Milyen az idei osztály? Vin pirinyó arcába tekintek a képernyőn. Reménytelenek, közli önérzettel. Minden évben így mutatja be őket, hogy egy kicsit moroghasson az elbutuló ifjúságon, a romlásba rohanó generáción, aztán év végén hátradőljön, büszkén, amiért jelesre érettségiztek végül. Ha eleve azzal kezdi, hogy nagy jövő áll előttük, és nem lesz velük baj, nem olyan katartikus a hátradőlés. Ennyi meg hadd járjon már egy pedagógusnak, egy szék háttámlájának a vállonveregetése. Vin ajkai szélén gödröcskék. Mosoly még nincs, gödröcske már van. Aztán a mosoly is megjelenik. A szakáll rejtekében alig látni.
Kathie belibeg a szobába, bugyi, póló, jól élnek ezek, fut át az agyamon. A haja kócos, most kelt fel. Ahogy észreveszi, hogy beszélünk, a kamerához siet, közel hajol, gyermeki örömmel magyarázni kezd, kitakarja Vint, ugrálnak a mellei, a ruha nyakkivágásában néha felfénylik izzóan rózsaszín mellbimbója. Egy szavát sem értem, de ez nem igen foglalkoztatja, ő előad, hogy a közönség mit szól, lényegtelen. Spontán, életszerető nő, bájos és bájoló. Rángatja Vint a remeteségből.
A hajzuhatag mögül Vin fordít, repkednek az angol és a magyar szavak. Kathie kézzel-lábbal előadja, hogy van egy kisgyerek az óvodában, ahol ő óvónő, aki babázna naphosszat, a szülei viszont kényszerítik, hogy kockával, kirakóssal, katonákkal, autókkal játsszon. Kényszerjáték. Kathie a gyerek cinkosa, délutánonként bőszen bizonygatja a szülőknek, hogy a gyerek végigkatonázta a napot. Gyűlnek a titkok, gyűlik a bizalmatlanság.
Why? Why? Why? sikkantgat Kathie a kamerába. Ennek ellenére is, szól Vin, mikor Kathie ugyanolyan szelesen, ahogy jött, térül-fordul, integet, és eltűnik, más itt. Nem azt érzem, hogy megtűrt személy lennék.
Kiszárad a szám, mint mindig, amikor erről beszélünk. Talált új otthont. Ez öröm. A tragédia az, hogy új otthonra volt szükség.
Megmar a szégyen. Mert szégyellem magam, hogy nem tudtam tenni semmit. De nem akarom ezt a szégyent érezni tovább. Tenni akarok.
Szóban nem is gratuláltam még, mondja Vin. Elnézem a kis gödröket. Amikor hazamegyek, koccintunk rá. Bólogatok, hogy köszönöm. A vizsgabizottság meg volt rökönyödve a latin szókészletemen, ami tulajdonképpen a tiéd, tőled kölcsönöztem, mondom. Értetlenkedtek, hogy nem volt meg az érettségim eddig. Mondtam nekik, hogy a szar élet. Akkor komolykodva hallgattak. Imádtam, hogy a latin szókészlet meg a szar élet elhangozhat egymás után, gondoltam is, hogy majd ezt elmesélem neked.
Vin tényleg értékeli. Olyan büszkén néz rám, mintha az apám lenne. Meg egy kicsit a fiam is, akinek szar apja voltam. Meg a testvérem, aki elszakadhat bármilyen messze, összefűz minket a megnevezhetetlen. És persze a barátom, a gyóntatóm, a tanárom, meg egy kicsit én is vagyok. Az, ami belőlem értékelhető, ott van őbenne.
Fehér árnyéknak hívják, szólal meg Vin, a személyiségnek azokat az elemeit, amik pozitívak, mégsem akar velük szembesülni az egyén. Mert emiatt gyengének tartja magát, esetleg, vagy nem illene a társaságba, ahová kívánkozik. Letagadja, elnyomja, és emiatt árnyékká válik, tudattalan résszé. Elhanyagolt, nem fejlesztett jellemvonássá.
Arra célzol, veszem át a szót, hogy én ilyen fehér árnyakból állok? Mindenkinek vannak fehér árnyai, feleli. A háttérben nyílik, csukódik az ajtó, Kathie elbilleg, szájában fogkefe, fején törülköző. Kisétál a képből, épp csak a lába marad benn, amit nekiáll borotválni.
Miért nem a fürdőszobában, teszem fel magamnak a költői kérdést. Az túl snassz lehet a briteknek. Vin úgy megszokta, oda se bagózik. Előrehajol a kamera felé, kidagadnak az izmok a karján, hullámzó vonulatú bazalttömbök a hegyoldalban. Beiratkoztál már? kérdezi. A héten fogok, felelem, de még mindig félek, hogy hülye vagyok hozzá.
