Megtalálod az Easter egget? ;)
Segítség: A Tábor c. könyvem végéhez kapcsolódik.
Szabó Ákos
A bátorság azon emberi tulajdonságok egyike, amire bárki szert tehet. Van, aki ezzel születik, de a legtöbben az életük folyamán teszik magukévá. Egy meghatározó esemény folyamán rákényszerülünk, hogy bátrak legyünk, és miután rájövünk, hogy képesek vagyunk rá, már magunkénak is tudhatjuk. Amilyen nehéz megszerezni, olyan egyszerű elveszíteni. Egy fél mondat, egy másodperc töredéke, csupán egy aprócska impulzus képes romba dőlteni a nehezen megszerzett bátorságot, magabiztosságot és a velük járó önbecsülést. Talán szerencsének mondható, de mindezzel pontosan tisztában vagyunk, ezért ha egyszer megszerezzük, ragaszkodunk hozzá és nem engedjük egy könnyen veszni. Egész életünkben csatákat vívunk, a legtöbbet pedig önmagunkkal. Ezek mindig a legnehezebbek és a legmeghatározóbbak is, mert egy részünk bár győztesként kerül ki a végén, egy másik elbukik. Minden harc után újjá kell magunkat építeni valamilyen szinten, és ehhez bátorság kell. Ma este az én bátorságom egy pohár vodka volt, akár szégyellnem kéne, akár nem, ez az igazság. Nem tudtam volna eljönni ebbe a buliba nélküle, mert már csak a gondolat is megsemmisített, hogy Bodza Kristóffal lesz itt, én pedig egyedül, mert Ivonn végzett velem. Aztán egy pohárka áttetsző ital lecsúszott a torkomon, megkavarta a gondolataim, és nem hagyott megállni egészen a ház ajtajáig. Ott aztán beleütköztem egy rakat kivörösödött szemű füves partiarcba, akik az udvarra tartottak. Meglepetésemre a banda egyik tagjában felismertem a tökéletesség mintaképét, Kristófot, akiről kiderült, hogy nem is olyan tökéletes. Az agyam magától rakta össze a darabkákat, lehetetlennek tartottam, hogy Bodza egy füvessel szűrje össze a levet, de az apró árulkodó jelek, Szilvi érdekes beszámolója az őrsön, az, hogy Kinga nem közölte velem egyenesen, hogy kopjak le Bodzáról, mind csak megerősítette a gyanúm. Két éve már egyszer eljátszotta ezt velem. Viktorral is hasonló okok miatt jött össze, bár az annyiban eltért, hogy ők ténylegesen jártak, és nem egy megszervezett színjáték volt az egész.
Rengeteg fájdalmat okozott nekem, meg sem tudom mondani, hogy mennyit, de az adott helyzetben, nem tudok rá tovább haragudni. Ahogy újra a karjaimban tartom, a kétévnyi bénító fájdalom maradéka egyszerűen elpárolog és elvegyül az éjszakai égbolton.
- Elmondod mi történt Ivonnal? – suttogja halkan, félve a mellkasomba.
Tudom, hogy erre a legkíváncsibb, és meg is értem. Nem hibáztatom érte, mert a helyében én is tudni akarnám, de a sebek még frissek, és egyelőre magamban kell megbirkóznom azzal, hogy a szakításunk után, én már most egy másik lányt csókolok. Nem akarok még erről beszélni vele, és túl tökéletes most ez a pillanat ahhoz, hogy ilyesmivel elrontsam. Szükségem van végre egy kis nyugalomra, hogy ne gondoljak semmi szarságra, csak egy kicsit fellélegezhessek végre.
Óvatosan eltolom magamtól, és a szemeibe nézek. Bűntudata van amiatt, hogy feltette a kérdést, ezt már most látom. Elmosolyodok, mert annyira jó érzéssel tölt el, hogy még mindig ennyire ki tudok igazodni a vonásain. Jobb kezembe veszem az arcát, és végigsimítom a hüvelykujjammal.
