Szabó Ákos
A szemafor zöldre vált, és az átjáró megtelik gyalogosokkal. Az emberek nagy része esernyőt tart a feje fölé, de vannak, akiket olyan váratlanul ért a nyári zápor, hogy most kénytelenek elázni. Egy anyuka a kislánya kezét szorongatja, és mindketten nevetve sietnek át az úton. Mögöttük egy férfi kevésbé boldog az időjárástól, mert ilyen távolról is látom, hogy az orra alatt motyog valamit, borús tekintete pedig, nem valami kedves szavakra utal.
Az ablaktörlő ritmikusan mozog a szélvédőmön, de az esőcseppek egyre szaporábban hullnak alá az eget borító viharfelhőkből, ezzel egyre rontva a látási viszonyokat. Elhúzom a szám, mert a Balatonig kell hajtanom ilyen időben. Ezzel alapból nem lenne gond, de tudom, hogy Bodza mellettem fog ülni, és ez mindig arra sarkall, hogy jobban odafigyeljek a közlekedésre. A kísértés sem segít a helyzetemen, mert ha beül az autómba, mintha mágneses teret hozna magával, ami az anyósülésen ragad meg, folyton odavonzza a tekintetem. Bodza nem szereti a puccos dolgokat, mégis úgy illik az autómba, úgy viseli az elegáns ruhákat, mintha beleszületett volna. Ha hinnék az előző életekben, biztosan azt mondanám, hogy királynő vagy valami ilyesmi volt.
A képzeletemben már meg is jelenik a kép Bodzáról, ahogy egy vörös bársony trónon, koronával a fején üldögél, mikor kivágódik az anyósülés ajtaja és azzal a lendülettel be is huppan rajta egy csurom vizes narancssárga esernyő. Bodza kapkodva csukja össze, és hátradobja, majd a kezében szorongatott hatalmas bőröndöt is megpróbálja átlendíteni az ülések között. Besegítek neki, és közös erővel hátralökjük. Nagy puffanással ér földet félig a hátsó ülésen az én csomagom mellett, és félig a földön. Aggódó ráncokba szaladt szemöldökkel fordulok Bodza felé.
- Remélem nincs benne semmi törékeny.
Rám sem nézve lemondón legyint egyet, és fojtatja kissé elázott haja igazgatását a tükörben.
- Szilvi nem tágított a négy réteg újságpapírtól és a törülközőbe bugyolálástól, szóval még ha lenne is benne bármi törékeny, ez meg se kottyanna neki.
Akaratlanul is elmosolyodok, miközben válaszolok.
- Ha nincs benne törékeny, mit csomagolt Szilvi hordozható atombunkerbe?
- A fogkefémet. – Most fordul felém először, mióta az autóban ül. Szájbarágósan válaszol a kérdésemre, és látszik rajta, hogy nagyon nem élvezte a szóban forgó pakolást Szilvivel.
Olyan komoly arccal néz a szemeimbe, hogy egy ideig muszáj rendeznem a vonásaim és együtt érzően bólogatnom, de amint megcsillanta kedvenc zöld szempáromban a vidámság szikrája, belőlem is kifakadt nevetés. Mindketten hátravetett fejjel kacagtunk, aztán Bodza levegőért kapkodva becsatolja az övét, én pedig a fejemet rázva szétnézek és felhajtok az útra. Délelőtt háromnegyed nyolc van, ami azt jelenti, hogy pont odaérünk nyolcra a Paparazzoba, ami történetesen Lénárd kávézója, és azóta viseli ezt a nevet, mióta hivatalosan is ő a tulajdonosa. Kinga állítása szerint próbálták lebeszélni erről a névről, de nem jártak sikerrel, mert Lénárd hajthatatlannak bizonyult. Nekem nincs bajom a névvel, bár inkább egy pizzériára illik, mint egy kávézó-cukrászda-étterem akármire. Pozitívumként említsük meg, hogy lehet Papinak rövidíteni, ezért ha találkozót beszélünk meg, nem tart sokáig leírni üzenetben.
- Ki volt az az észlény, aki ragaszkodott hozzá, hogy ma induljunk? Majdnem öt órát kell vezetnetek, akkor is ha jók az utak, nemhogy ilyen égszakadás-földindulásban... - szólal meg Bodza, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Szerinted? – sandítok felé felvont szemöldökkel.