A szája elé teszi a kezét, úgy hallgat. A nyitott ablakon át hirtelen befolynak a szűk angol terek, a jegenyék, a ködbe fúló házfalak. Mindezt egy pillanatra meglátom Vin arcán.
Nem intéz el egy ne féljjel, vagy azzal, hogy mindenki fél, aztán mégis élni kell az életet, vagy azzal, hogy csak akkor derül ki, hogy tényleg hülye vagyok-e, ha már beiratkoztam, szóval ne rinyáljak. Hallgat, biztatóan, azzal a mély megértéssel, amivel mindig is.
Tanulunk majd együtt, mondja Vin, érdekel a pszichológia.
Az asztalon egy rakás könyv meg félig nyílt kardvirág. Ahogy Vin mocorog, kövér levél paskolgatja a vállát. Az asztal billegésére rezegnek a könyvek.
Megható ez az elhamarkodott ajánlkozás. Hiszen itt a barátnője. Ő már a világa közepe. A fiú, mintha az arcomról olvasna, folytatja. Kathie is pubokba jár, bowlingozik, lovagol, vásárolgat, barátnőzik. Én is tölthetek időt a barátaimmal, nem? Az bowlingozás meg a videóchates tanulás nem egyszinten lévő hobbi, felelem.
Nem tudsz lebeszélni róla, vág vissza Vin, rengenek a gödröcskéi. Önérdek. Nekem is fontos, hogy jó szakember legyél. Aki nem imbolygó ködökbe lökdösi a sorstársaimat, hanem aki által oszlik a homály.
Ja, motyogom. Majd egyszer biztos ilyen leszek.
Matricát, kitűzőt, plakátot mutogatok a kamerának meg egy több oldalas kiadványt. Mind kék-rózsaszín-fehér színekben virulnak. Az ábra és a szöveg egyedileg rajzolt.
Bekka tervezte őket, jelentem.
Bekka a lány, akivel együtt élek, aki elvisel, sőt, aki néha még lelkesedik is a rigolyáimért. Kóla ízű a puncija, mint Lana Del Reynek. Erre kifejezetten büszke.
Fesztiválozik, mondom. Holnap becsatlakozom. Ott is osztogatja ezeket, bökök a színes holmi felé. Sokáig benne marad a levegőben ez a bökés.
Nem tudom, van-e értelme, mondom aztán. Keveset tehet az ember. Kicsik vagyunk.
Épp ezek a kicsi dolgok hatnak, feleli Vin. A háttérben Kathie befejezte a lábát. A borotvával már Minkát kergeti, aki nyüsszögve szalad, égnek emelet kezekkel. Kathie elkapja, bekrémezi, a szemébe néz, és nekiáll a csupaszításnak. Közben angolul gügyög neki, simogatja az arcát, mint az ovisainak.
Vízbe ejtett kövek a tetteink, folytatja a fiú. Hullámköröket vetnek. És ezek a fodrozódások összeérnek más kövek hullámgyűrűivel.
De nem ebből lesz az áradás, vetem ellen, Vin meg könnyeden vállat von. Nem is kell ár. Ha pár mondattal, megértéssel, odafigyeléssel enyhülést adsz valakinek, az már segítség. Nekem, folytatja Vin, és a hangja most derengősen komoly, a szavaid kapaszkodót jelentettek. Mikor már megfulladtam volna magamról. Vagy nem is a szavaid. A jelenléted.
Remegnek az ujjaim közt a kitűzők. Szeretném megkérdezni, hogy féltékeny, legalább egy kicsit, mikor Bekkáról beszélek? Lehetne.
Nem kérdezem meg. Bármi is a válasz, nem lennék jobb kedvű tőle.
Luka raszta lett, beállt a szabadkőművesek közé, csak humuszt hajlandó fogyasztani, és engem kivétel nélkül mindig nyuszifülnek szólít. Akkora egy fasz vagy, mondja Vin szeretettel. Hetente látom Lukát videóhívásban, tudom, hogy nincs rasztahaja. A többit elhiszem.
A videóhívásban nem jön át, felelem, úgyhogy most elmondom, hogy tudd, miről maradsz le. Lukának átható füstölőszaga van, olyan, mint a nénikéké a buszon. Ami a bőrük redőiből árad. Molyirtóval és langyos teával pimpősödött füstölőszag. Szerintem ezzel akarja távol tartani magától az embereket, hogy ő csak a szent szellemekkel kommunikálhasson. Te is szent szellem vagy, válaszolja Vin, miközben hátra-hátrapillant az összegabalyodott nőkre, mert veled is kommunikál.