- Rengeteg megbeszélni valónk van, mindkettőnknek egy csomó kérdése, de mi lenne, ha a ma estét meghagynánk magunknak arra, hogy kínos beszélgetések és komoly témák nélkül kiélvezhessük, hogy a legjobb barátunknak a szülinapja van és, hogy újra egymásra találtunk...egy kicsit – biccentem oldalra a fejem, és a válaszát várom.
Ajkait mosolyra húzza, aztán beleegyezően bólint, és kezét az enyémre vezeti, amivel az arcát fogom. Az érintésem lágy, mégis megőrjíti az egész testem, ezért gondolkodás nélkül az ajkaira hajlok, és újra megcsókolom. Aztán újra, újra és újra, egészen addig, amíg a csocsóasztal csattogását hangos éljenzés nem váltja fel. Elszakadunk egymástól, és nevetve nézzük, ahogy a lenti játékosok füttyögve és tapsolva ünnepelnek minket. Bodza zavarában hozzám bújik és a mellkasomba temeti az arcát, de hallom, ahogy halkan nevetgél. A hajába hajolok, beszívom az illatát, és olyan szorosan láncolom magamhoz a karjaimmal, mint még soha.
***
Az éljenző tömeg olyan zavarba hozta Bodzát, hogy muszáj volt bemennünk a szobába. Ujjaink olyan szorosan fonódtak egymás köré, hogy teljesen elfehéredtek, mégsem engedtünk a szorításon. A nappaliba érve egy pillanatig hezitálok, aztán a kanapéhoz vezetem Bodzát. Leülök és valószínűleg tagadhatatlan boldogsággal a szemeimben felnézek az előttem álló lányra. Továbbra is kéz a kézben vagyunk. Tekintete az ujjainkra esik, majd rám villantja smaragdzöld szemeit. Nem kell gondolkodnom mit látok bennük, mert én is ugyanazt a félelmet érzem, amit ő is. Egyszer már megpróbáltuk, és el is szúrtuk. Miben lesz más a mostani alkalom? Mi a garancia arra, hogy nem rontjuk el újra ugyanúgy, vagy akár máshogy? Semmi. Nincs garancia, csak az a pislákoló bizalom, ami épphogy összeköt még minket. Valaha egy erdőtűznyi lángcsóva lángolt közöttünk, feltétel nélküli bizalomban égtünk egymás iránt. Az ismeretségünk elején Bodza ki is mondta, hogy a bizalmat többre tartja a szeretetnél, és azt mondta bízik bennem. Elhittem neki, mégis elbuktam. Bízott bennem, de az nem volt elég egy kapcsolathoz szerelem nélkül.
Most mégis képesnek érzem magam arra, hogy újra a kezébe adjam a szívem, azt az ütött-kopott, vérző valamit, amit egyszer már darabokra tört. Megint a kezébe adom azt a hatalmat, hogy játszadozhasson velem. És, hogy miért? Azért, mert a szemeinkből összefonódó félelem mögött olyan megkönnyebbülés kukucskál, amit utoljára egy drogfüggő szemében láthattam, aki megszökött az elvonóról és végre újra anyaghoz jutott. Az, ahogy a bőrünk újra egymáshoz ér, feloldotta azt a bénultságot, ami két éve fogva tart.
- Holnap. – csak ennyit mondok a szemeibe nézve, amilyen mélyen csak tudok.
Nem bólint, és más jelét sem adja a beleegyezésének, egy pillanatra azt hiszem elengedi a kezem, amitől megijedek, de aztán csak leül mellém. Mikor újra a szemébe nézek, látom, hogy elrejtette előlem és maga elől is a kételyeit, de tudom, hogy ez csak ma estig fog tartani, mert holnap mindent meg kell majd beszélnünk. Nem bánom, hisz nekem is van egy csomó kérdésem, de kicsit tartok a beszélgetés Ivonnt érintő részétől.
- Akkor ne tűnj el. – szólal meg komolyan, és az előttünk lévő kandallót figyeli. – Újra.