- Kinga...kinyírom egyszer.
Elmosolyodok a kijelentésen. Én sem értem, hogy miért erőltetjük a mai indulást, de hát Kingával nem lehet szembeszállni. Bodza viszont tisztában van a barátnőnk tulajdonságaival, még nálam is jobban, ezért nem értem mi ez a nagy zsörtölődés. Természetesen néha egymás agyára mennek Kingával, de úgy érzem ez a mondat mögött most több rejlik. Nem okvetlen Kinga miatt, de valamiért nagyon feszülten viselkedik, és amióta beszállt a kocsiba, csak zsörtölődik. Igazából a világ legaranyosabb dolgának tartom, amikor így viselkedik, mert nem tudom komolyan venni a szavait, csak arra figyelek, hogy a szemei zavarosak lesznek, mintha egy világoszöld festékes vízbe hirtelen belenyomnánk egy sötétzöldre festett ecsetet. Az arca enyhén kipirosodik, és szüntelenül rágcsálja belülről az ajkait.
Jobbnak látom most nem megjegyezni az észrevételem, mert egyelőre felém nem irányul a haragjából, és örülnék, ha ez az elkövetkező órákban is így maradna. Inkább megpróbálom békés vizekre terelni a beszélgetést.
- Apropó Kinga, tényleg hoz magával plusz egy személyt? – nem fordulok felé, mert így is alig látok valamit az útból.
- Igen, mert elmondása szerint a két lány-két fiú felosztás automatikusan úgy jön le az embereknek, mintha két pár lennénk, vagy mi. Viszont betegesen titkolja, hogy kit hívott magával, még Lénárd sem tudja, pedig konkrétan hozzá megyünk vendégségbe! – rázza meg hitetlenül a fejét, aztán sóhajt egyet és elengedve magát hátrarogy az ülésben. – Bocs. Nem akarok ilyen hisztis lenni. Tegnap Szilvi megette az idegeim mikor úgy kezelt, mint egy harmadikos kislányt, aki először megy osztálykirándulásra, aztán mikor végre elment bűntudatom lett, mert kicsit összeszólalkoztunk, szóval alig bírtam elaludni. Legalább négyszer felkeltem az éjszaka, mert izgultam a mai nap miatt, és mikor végre sikerült mélyen elaludnom, nem csak ilyen vegetatív állapotba kerülnöm, a felettem lévő lakásban elkezdték a kiköltözést, és minden rohadt bútort vagy háromszor odébb húztak. Megjegyzem, ez hat órakor volt, és pedig kettőtől négyig csak forgolódtam. Ezek után nem csoda, hogy bealudtam az ébresztőm és kész kapkodás volt az egész reggelem. Még kávézni se volt időm, nemhogy enni! Szóval éhes vagyok és fáradt, amiből egyenesen következik, hogy hisztis és ingerlékeny. Bocsi. – Még nagyobbat sóhajt, mint az előbb, és lehunyt szemekkel hátraveti a fejét.
Pont ekkor érkezünk meg a Papihoz. Leállítom a motort, kikapcsolom az övem, aztán somolyogva Bodza felé fordulok. Fáradtan pillant rám, de még így is látom rajta, hogy szégyelli magát a korábbi viselkedéséért.
- Kinga úgyis késni fog, addig meghívlak egy reggelire, utána pedig lesz öt órád aludni a világ egyik legkényelmesebb autójában. – Egy kócos tincset a füle mögé tűrök. Az érintésemtől újra lehunyja a szemeit, és elmosolyodik.
- És mindezt a világ legjobb társaságában – motyogja, mikor ajkaink már súrolják egymást.
Belesóhajt a csókba, mintha megkönnyebbülést hozna neki, a szánk édes mozgása egymáson. El tudom képzelni, hogy pont ez történik, mert számomra hasonló érzéseket jelent minden csókunk. Megnyugtat, de közben elsöprő vágyat lobbant bennem. A kettő nem tudom, hogy nem zárja ki egymást, de Bodzával csókolózni nem is olyan érzés, amit logikus jelzőkkel körül lehetne írni.