Partizz majd helyettem is, mondja Vin. Megdörzsöli az állát, serceg a bunda. A háttérben Kathie vadul ölelgeti Minkát. Nem bírnak magukkal, mormolja Vin. Ekkor már a parkettán játszanak. Térdelnek, kaffognak. Szinte várom, hogy Vin nagypapás gesztussal rájuk szóljon, ez illene az arckifejezéséhez.
Család veszi körbe. Jó látni. Én is a családja része vagyok, egy szerves alkotója ennek a zizegő, fényes, tágas egységnek.
Iggy állandóan hívogat. Nem veszem fel. Akkor ír. Bizonygatja, hogy megváltozott. Közben nőket húz le a neten. A bizalmukba férkőzik, rászánja az időt, energiát, a szívükbe lopja magát, pénzt kér, és eltűnik. Amikor őt látom, eszembe jut, hová lehet zuhanni. Ha nem evickélünk folyamatosan fölfelé. Mert amint nem emelkedünk, süllyedünk. A pokol végtelen, mint az univerzum. Nem érhetsz a végére, nem tudsz eléggé lezuhanni, mert lesz lejjebb, lesz több mocsok, több kín, és ha már benned nem is tud sokszorozódni, akkor körülötted lesz, az emberek lesznek körülötted mocskosak és kínlódók, egy vég nélküli hurokban. A menny is akkor, persze. Annak is végtelennek kell lennie. Csak hát ebben az életben minden a szétesés felé gravitál. Hogy ne szétesés legyen, azért tenni kell. Félek a süket éjtől, amibe kerülni lehet.
Nem védenek emberi kapcsolatok védőhálói. Nem ágyazódtam úgy be a társadalomba, hogy ki ne zuhanhassak belőle. Van Vin, van Luka, és itt van Bekka is. De magammal vagyok-e olyan kapcsolatba, hogyha ők nem is lennének, én még akarjak élni? Mert végső soron ez számít.
Nehéz tőle, Iggytől megszabadulni. Apám rábízott. Iggy ezt utolsó érvként szokta használni. Előkapja, mint egy tompa bicskát a farzsebéből, és a torkomhoz szorítja. A vér nem válik vízzé. Ismételgeti, és röhög. Milyen hát az én vérem? ezt kérdezgetem magamtól. Itt ez a teleírt füzet, aminek én csak az utolsó oldalára írhatok. Ne csináljunk úgy, mintha én írnám az egészet.
Amit a szüleink beleírtak életünk könyvébe, az már ott van, feleli Vin. És lehet az is, hogy tényleg csak egy lap, egy sor marad a számunkra az egész könyvből. De ez nem jelenti azt, hogy nem írhatnánk oda valamit, ami több az egész könyvnél.
Kibaszott gyöngybetűkkel fogom megírni a saját soraimat, mondom erre. Hogy legyen az egészben valami szép is. Ne csak a szétkaszabolt lapok.
Szeretem a te szemeden át látni magam. Az, hogy magamat szeretni tudom, csak azért van, mert te már korábban, még énelőttem elkezdtél szeretni. És megtanítottál rá. Ezeket akarom mondani, de csak bámulok a képernyőre. Szeretnék megtanulni nélküled létezni. Hogy olyan erős legyek, mint te. Aki képes vagy nélkülem.
Ha látok valamit, ami káprázóan szép, egy vörös hervadásnak indult borostyánnal befutott várfalat, egy titokzatos szemű rókát, jégzajlást a Dunán, akkor odaadnám neked a szemem. Ha átélek valamit, ami megindít, akkor odaadnám neked a pillanatot. És közben végig arra gondolok, veled kéne mindezt. Melletted kéne átélnem az életet. Akkor még akár jó is lehetne.
De nem kívánom mindezt magamnak. Neked kívánom, hogy neked legyen jó.
Megvettem a jegyeket, ébredek fel Vin hangjára. Érzem, csak az összevissza kámpicsorodott fejem miatt árulja ezt el, amúgy nem akarta. Hamarosan beszívhatod a feromonjaim, bazsalyog rám.
Remélem, Luka is rá fog érni, és nem kártyát vet egész héten.
Bandázunk majd, mint régen, mondom.
Igen, halkul el. Elpillant, meghatározhatatlanul. Tudod, fordul felém hirtelen, én leszarom, hogy Lukának öreganyó szaga van vagy sem. Régen kurvasokat imádkozott azért, hogy megtaláljam az utam.