Szíven üt, az utolsó szó, amit hozzáfűz, de megértem. A szakítás után csak egy hétig tudtam őt hibáztatni mindenért, aztán rájöttem, hogy nem csak én sérültem, hanem ő is. Neki is pokoli fájdalmakat okozhatott ez a két év.
- Te se. – ez így volt jogos, így egyenlítettük ki a számláinkat.
Szomorkás mosollyal végre rám néz, majd beleegyezően bólint. Némán figyeljük egymás arcát, a vonásokat, amiket ismerünk, mégis idegennek tűnnek. Kiszúrom rajta az apró változásokat, amiket talán a saját tükörképemen sem tudnék. A haja hosszabb, súrolja a vállát, és világosabb zöld, mint volt. Ez talán a nyári naptól van, de nekem tetszik. A színe így jobban hasonlít a szeméhez. Az arca vékonyabb lett, az arcéle több hangsúlyt nyer most, hófehér bőre ugyanolyan csábító maradt. A tekintetem a nyakára vándorol, a kulcscsontjára, a gyönyörű ruhára, ami a testére simul. Egy ujjával az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Elpirulva keresi a tekintetem, én pedig zavaromban, hogy rajtakapott a bámuláson, megköszörülöm a torkom. Felnevet és a mosoly az ajkain ragad. A hangja betölti a szobát, de a szívem biztosan. Én is elmosolyodok, és követem a tekintetemmel, ahogy feláll és az egyik polchoz sétál. Mikor háttal áll nekem, hátradőlök a kanapé sarkában és kényelmesen elhelyezkedve, oldalra billentett fejjel figyelem mit csinál. A díszeket nézegeti, aztán a válla felett hátrapillant rám, és sunyin mosolyogva másodszorra is rajtakap a bámuláson.
- Nem róhatod fel, hogy ilyen hosszú idő után, újra megnézem magamnak, ami részben az enyém. – vonom fel az egyik szemöldököm, a reakciójára várva. Régen mindig ugrott arra, ha tárgyiasítani próbáltam, pedig ő is tudta, hogy csak élvezem a piszkálását, de nem gondolom komolyan.
Egész testével felém fordul, kezeivel maga mögött megtámaszkodik a szekrényen, ami előtt áll, és keresztbeteszi a tornacipős lábait.
- Egyelőre még nem tartunk ott, hogy akár részben is a tiéd legyen bármim is. – Kimért hangon válaszol, igyekszik komoly arcot vágni, de abból, ahogy belülről a száját harapdálja, tudom, hogy a mosolyát akarja elrejteni.
Igaza van, de túlságosan élvezem az évődésünk, ahhoz, hogy ilyen hamar véget vessek neki. Feltápászkodok, eljátszom, hogy nehezemre esik a mozdulat és felnyögök. Mikor ránézek, felvont szemöldökkel mosolyog rám. Elindulok felé, miközben úgy teszek, mintha a szobában gyönyörködnék. Nem engedem, hogy elkapja a tekintetem egészen addig, amíg közvetlenül elé nem érek. Egy lépésnyire tőle aztán, a szemébe nézek és a derekánál fogva két kézzel magamhoz húzom. Rezzenéstelen arccal tartja velem a szemkontaktust, de a szíve máris hevesebben ver. Ameddig csak birok a szemébe nézek, miközben közelebb hajolok hozzá, majd mikor ajkait résnyire nyitja, megszólalok.
- Pedig, ahogy látom, nem túl nagy az ellenállás – mosolygok rá kajánul és nyelvemmel végignyalom az alsó ajkam.
Szemei kipattannak mikor elhajolok tőle, bosszúsan néz rám.
- Most ugye nem haragszol rám? – cukkoltam tovább.
- Va au diable!
Meglepetten felvonom mindkét szemöldököm. Elneveti magát az arcom láttán.
- Oké, tudom, hogy még dolgoznom kell a kiejtésemen, de azért ennyire csak nem szörnyű! – fonja össze maga előtt a kezeit.
- Mióta tudsz te franciául káromkodni? – kérdezem nevetve és teljesen lesokkolódva.