A randink végén sikerült összegabalyodnunk, bár be kell vallanom, nem ezt terveztem. Az akkori csókot viszont Bodza kezdeményezte, én meg hülye lettem volna visszautasítani. Szóval átléptük a megszabott határunkat, de néhány kapkodó csóknál messzebb nem mentünk. Megbeszéltük, hogy ennyi még belefér, így most már bűntudat nélkül csókolhatom meg amikor csak akarom.
***
A Paparazzo ma nincs tele reggeli kávéjukat iszogató emberekkel, mert Lénárd az indulásunk miatt nem nyitott ki hivatalosan. Az ajtó ettől még persze nyitva volt, hogy be tudjunk menni, a rajta lógó kis táblának viszont a piros fele fordult az utca irányába, rajta a zárva felirattal.
Előreengedem Bodzát, majd én is belépek a helyiségbe, ahonnan már hallom is Lénárd vidám köszönését.
- Jó reggelt!
Mindketten visszaköszönünk, aztán a szokástól eltérően nem a bárpultnál, hanem egy bokszban foglalunk helyet, ahova Lénárd is csatlakozik.
- Készen álltok az utazásra? – kérdezi, miközben ujjaival a sötét faborítású asztalon dobol.
- Egy erős kávé és valami reggeli után készen fogunk – dünnyögi Bodza, aki már le is hajtja fejét az asztalra fektetett kezeire.
Elhúzom a szám, de azért mosolyogva nézek Lénárdra, amolyan tudom, hogy imádsz minket, de ez van arccal. Szegény srácnak még ma is dolgoznia kell, pedig láthatólag nem tervezett még csak a pult közelébe se menni.
- Essen meg rajta a szíved. Szegénynek rossz reggele volt – könyökölök az asztalra a lány mellé, miközben próbálok reggelit szerezni neki, ahogy a kocsiban megígértem.
Lénárd borús arccal méreget minket, de aztán olyan hatalmasat sóhajtva, mintha a világ összes gondja az ő vállát nyomná, feltápászkodik és a középső ujját felmutatva bemasíroz a pult mögé. Vigyorogva figyelem, ahogy a kávégép bekapcsolására Bodza csukott szemmel felkapja a fejét, és felnyög a mesés illattól, amivel megtelik a helyiség, majd visszarogy az asztalra.
- Kibaszottul utállak titeket, remélem ezzel tisztában vagytok – zsörtölődik Lénárd, de mikor odanézek látom, hogy az arcán egy alig látható mosoly ül, mielőtt újra megszólal. – együtt főleg utállak titeket. – Felnéz, mintha megérezte volna, hogy nézem, és jelentőségteljesen a szemembe néz. Egyik szemöldökét felvonva a mellettem ülő lány felé biccent, én pedig csak megvonom a vállam. El tudom képzelni miket gondol most, de egyelőre nem tervezem se megerősíteni se letagadni egyik teóriáját sem. Szokás szerint szörnyen zavaros a viszonyunk Bodzával, de ez alkalommal próbálok kevesebbet gondolkodni az egészen. Egyszer már kipróbáltam az aggodalmaskodó taktikát, és határozottan nem jött be, szóval most kipróbálom ezt az árral úszás dolgot. Ez az egy hét a szórakozásról kell, hogy szóljon, és tökéletes alkalom lesz arra, hogy csiszoljunk a kapcsolatunkon. Szeretném újra randira vinni, de ettől komolyabb dolgokat is tervezek. Például elmondani neki, hogy mi is történt Ivonn és köztem. Megérdemli, hogy tudja, eddig sem azért titkolóztam, mert nem bíztam benne, egyszerűen csak túl frissek voltak az élmények. Igen, az élmények, mert önzőség lenne sebnek neveznem őket. Ha Ivonn valóban sebeket hagyott volna maga után, sósvizet öntöttem volna rájuk azzal, hogy közeledek Bodzához. A helyzet ettől sokkalta bonyolultabb, a dolgok teljes fordítottja. Az egyetlen sebet Bodza ejtette rajtam, és azzal, hogy újra megjelent az életemben Ivonnt változtatta sósvízzé, hiába jelentette addig az oltalmazó borogatást. A dolgok átrendeződtek, és nem