Nézünk a nap felé. Kezét hozzáilleszti az én kezemhez, és bámuljuk az ujjak között megfeszülő, pirosan átvilágított, ruganyos, száraz bőrt. Kicsi a keze, és emiatt összemorcolja a szemöldökét. Ez is hormon, mondja, és sértődötten elhúzódik, neszezik a fű alatta. Minden hormon. Az ösztrogén szedése után több méretet fogyatkozhat a kéz meg a láb, nem is gondolnám, de így van, állítja. Épp így a tesztoszteron után majd az ő keze is megnő. Tényleg nem gondolnám. Elképzelem az ujjait, amint a csont és a bőr közötti részt kitölti a tesztoszteron. Minthogyha zsír volna, ami rárakódik a húsra, és megváltoztatja az alkatot. A hormon, mint helykitöltő elem. Mint a netről rendelt csomagokban a PVC, vagy a begyűrt újságpapír.
Rám néz egy kicsit, aztán vissza a napba. Elmereng. Én nem tudom, miért csinálunk úgy, mintha az én nagy kezem többet érne, mint az övé. Meg aztán az én kezem nem is objektíve nagy, csak nagyobb, ahogy az övénél is van kisebb, s az ugyanolyan frankó kéz, mint az övé, vagy az enyém. Használja még valaki azt a szót, hogy frankó?
Ha már hüvelykujjhosszakat méregetünk össze, bármi megtörténhet.
Mit jelent férfinak lenni? kérdezi tőlem másnap egy felugró chatablak.
Mit jelent a mit jelent? Ezt a végtelenségig lehet folytatni. Válaszolok neki egy mosolygó kakit. Ezzel együttérzésemet fejezem ki.
Elvégre nem tudom, és talán az Isten sem tudja, hiszen benne jelen van egyidejűleg a férfi, meg a nő, meg ezek hiánya és ezek együttese, és mindez mindenféle kombinációkban, mert ezt jelenti talán azt istenlét, a határtalanságot, a via negativát, s így éppenséggel nem tudna megfelelni ilyen földi kérdésekre. Mondhatnám, hogy férfi, ami nem nő, de hát nem mind kutya, ami nem macska. A csípős szószt a gyrosban. Ezt jelenti.
Meg hogy az érzésekről csak egy bizonyos öniróniával.
Hát ezért a mosolygó kaki.
Az arca kicsit ilyen is, olyan is. Ami nem a legpontosabb leírás, de a hozzánk közelieket hogy is látnánk pontosan? Márpedig ez a fiú olyan közel áll hozzám, hogy néha hátrébb kell lépnem, hogy ne tévesszem össze magam vele. Mert az ő gondolatait gondolom a magaméi helyett.
Vin a neve, eggyel hivatalosabban Médel Vince.
És a haja, mint a puliszőr. Ez legalább pontos.
Az orrszőreim hosszabbak, mint a szempilláim. Ez a kulcs, vagyis erről beszélni tudni. Oldalba könyöklöm, hogy rájöttem, tessék, itt a bölcsek köve, ő meg rám szól, hogy ne ízetlenkedjek. Magában biztos gyors fejszámolást végez.
Egy férfi undorító, mondom neki büszkén. A szeme sarkából néz rám, a puliszőr alól. Nem kötelező folytatni a hagyományt, így ő.
A nővére a konyhában sündörög. Beszélni nem beszél, csak néha, szavakat, amik nagyon mélyről törnek fel belőle, és ez a ritkaságuk jelentőséggel ruházza fel őket, sápadt szavak törnek elő a hallgatás tornyából. Vin mondja így, Kosztolányit idézi, minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen. Mert ez egy olyan gyerek, hogy csuklóból idéz Kosztolányit az asztalnál, én meg belehajolok a teába, mert akkor nem kell válaszolnom. A nővére mellett megszokta már, hogy válasz nélkül marad, úgyhogy nem haragszik meg.
Miért? kérdeztem esetlenül, amikor először felmentem a szobájába, mire Vin vállat vont, és ezt igazán vonatkoztathattam mindenre. Fejre ejtették, állítólag, felelte aztán, de érződött a hangjában, hogy ezt ő sem hiszi el teljesen, a kátrány viszont, ami a múltat belepte, lekaparhatatlan. Ő ebbe született bele, megkapta ezt, mint egy kész csomagot. Egy nagy dobozt, ami ezzel jár: néma nővér, szűkös ház, magazinokból vagdosott kuponok, meg egy név, ami sehogy sem illeszkedett rá. Volt, amin tudott változtatni, más megmaradt örökre.
A konyhában sündörgő Minka háttal áll nekünk, görnyed, fazekakkal csörömpöl, pakolgatja őket egymásra, aztán szét, tejet melegít, zabpelyhet önt belé, hagyja, hogy felpuhuljon, majd percekig turkálja fanyalogva. Nem értjük, de Vin nem is próbálkozik már ezzel, haszontalan, de szép, s ez érdeme. Ezt meg Madáchtól idézi, s tudom, a szépséget úgy érti, hogy neki kedves, mert Minka az elálló füleivel, szelíd kancsalságával, fürtös szemölcseivel nem a korszellem klasszikus női eszményképe felé tör. Folyton megérintik egymást, játszanak egymás hajával. Mint a testvérek. Minthogy testvérek is.
Olyankor nagy magány tör rám, mint ahogy a lázas hideg rázza az embert, ami nem is a jelennek szól, mert itt vannak ők körülöttem, hanem visszahat a múltba. Az én életemből mennyi ilyen hajbirizgálás hiányzik.