Oldalra nézve megvonja a vállát. A somolygása elárulja, hogy örül, hogy meg tudott lepni. Bár, választ szeretnék kapni a kérdésemre, a vereséget rosszabbul tűröm, mint a várakozást, így hát derekáról felvezetem ujjaim az összekulcsolt kezeit és az oldala mellé engedem őket. Az egészet olyan gyorsan, hogy nincs ideje visszafordulni felém, én mára teljesen kiszolgáltatott nyakára hajolok. Meghökken a mozdulatomra, mikor pedig finoman a bőrére fújok, érzem, ahogy megborzong. Belemosolygok a nyakába és lágyan megpuszilom. Halkan sóhajt egyet, amiből tudom, hogy az emlékeim nem koptak meg ilyen szempontból, és még mindig tökéletesen tudom, hogy hogy kergessem az őrületbe.
- Remélem, tudod, hogy ilyenkor gyűlöllek – suttogja, miközben tovább ostromolom érzékeny bőrét. Ujjai felkúsznak a hátamon, egyik keze a vállamon, másik a tarkómon áll meg.
A levegő egyre forróbb, ezért tudom, hogy le kell állnom, ameddig birok, mert nagyon nem lenne szerencsés ilyen módon elrontani a lehetséges második nekifutásunkat. Bodzának mindig, minden alkalom különleges volt a maga módján, mindig jelentett valamit az együttlétünk, és ezt akkor is és most is tiszteletben tartom. Egy utolsó puszit nyomok felhevült bőrére, aztán elhajolok tőle és végigsimítom kipirult arcát. Tenyerembe hajtja a fejét és mosolyogva felnéz rám.
- Duolingo. – szólal meg, mire elnevetem magam.
- Hihetetlen vagy – csóválom meg a fejem.
- Je sais!
- Borzalmas a kiejtésed, de mindent megteszek majd az érdekedben – húztam el a szám fontoskodón.
Az enyelgésünk a lenti zene feltűnő felhangosodása zavarja meg. A DJ valószínűleg elérzékenyülhetett, vagy egy részeg hősszerelmes átvette a munkáját, ugyanis az I wanna be yours összetéveszthetetlen hangjai töltik be az egész házat. Elfordítom a fejem az ajtóról és somolyogva visszanézek Bodzára. Íriszei boldogan villannak rám, minden vonása azt üzeni, hogy tudja mire gondolok, ezért kérdés nélkül hátrálni kezdek. A szoba elég nagy, így az egyik díszszőnyeget kinevezem táncparkettnek. Lassan botorkálunk, lágyan tartom a derekánál fogva, ő pedig összekulcsolja ujjait a tarkómon. Majdnem felbukunk a földre hajított magas sarkújában, amitől nevetve borul a mellkasomra.
A zene pont a refrénhez ér mikor összeszedjük magunkat. Bodza oldalra fordítja a fejét és a továbbra is a mellkasomra hajol. Tökéletesen kiegészítve olvadunk eggyé a dallamok tengerében, mint két jelentéktelen vízcsepp. Minél erősebben próbálom szabályozni a lélegzetem, hogy a szívem normális tempóban verjen, a testem annál zaklatottabb lesz. A nyakam forrósodni kezd, és úgy érzem magam, mint mikor harmadikban valentin napon odaadtam az akkor nagy szerelmemnek a virágot, amit a szomszédunk balkonjáról csentem el.
- Miért vagy ideges? - hangzik fel Bodza hangja, de szerencsére nem néz rám.
Nem hagyom abba a táncnak csúfolt ringatózásunk, hogy ez így is maradjon, sőt az állam még a fejére is támasztom, úgy válaszolok.
- Mikor ma idejöttem, nem teljesen erre készítettem fel magam. Elég hirtelen fordulatnak számít az, hogy most itt táncikálunk, és azt hiszem ezt most kezdem realizálni.