tehettem arról, hogy az érzéseim felfordultak. Szerettem Ivonnt, de Bodzát is. A döntő ok pedig az lehetett, hogy Bodzával nem kapott rendes lezárást a történetünk. Egy elhamarkodott döntés egy ostobaság miatt, ez volt a búcsúnk. Én viszont menthetetlenül szerelmes voltam ebbe a lányba, és a mai napig nem hagyta nyugodni a lelkem a tudat, hogy talán egy kis türelemmel minden jó lehetett volna köztünk. Az egyetlen dolog, ami ennek a beismerésétől távol tartott, az a bűntudatom volt. Nem minden igaz, amit magunkról gondolunk, és én sokáig győzködtem magam, hogy rossz dolog Ivonn elhagyása. Aztán abban a pillanatban, mikor elhagyott, rájöttem, hogy a rossz dolog az volt, hogy hitegettem és elpazaroltam akár csak egyetlen percet is az idejéből. Egyből meg kellett volna mondanom neki, amikor újra érzelmeim lettek Bodza iránt. Az volt a nehezebb út, de az lett volna tisztességesebb. Sajnos erre is, mint annyi dologra az életben, késve jöttem rá. Csak remélni tudom, hogy így legalább tanulok a történtekből, mert ha a magamnak és Ivonn-nak okozott fájdalom felesleges volt, semmivel sem haladtam előbbre az életemben, és közel sem lettem jobb ember.
- Ákos – hirtelen felvont szemöldökkel fordulok el Lénárdtól, aki már nem is néz rám, olyan régóta el vagyok veszve a gondolataimban. Kinga huppan le Bodzával szemben a boksz túloldalán, és szélesen vigyorogva integetni kezd. – Már azt hittem valami hipnózisba estél.
- Bocs, csak elgondolkodtam – túrok a hajamba és jobbra pillantok, ahol váratlan látvány vár, ami ez egyből kiüti a fejemből az összes érzelgős gondolatom. – Ő miért is van itt?
Kristóf az egyik bárszékre feldobott utazótáskában matat, miközben Lénárddal beszélnek valamiről. A bárpult mögötti srác kissé meglepettnek tűnik, de azért vidám hangon válaszol a betolakodó valamilyen kérdésére. Mikor meghallja az előbb feltett kérdésem, aggódva néz rám. Azonban nem csak ő, hanem rajta kívül még három szempár gazdája kapja rám a tekintetét.
- Esetleg válaszolna valaki?! – csattanok fel, és két kezemmel az asztal szélébe kapaszkodva kihúzom magam.
Bodza szemébe nézve ugyanúgy meglepettséget látok, ahogy Kristófra néz, egyedül Kinga lapít a helyén ülve. Kezd összeállni a kép, de nagyon remélem, hogy tévedek, mert ha Kinga ezt a seggarcot hívta magával, akkor fel fogok robbanni. Bodza valószínűleg látja rajtam az indulatot, mert nagyot nyel, mikor lenéz az elfehéredő ujjaimra.
- Nyugi, Ákos. Kristóf nem volt igazából Bodzával, és nem történt köztük se... - kezdi Kinga óvatoskodó hangon, de nem hagyom, hogy végigmondja, mert jelenleg teljesen hidegen hagy amit mondani akar.
- Azt kérdeztem, hogy miért van itt?
Az adrenalin forrón zúdul végig az ereimen, és meg sem áll az agyamig. Hiába tudom, hogy Bodza csak kamu kapcsolatban volt ezzel a pojácával, semmit sem ér a józan gondolkodásom, mert ha ránézek, csak azt látom, ahogy a dupla randis vacsoránkon Bodzát karolgatja, és idiótán vigyorog rá. Nem érdekel, hogy megjátszotta az egészet, mert ha egy heteró férfi, akkor nem létezik, hogy legalább egy olyan gondolata ne lett volna Bodzáról, amilyen miatt abszolút megérdemli, hogy átmenjek rajta egy kamionnal.
- Nem akarok bajt, haver. Kinga hívott magával, mert hát Lénárd nekem is az egyik legjobb barátom, és a lányokkal is elég jól összebarátkoztunk az együtt töltött idő alatt. Semmit nem akarok Bodzától, nem kell aggódnod – lép az asztalhoz Kristóf és békítőn felém nyújtja az egyik kezét.