Elszégyellem magam. Vin lágyabban folytatja. Akkor is füstölőt gyújtott. Hogy használ, vagy sem, mindegy. Tett valamit értem, amiről úgy gondolta, segít, és ami az ő módszere volt.
Én nem gyújtottam füstölőt, akkor már nem is számítok? próbálkozok poénkodni.
Vin belekortyol egy bögre habos kávéba, amit időközben a Minkából kigabalyodott Kathie készített oda. Eddig nem volt habos kávés típus. Feketekávés típus volt. A nők kihozzák az emberből a habosságot.
Úgy adta ezt elő, mondja Vin, két keze között a pettyessel, hogy ő most teremt. Adjak egy gondolatot, amit felruházunk energiával. És én ezt mondtam neki. Akkor beleszúrta a koponyás füstölőtartójába azt a pacsuliszagú rudat, ommogott, lehunyta a szemét, és kérte, hogy én is.
Akiknek füstölőt gyújt Luka, azok közül hányan kérhetik ezt? És hányan azt, hogy legyen lakás, kocsi, pénz, kapcsolat.
Ennek a fiúnak meg egyetlen vágya volt egész életében.
Egyetlen vágy. Tisztán látni magát és ekképp is mutatkozni.
Mi az? kérdezi Vin, mert nem reagálok.
Semmi, mondom. Csak megrendültem.
Én mit kívánnék? Van nekem utam egyáltalán, amit lehetséges megtalálni? Nem inkább egy óceán ez, ahol minden hullám máshová sodor?
Szeretném tisztelni a víz sodrását. Szeretném nem pokolként élni meg.
Nem gyűlölsz? teszem fel a kérdést, amikor már sem Minka, sem Kathie nincs a képernyőn.
Vin eltűnődik, hogy miért kéne. Vakarja a nyakát. Bevakar a szuperhősös póló alá. Vörös karcnyomok maradnak a bőrén.
Téged komolyan esz a bűntudat, szól gondolkodón. Látni a válladon, ahogy ott ül, és harapja a darabokat belőled.
Rág, mondom. Folyamatosan. Ha nem figyelek rá, akkor is. Egy óvatlan pillanatomban majd kibelez és felzabál. Nem egy békés szörny.
Szemét egy dög, helyesel Vin. De miattam ne legyen bűntudatod. Tudod, mennyit gondolkozok azon, hogy nem tévedtem-e el a világban? Tudnod kell. Hiszen egy gondolat megborít. Már nem úgy, mint régen, amikor egy nyaklánc is szétszedett, de ez a kétely örök. Jó helyen vagyok, jó az, amit csinálok? Jó emberek vesznek körül, és én jó vagyok hozzájuk? Egyet tudok biztosra. Benned nem tévedtem.
Te egyedüli, aki sose bántott, te mondd el helyettem, egyszer nem tévedtem, egyszer nem vétettem, amikor ágyamat szíveden vetettem. Ez meg Szabó Magda. De ezt már nem Vin mondja, magamtól tudom.
Szemérmesen hallgatunk. Nehezenbeszélő férfibarátság. Szavakontúli.
Szeretném megtalálni a saját morálomat. A sajátomat, amihez igazodni tudok. Ne mások mondják meg, mihez mérjem magam. Ne abból válasszak, amit elém raknak. Legyen autentikus választásom. Amit akarok, amit teszek, amit mondok, amit képviselek, fakadjon belőlem. Ne pusztán egy opció legyen a mások által felkínált lehetőségek közül.
Ezeket csendesen mondja el, mintha itt ülne a szobában. Kinyújtanám a karom, megsimogathatnám. Csak a parfümillat hiányzik. A fény így is, egy tengerrel arrébb is szóródik belőle.
Az, hogy mit jelent férfinak lenni, mit jelent nőnek lenni, talán nem is a lényegi kérdés, folytatja. A kérdés az, hogy mit jelent önmagamnak lennem. És melletted erről az önmagamságról annyit megtudtam, amennyit egyedül vagy mással soha nem tudtam volna, mert hagytad, hogy lehessek bárki, érezzek bármit, és komolyan vettél.
Itt megáll, csillog a szeme. Elpillant. Majd bejelenti, hogy lassan megy, és lassan tényleg megy.
Elköszönünk egymástól. A képernyő feketére vált, kikapcsolom a kamerát, kikapcsolom a gépet is. Rám ereszkedik a csönd, mi Vin hangja után szokatlanul éles. Aztán csak nézek magam elé. Hogy ez lehetséges. Ez, ami köztünk van. Közben bennem valami felkiabál az égbe.
Fel az égbe.