- Nem te hajtogatod, hogy minden negativitást átruházunk a holnapi napra? De! Szóval fogadd meg a saját tanácsod, fogd be, és hagyd, hogy én is elhúzzam a függönyt az agyam azon ablakán, amin kinézve azt a baromira félelmetes vihart látom tombolni, amit mindezzel okozunk.
Ez volt a végszó. Nem idegeskedtem tovább, elengedtem mindent és lehunyt szemmel élveztem, hogy most itt vagyok, mert nem tudhattam, hogy holnap hol leszek.
Végig dőlöngéljük a számot, és egy ártatlan csókkal pecsételjük meg. Az utolsó sejtemig arra vágyom, hogy ne érjen véget ez a pillanat, de mint minden jónak, ennek is vége szakadt.
A hangszórók elnémulnak és nem indul új szám. Mindketten összevont szemöldökkel várjuk mi fog történni, és a folyosóra nyíló ajtót nézzük, ami most is tárva nyitva áll. Az éles sípolásra összeszorítjuk a szánk, majd megkönnyebbülve fújjuk ki magunk mikor a mikrofont megütögeti valaki és a kínzó hang megszűnik.
Lénárd kótyagos hangon, furcsán hangsúlyozva szólal meg, elég érdekes mondatokat alkotva.
- Heeeló, mindenki! Egy kisz...kicsit szét vagyok csapva...de! Zööldike, Kinguci és Szabó megkeserhet...kerest...megkereshetne,mert beszédem van veeelük! Oh, abból a vodkából nekem is adjatok! - és a mikrofon tompán puffan valószínűleg a pulton.
Sóhajtok és Bodzára nézek. Kitör belőlünk a nevetés.
- Szerintem minket keres - lép el tőlem és lehajol a magas sarkúért.
- Szerintem is ezt próbálta közölni - bólogatok elszörnyedve a barátom előbbi produkcióján.
- Az más téma, hogy ilyen állapotban mit fogunk megérteni abból, amit akar - indul el az ajtó felé, majd bevár és a félig felvont szemöldökkel kinyújtja felém a szabad kezét.
Mosolyogva kulcsolom össze ujjaink. Előre engedem az ajtóban, így ő húz maga után, de a folyosón beelőztem, hogy ne neki keljen ellökdösnie az embereket az utunkból.
- Amúgy, kié ez a ház? Olyan baromi szép! - hallom a hangját és mikor hátranézek a csodálkozó pillantását látom, amivel a falakat és a rájuk aggatott képeket nézi a folyosón. Közel vagyunk a lépcsőhöz, itt már kevesebben vannak, ezért bevárom és mellette maradok.
- Lénárddal egyidős a csávó, aki megvette egy éve. Az egyetem miatt kellett neki lakás a városban. Azt hiszen Ábelnek hívják, de ne vedd készpénznek.
- Elég jó családba születhetett, ha egyedül él, egyetemista és ilyen házat engedhet meg magának! - biccent elismerőn és újra körbenéz, immár a lépcsőn lefelé haladva az embertömeg feje felett.
- Ja, nem. Azért ezt vette, mert ez volt a legolcsóbb a környéken. Nem is nagyon győzi eltartani, mert túl nagy, szóval csak egy részét használja.
- Az meg, hogy lehet? - kérdi leplezetlen meglepettséggel.
- Nem tudták eladni a házat. Elvileg nyáron öngyilkos lett itt egy apuka. A nappaliban fejbe lőtte magát. Volt egy velünk egyidős fia, ő találta meg mikor hazaért valami táborból. Érthető okokból, nem akart tovább itt élni és elköltözött. De a ház nem kellett senkinek a tragédia után, így az ára egyre csaj esett és esett. - fordulok felé és mondok el mindent, amit a témáról tudok.
- Hát ez...jó ég, kell nekem ilyen kíváncsinak lennem! - borzong meg, amitől elmosolyodok. - Keressük meg Lénárdot!
Egy pillanatra sem engedem el Bodza kezét, ahogy a konyha felé haladva átvágunk a tömegen. Nem tudom, hol lehet Lénárd, de első kiindulási pontnak megteszi az a helyiség, ahonnan a pia ered.