Felvonom az egyik szemöldököm és sajnálkozón felnevetek. Nem gondolhatja komolyan, hogy lekezelek vele és minden rendben lesz. Mikor rájön, hogy nem fogok hozzáérni kínosan bólogatva visszarántja maga mellé a kezét.
- Ákos, ne már...- szólal meg Lénárd, aztán lerakja Bodza elé a szendvicseket és egy bögre, gőzölgő kávét.
- Becsomagolnád? Jobb lenne ha elindulnánk, szükségem van arra a balatoni levegőre...mielőtt valakit megfojtok. – az étel felé biccentek, amire szegény Bodzának még ránézni is alig volt ideje.
- Ne drámázz már – forgatja meg Kinga a szemeit, és feláll. – Ha most akarsz féltékenységi rohamot kapni, legyen, de ez nem változtat a tényen, hogy Kristóf velünk jön. Tedd rajta túl magad és ne viselkedj gyerekesen, Bodzának sem jön be, hidd el. – Azzal kilép a bokszból és felemeli a földre döntött bőröndjét. – Lénárd, mi a te kocsiddal megyünk, úgyhogy ezt berakom a csomiba.
- Várj, dobom a kulcsot! – Lénárd kikereste nadrágjából a kulcsot, majd az ajtóban álldogáló lánynak dobta. Mikor elkapta, ki is csörtetett, maga után szörnyen kínos légkört hagyva.
- Most ezt miért kellett...- sóhajt fel mellett Bodza.
Ahogy belenézek fáradt szemeire elönt a bűntudat. Kimerülten ajkaihoz emeli a kávésbögrét, a tányérját viszont Lénárd felé tolja. A fiú rosszallóan megrázza a fejét, de elmegy és becsomagolja az érintetlen reggelit. A tekintetem a fejét vakargató Kristófra esik, aki pont elkapja a tekintetét Bodzáról. A gyűlölet újabb szikrája pattan bennem, de nem akarok még egy jelenetet rendezni.
- Rágyújtok. Majd gyertek, ha indulhatunk. – Nem nézek senki szemébe, csak felállok és kisétálok. Hallom, ahogy mögöttem ketten felsóhajtanak, aztán Bodza hangján egy csendes bocsánatkérés ugrasztja az egekbe a vérnyomásom. Biztos vagyok benne, hogy Kristóftól kért elnézést, és tudom, hogy most megpróbál tisztára mosni a fiú előtt. Mindez csak azért bosszant, mert tovább növeli a viselkedésem miatti bűntudatom, különben beragyogná a szívem, hogy egy ilyen csodálatos lány, mint amilyen Bodza, velem van.
Az ajtón kilépve már félig a számban lógó cigarettát gyújtom, a kezeim pedig úgy remegnek az indulattól, mint egy idegbetegnek.
Meg fogok őrülni.
***
A kávézó parkolójában Lénárd szürke és az én piros autómon kívül nem állt senki. Alapból sincs túl sok hely, így lehetőség se lenne rá, de most, hogy a kávézó zárva van, alig van bármilyen forgalom is az utcában. Az eső elállt, csak a csatornákból csörgedeznek még a kis patakocskák. A szokatlan csendet Kinga morgolódása töri meg, ahogy a szürke audi csomagtartójába próbálja betömni a bőröndjét. Szitokszavain borús hangulatom ellenére is elmosolyodom, majd sóhajtva szétnézek mielőtt az úttestre lépek, hogy segítsek a lánynak. Miután a csomagtartó nagy csattanással becsukódik, Kinga fellélegzik és elmorog egy köszönömöt, én pedig ujjaim közé veszem a szálat és kifújom a füstöt. A tüdőm megkönnyebbül és így az agyam is kitisztul, de gondtalannak továbbra sem hívhatom magam, tekintve, hogy a bűntudat egyre erősebben éledezik bennem, az előbbi hisztim miatt.
- Soha nem láttalak még ilyen gyerekesen viselkedni – szólal meg a kocsinak támaszkodó Kinga. Csak a szemem sarkából nézek rá, nem fordulok felé, mert semmi kedvem a lesajnáló arckifejezésével teljes egészében szembesülni. – Mindig tök megfontolt vagy, meg te téríted észhez a körülötted lévőket. Nem áll jól neked, ha féltékeny vagy.