Eszembe jut, Madách ezt úgy érthette, haszontalan, de szeretem. S ez érdeme.
Ha hasznos volna, és azért szeretném, az nem épp a szeretetemet bizonyítja. Vin azt mondja, lassan olyan bölcs leszek, mint egy lótuszok közt meditáló kopasz szerzetes. Amikor hallották Buddha szavait, a ruhájuk maguktól sáfrányszínűvé vált, és kihullott a hajuk, mármint a szerzeteseknek, akik akkoriban még nem voltak kopaszok. Ezt is Vin mondja, és épp annyi cinizmus van a hangjában, mint amikor arról beszél, hogy ő most már soha az életében nem ihat koktélt, mert az nőies. Hogy lehet egy italnak nemisége? fakad ki a következő mondatában, a tárgyaknak sincs, a színeknek sincs, az érzéseknek sincs, a testrészeknek sincs. Ezzel folytatja. A selymes női péniszekhez és a macsó csiklókhoz ritkán jutunk el ugyanezzel az indulattal, bár elő szokott fordulni olyan is.
Az miért érdeme valakinek, hogyha szeretem? kérdezem, arcomba csap a tea gőze, Vin leint, hogy engedjem el, s én hagyom is, de úgy hiszem, a válasznak köze lesz a kegyelemhez.
Mert nagy kegy az élettől, hogy az utunkba ejt valakit, aki által felépíthetjük magunkban a szeretetet.
Minka közben a müzliszacskóval szöszmötöl, rá akarja tenni a gumit, de nem bírja. Hagyhatná egyszer megpuhulni az egész zacskónyi zabot, akkor nem kéne őket külön pépessé áztatni a tejben.
Minka elcsendesedik. Mert annak ellenére, hogy nem beszél, nagy hanggal tud lenni. Befészkelődik a kanapéra, a tévé elé, magára ejt egy szürke kockás takarót, összegubózik. Mi meg eltűnünk a kisszobában, ami fényfüggöny és metálbanda-plakát. A polcokon sárga izzók tekeregnek, aranyfüstös lesz tőlük a sok beesett és szétdrogozott arc.
Utálom magam, hogy mindig ez a téma, mondja. De ez vagyok én. Leül az ablak elé, maga alá húzza a lábait, zöld neon süt át a haján. Az ágyán ülök, nem biztatom, hogy beszéljen, úgyis fog, ez a mi hallgatólagos megállapodásunk. Hogy ő beszél, én meg hallgatom, másszor meg én beszélek, és ő hallgat, de van úgy is, hogy egyszerre beszélünk, vagy egyszerre hallgatunk. Mindezt megpróbáljuk megértéssel.
Nyilván ő tudja, tudnia kell, hogy én nem utálom, hogy ez a téma. Kisimítok egy redőt az ágytakaróból, hogy valamit kezdjek a karommal, ne lógassam csak úgy az ölembe, elárvulván sutaságomat, azt, hogy akár ki is mondhatnám, hogy szeretem őt hallgatni, de nem mondom.
Én is a fejemre lettem ejtve, fut át az agyamon.
A legjobban, szólal meg Vin, az úszás hiányzik. Volt egy vezeték nélküli fülesem, vízálló, és egész nap, miközben úsztam, hallgathattam Pilinszkyt, ahogy felolvas. Ott lebegtem a meztelen lábak között, és ő csak mondta, mondta a verseit. Buborékok mindenhol és kék csend, Pilinszky hangján kívül csend. Vers a világ meg mozdulat. Ha nem gyűlölném így ezt, akkor most is megtehetném. Dehát gyűlölöm.
Kihívóan néz rám. Vin előtt sosem gondoltam volna, hogy ilyen van, mármint hogy Pilinszky hiányozzék bárkinek is.
Aztán káromkodás és némi nedvesség a szemben. Néha érteni vélem Minkát. A szavak elfedik a valóságot. Csak kárt okozunk velük. A legjobb meg sem próbálni. Meg sem próbálni mit? A vigasztalást? Arra ott a mosolygó kaki. Ezért találták ki.
Aztán rögtön bűntudat.
Benyom valami zenét, amiben kék hajú csaj hörög.
Én nem akarok az lenni, aki mellett bűntudata kell, hogy legyen, ha ezekről beszél. Ezekről keveseknek lehet. Simítgatom ki a takaró ráncait. Üvölt a metál. Elképzelem a kék hajú lány arcát a szoba fényfüzéreinek fényében, fehéren izzó combokkal, izzadt, kitett, hullámzó mellekkel. Talán Vin is épp erre gondol, meg mindarra, ami ebből következik, és máris irigyel engem, akinek az övénél nagyobb és szőrösebb keze van, és szélesebb mellkasa, borostája meg egyéb olyan elemei, amelyeknek jelentősége csak a hiányukban mutatkozik meg. Ha van, nem fontos. Ha nincs, fontos.
Úgy van ez, mint a szavakkal. Mikor nincs belőlük, az a kevés sápadt lesz és jelentőségteljes.
Inni kéne, az jót tenne. De egy olyan este, ami teával kezdődik, ritkán folytatódik alkohollal. Ez sem olyan.
A svéd Krisztina királynőről beszélgetünk, és bámuljuk a szoba sarkát beszövögető pókot, ahogy himbálódzik. Mikor már Vin is az ágyban van, megint összerakjuk a kezünk, és az enyém megintcsak nagyobb, mint az övé.