fejem.
-Figyelj. Ez magától adódik. A pillanat hevében, tudni fogod mikor jön el az ideje. De egy pillanattól kezdve bármikor úgy fogod érezni, hogy csak azt akarod majd neki hajtogatni egész álló nap. Én mikor a harmadik randinkra hívtam Mila-t, akkor már ezt éreztem. És ma már mindig elmondom neki amikor csak lehet. -nézett az említett lány felé mosolyogva, aki hevesen magyarázott valamit legjobb barátnőjének.
-Hát barátom, úgy látom neked is jól elcsavarták a fejedet. Mikor lettél ilyen érzelgős és bölcs? -néztem rá szemöldököm ráncolva.
-Mikor megismertem ezt a csodálatos lányt akibe szerelmes lettem egy pillantás alatt. -mikor befejezte a mondatát, odament a lány mögé és hátulról átölelte.
Ahogy őket láttam, magamat és Sky-t képzeltem el ugyan így. Bár tudnám ő, hogy érez. Álmodozásomból a gondolataim főszereplője jelent meg előttem. Lenéztem szemeibe és csak mosolyogtam. A szeme csak úgy csillogott. Ez egy jel lenne? Vajon az én szemem is így csilloghat amikor ránézek. Hirtelen megölelt jó szorosan, én csak meglepődtem és megfeszültem. Éreztem, hogy beszívja az illatom és egy nagy sóhaj hagyja el a száját. Én csak belehajtottam a nyakhajlatába a fejem és beleszagoltam illatos bőrébe. Olyan finom illata van. Szétcsókolnám minden porszikáját. A puha bőrét, mindenhol. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Belepusziltam nyakába, majd egyre feljebb. A füle mögötti részt és egész álkapcsán át, egész a szájáig. Majd arra is adtam pár apró, finom, puszikat. Rámosolyogtam.
-Nagyon hiányzott ez. -súgtam ajkaira. Észre sem vettem, hogy mindenki elvonult órára. -Mit szólnál ha ma nem mennénk be órára. Ugye ma nincs semmilyen dogátok? -kérdeztem csintalan mosollyal. Közben eltávolodtam tőle.
-Nincs, de... -mondta volna de egy puszival elhallgattattam.
-Nincs de hercegnő. Ma velem leszel egész nap. -kaptam fel az ölembe és elkezdtem vele sétalni.
-Hova megyünk? -kérdezte nevetve.
-Hmm... Arra gondoltam ma mehetnénk mindenhova. Fagyizni, a partra, deszkázni... Azt már úgy is régen voltunk. -néztem bele szemeibe.
-Akkor mit szólnál ha elmennénk sétalni és fagyizni a parkba. Majd hozzánk, utána meg sötétedés előtt deszkázni? -ezt már akkor mondta mikor már letettem a suli előtt.
-Tökéletes. -vigyorogtam lenézve rá. Ő csak halványan elmosolyodott és összekulcsolta az ujjainkat. Meglepett de nagyon jó érzés volt. Csak sétáltunk egymás mellett mosolyogva, egyenesen hozzánk tartva.
-Tudod... Amikor ősszevesztünk akkor az nap nem tudtam elaludni, csak nagyon nehezen és... -itt megremegett a hangja ezért megálltam. Felemeltem a fejét az állánál fogva. -A-azt hittem többet n-nem beszélünk. -csordultak végig a könnyek a gyönyörű arcocskáján. Én csak gyorsan magomhoz húztam.
-Nem is tudod nekem mennyire fájt, hogy haragszol rám. -mondtam szomorúan.
-Sosem tudnék rád haragudni. -mosolyodott el és megpuszilta az arcom.
-Sze...-itt megakadtam. Nem tudom még neki elmondani. Félek. Túlzottan félek, hogy ő nem így érez irántam. Ezért máshogy folytattam. -Szerinted nekem mennyire hiányoztál? Csak arra gondoltam mikor ölelhetlek meg újra és újra. -szorítottam magamhoz mégjobban és a fejemet a nyakába fúrtam.
-Nekem sokkal jobban. -lehelte nyakamra és adott rá egy puszit.
Szeretlek
Ez a szó lebegett elmémben, de nem mondtam ki. Magamnak már bevallottam. De neki még nem lehet. Biztosra kell mennem.
Mikor elváltunk egymástól újra megfogta a kezem és tovább sétáltunk egészen a házunkig.
yeahitsreni
(っ'-')╮=͟͟͞͞💌