Az utolsó mondatára mégis felkapom a fejem, és mélyen letüdőzöm a füstöt.
- Mondjuk nem is értem miért vagy féltékeny? Oké, fura a helyzetetek, de nem Kristóf tehet róla. Nem akar és soha nem is akart semmit Bodzától. Ha adnál neki egy esélyt, még bírnád is. Jó fej srác! – összefont karral támasztja mellettem az autót, és beszéd közben a kávézót nézi. Jól hallatszik a hangján, hogy bosszantja a viselkedésem, de javarészt úgy beszél, mint aki nem ért valamit. Ez pedig a viselkedésem lehet, mert arra én sem tudok magyarázatot adni.
- Mennyire utál most Bodza? – sóhajtok fel fáradtan és szabad kezemmel a hajamba tépek, mintha ez bármin segítene.
- Abból kiindulva, hogy milyen állapotban volt, és te pont reggeli közben csaptál le rá...hát, van miért kiengesztelned. De ha szerencséd van, őt is legalább annyira meglepted, mint bárki mást, és ezért lehet kevésbé veszi figyelembe a haragját, mert elnyomja a meglepettség.
- Miért leptem volna meg mindenkit olyan nagyon? Oké, nem szoktam sűrűn kifakadni, de azért nem ez az első alkalom... - cipőmet bámulva szinte morgom a szavakat. Fejben már Bodza kiengesztelésén kattogok, pedig még azt se tudom, hogy ki van-e akadva.
Az esőáztatta aszfaltot még mindig veri pár esőcsepp, de szerencsére a vihar lecsillapodott. Az idő talán még borzalmasabb most, ahogy a levegő fülledt párával telik meg, és a párolgó víz a házak közé nehezedik. Minden emberi tüdejét nyomja ez a belélegezhetetlen massza, és egyeseknek talán a szívét is.
- Ákos, ez nem kifakadás volt. Te féltékenységi rohamot kaptál – bólogat Kinga, ezzel biztosítva a mondandóját. – Reméljük, hogy Bodza az a fajta lány, aki ezt aranyosnak tartja, különben az egy hetes nyaralás minimum felén keresztül a drámátokat kell majd hallgatnom...
Nem tudom, hogy ezután akar-e még bármit mondani, és nekem sincs időm válaszolni, mert a kávézó ajtaja kinyílik, és már ki is lép rajta Bodza. Egy nagyon álmos, és nagyon morcos Bodza. Őt követi egy táskákkal felpakolt Kristóf, majd az ajtót záró Lénárd.
Gyorsan ellököm magam a kocsitól és a közeli szemeteshez lépek, ahol az utolsó füstöt kifújva jól elnyomom és kidobom a csikket. Mély levegőket veszek és kizárom Kristóf látványát, aki már be is ül Kingával együtt Lénárd autójába, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy előreengedte Bodzát mikor kifelé jöttek. Az említett lány felé pillantok, aki homlokát az autónak támasztva szerintem állva alszik, és a gondolataim szerencsére kitisztulnak. Mosolyra görbül a szám, és gyorsan a zsebembe nyúlva előszedem a kulcsom, hogy kinyissam neki az autót, és beszállhasson.
A pittyenés után nem tudok rögtön elindulni felé, hogy kinyissam előtte az ajtót, mert Lénárd lép elém.
- Akarsz te előre menni, vagy menjek én? Egyelőre úgyis tudod az utat, nem? Majd ha közel leszünk, akkor meg felhívlak és navigálok, vagy megyek én előre – utal arra, hogy melyikünk hajtson elöl, mivel két kocsival megyünk.
- Menj inkább te elöl. Így is el leszek foglalva vezetés közben – húzom el a szám. – Valahogy helyre kell hoznom az előbbit, de fogalmam sincs hogyan. Azt meg nem akarom, hogy véletlen elbasszam az irányt és keveredés legyen. Majd követlek, nem sietünk sehova.
Lénárd csak bólint egyet, aztán ökölpacsira tartja a kezét és sunyin mosolyogva hátrálni kezd az autója felé. Beleütöm az öklöm az övébe, aztán felvont szemöldökkel várom, hogy mondd-e még valamit.
- Én megmondtam, hogy Alfa Romeot kéne venned, Rómeó! – biccent nevetve a Mustangom felé, aztán remekül szórakozva hátat fordít.
- Idióta... - mondom félhangosan, de azért óvatosan elmosolyodok ahogy én is elindulok az autóm felé.
Bodza már bent ül, fejét a félig az ablaknak, félig a fejtámlának támasztva. Szemei lehunyva, ujjai közt egy zacskóban gondolom a becsomagolt reggelijét tartja, amit miattam nem tudott békében elfogyasztani. Lekötöm magam, aztán egy utolsó pillantást vetek rá, mert egyszerűen muszáj még egyszer megnéznem, ahogy a tincsei a vállára omlanak és kócosan pöndörödnek egészen az álláig, ahol lágyan simogatják végig a nyakát és egy helyen rózsaszín ajkait. Elnyomok egy sóhajt miközben felcsavarom a fűtést, aztán a visszapillantóban intek Lénárdnak, hogy indulhatunk.
A város szívéből kiérve az eső ismét felerősödik, mintha utolértük volna az elvonuló vihart, s vele együtt a hőmérséklet is tovább esik. Fejben megdicsérem magam, amiért még időben felmelegítettem az utasteret, aztán próbálok a vezetésre koncentrálni, és ritkábban pillantani az anyós ülésre. Borzalmasak a látási viszonyok, pedig nekem csak két piros lámpácskát kell követnem, hogy tudjam merre megy Lénárd és a sebességünk is határozottan lassú, mégis úgy kiélesednek az érzékszerveim, hogy a legapróbb fényre is felkapom a fejem.
A lelkiismeretem sem hagy nyugodni, mintha nem érne elég inger a külvilágból, még belülről is ostromol. Nyomaszt a gondolat, hogy Bodza talán nem is alszik, csak nem akar velem beszélni, ezért megjátssza. Megszólítani viszont nem akarom, mert félek, hogy ha tényleg alszik és felkeltem, azzal csak rontok a helyzetemen.
Tizenöt perc után a kételyeim elszállnak, ugyanis halk hortyogás hangzik fel mellőlem. A lány feje teljesen oldalra bukott, ajkai elnyíltak egymástól, pillái az autó zötyögésével együtt remegnek. Ujjai közül már félig kiesett a becsomagolt étel, ezért óvatosan érte nyúlok, és fél kézzel kiveszem az öléből, aztán hátrateszem feltehetőleg a táskámra. A művelet igen nehézkesnek bizonyul, mert közben az útra figyelek és próbálok nem zajt csapni, de végül csak fellélegezhetek. Legszívesebben félrehúzódnék, és csak nézném, ahogy békésen alszik. Olyan régen volt már, hogy mellettem aludt el és ébredt fel, mintha soha nem is lett volna. Pedig az emlékeim hiába kopnak, hiába bomlik majd porrá minden ésszel felfogható kép, amit a fejemben őrzök, a szívem képtelen lesz elfelejteni azokat az érzéseket, amikkel csordultig telítette minden másodperc, amit vele töltöttem.
Mindennek van valami mértéke a világunkban. A legtöbb dologét mi magunk találtuk ki, de sok dolog már maga a természet által meghatározza egymást. A szomorúságot mérhetnénk könnyekben, a haragot tenyérbe vájt körömnyomokkal vagy öklöt pepitázó sebekkel. A boldogságot a nevetés harsányságával, az izgatottságot a lábunk percenként megtett rugózásával, a szeretetünket pedig azzal, hogy milyen apróság elkövetése elég ahhoz, hogy a lelkiismeretünk lassan marcangolva nekikezdjen a felemésztésünknek. Mert minél jobban szeretünk valakit, annál kevesebbel meg tudjuk bántani, és annál jobban szenvedünk mi magunk is, ha ez bekövetkezik. Mindezen gondolatok csak csekély vigaszt nyújtanak, de legalább azt elérik, hogy normálisnak érezzem azt a kibírhatatlan kényszert, amit a bocsánatkérésre érzek.
Az autó alatt sorra tűnnek el a csíkok, a táj elmosódva suhan el mellettünk, és tizenegy körül már nem az esőcseppek miatt, hanem a délibáboktól folyik össze a táj. Szerencse, hogy jó a fűtés is, különben szaunázhatnánk az utastérben. Teljesen megbolondult ma az időjárás. Ahány városon áthajtottunk, mintha annyi különböző éghajlaton jutottunk volna túl. Így még kimerítőbb a vezetés, mintha csak esett volna, ezért Lénárddal hamarosan meg is beszéljük egy gyors üzenetben, hogy a következő alkalmas helynél megállunk egy kicsit. Alig látunk olyan helyet, ahol árnyék van, ezért nem válogatunk, amikor két város között egy régi buszmegállót találunk. A teteje kifakult a naptól és amilyen vékony, nem is védhet túl sokat, valamicske árnyékkal mégis szolgál. Az apró kövek egymáshoz ütődve surlódnak, ahogy lehajtok az útról és megállok Lénárd autója mellett. A barátaim és Kristóf már nagyokat nyújtózkodva nézelődnek a végtelenbe nyúló földek mellett, én viszont Bodza felé fordulok, mielőtt kiszállnék. Meglepődök, mikor a lány szemei nyitva pillantanak rám vissza. Laposakat pislog és még bőven álomittas a tekintete, de ajkain édes kis mosollyal fordul felém, továbbra is a fejtámlának dőlve.
- Úgy érzem soha nem aludtam még ennél jobbat – még a hangja is elrekedt.
Ahogy az álommal küzd, egyre-egyre lecsukódnak a szemei, de tudom, hogy ébren van. Lassan a nyakához nyúlok és a válla mögé söpröm a bőrére tapadt tincseket. Egy kicsit félek, hogy elhúzódik az érintésemtől, de csak elmosolyodik, és csukott szemmel megszólal.
- Attól, hogy bealudtam, nem felejtettem el, hogy mit csináltál. Szörnyen gyerekes volt, és rendesen megleptél vele, de túl aranyos is volt ahhoz, hogy haragudjak.
Élesen beszívom a levegőt, mert a szavai szinte ugyanazok, amiket Kinga megjósolt. Folytatom a haja birizgálását, és sóhajtva teszem meg, amire egész úton készültem.
- Bocsánat – dübörögve gördülnek le a kövek a szívemről. – Ki nem állhatom Kristófot, de tiszteletben kellett volna tartanom, hogy rajtam kívül mindannyiótok barátja. És főként hagynom kellett volna, hogy megedd a reggelit, amit én ígértem meg neked... - húzom el a szám, de a szavaim súlya már nevetségesen könnyű, ahogy a hüvelykujjam valami véletlen következtében az ajkaira csusszan. Kinyitja mindkét szemét, és már éberen néz rám, az álomnak nyoma sincs a zöld íriszekben.
- A reggeli miatt jobban haragszom. A Kristófos ügyet egy kicsit még jogosnak is gondolom, legalábbis nem tudhatom, hogy én a helyedben nem ugyanígy reagáltam volna-e. Csak arra kérlek, hogy ne erről szóljon ez a hét, jó? – könyörgőn pillant fel rám, de jelenleg olyannyira megbabonázott a létezése is, hogy bármit kérne, megtenném egy szavára.
- Megígérem. Majd elkerülöm, és kész. Csak kérlek, te se legyél túl sokat a közelében, legalább kettesben ne... - a hangom elbizonytalanodik, és suttogássá halkul, mert tudom, hogy nincs jogom ahhoz, amit kérek. – Nem azért, mert nem bízok benned, egyszerűen csak megőrülök, ha vele látlak. És nem akarok megőrülni.
Az utolsó mondatommal sikerül nyernem magamnak egy halvány mosolyt. Ujjaival megfogja a kézfejem és lágyan az ajkaihoz szorítja az ujjaim. Megpuszilja azokat, aztán a szemembe nézve széles mosolygásba kezd.
- Én sem szeretném, hogy megőrülj!
***
Hejjho!
Sokáig várattatott magára ez a rész, de csak azért mert előredolgoztam egy kicsit, és megírtam a következőt is. Nem tudom azt mikor posztolom, nem szeretném elsietni, mert így egy kis előnyöm van a nem létező szabadidőmmel szemben😂
Bevallom, ez nem lett életem fejezete, a következőt viszont imádom!!
Valószínűleg azért lett ilyen ez a fejezet, mert mikor írtam nem voltam toppon lelkileg, remélem azért nem olvashatatlan!
XoXo, vé