A tippem hamarosan be is igazolódik, ugyanis Lénárd az asztalon fetrengve énekel, mikor belépünk. Kezében egy borosüveg lóg le az asztalról, fehér ingét majdnem végig kigombolta, tincsei össze-vissza meredeznek és a teste legfurább részeit borítják kétes foltok.
- Ezt nagyon meg fogja bánni holnap - lép mellém Bodza és elengedve a kezem összefonja maga előtt a karjait. Rosszallón méregeti a részeg szülinapost, de szemei sarkában meglátom az apró nevetőráncokat.
- Az biztos. De ne kárörvendj, mert nekünk kell majd a nyafogását hallgatni! - vetek rá egy oldalpillantást.
- Nem, ha időben lelépünk és egy hétig elkerüljük! - veti fel az ötletet, mire nevetve megrázom a fejem.
- Történt köztetek valami, ami miatt ezt a bosszút szabod ki rá? - vonom fel a fél szemöldököm.
- Nem, csak allergiás vagyok a hisztériás emberekre.
- Magadra? - cukkolom még egy kicsit, de az oldalamba fúródó könyék, hamar leállít. - Oké-oké! Befejeztem! Inkább menjünk oda hozzá, hátha még felismer minket.
Átvágunk az emberek közt és az asztalhoz lépünk. Két kezemmel megtámaszkodok a szélén és lenézek a szenvedő fiúra. Már nem tudom kivenni mit próbál elénekelni, mert dallama nincs is, annak amit motyog, a szöveg meg mintha orosz halandzsa lenne. Bodza kiveszi a kezéből a borosüveget, mire hőzöngve felül, majdnem lefejelve engem.
- Nono! - néz Bodzára, aki két ujjal tartja a majdnem üres üveget, úgy helyezi le a pultra. Nem is akarom tudni, mitől ragadhat. - Ide vele!
Az egyensúlya úgy eddig bírta, mivel mint egy sószsák, fogja magát és visszadől fekvő helyzetbe.
- Vigyek fel aludni és imádkozzunk érte, hogy ne kapjon alkoholmérgezést. - Tölt egy pohárba vizet a zöld hajú kis boszorkányom, majd a szekrényeket nyitogatva orvosság után kezd kutatni.
- Szerintem a fürdőben lesz aspirin, ott keresd - válaszolok nyögve, mert közben megpróbálom álló helyzetbe tornázni Lénárdot.
- Oké. Bírod egyedül?
- Majd... - dobom a vállamra egyik karját - megoldom valahogy. A folyosó végén lévő szobába viszem, balról.
Bodza bólint, majd elindul előttem, kezében a vízzel teli pohárral, hogy orvosságot keressen. Lendítek egyet a szinte horkoló Lénárdon és sűrű bocsánatkérésekkel megindulok az emelet felé.
Azt hiszem, hogy a tömegen átvágni lesz a legnehezebb, de a lépcső közepén, fél lábbal a halálban megváltoztatom a véleményem. Lénárd kosárlabdás alkata baromira nehéz, a fényviszonyok, az állapota és a környezet pedig nem segít a helyzetemen.
Teljesen beleizzadok mire eljutunk a megbeszélt szobába. Ott aztán lehúzom Lénárd cipőit és az ágyra lököm. Megfosztom magam az élménytől, több ruhát távolítsak el róla, szóval csak rádobok egy takarót.
Kinyitok egy ablakot, hogy friss levegő jöjjön a szobába, majd nekitámaszkodok a párkánynak és várom Bodza érkezését.
Lénárd nyáladzva horkol az ágyban, hozzá hülyeség lenne beszélni, szóval némán nézek körbe a szobában. A falak világosszürkék, a bútorok fehérek. Rideg hangulata van, mintha a falak közé rengeteg fájdalom szorult volna. Hiába nyitottam ki az ablakot, ezt a fajta nyomottságot nem lehet egyszerűen kiszellőztetni, beleivódott a festékbe, a bútorok anyagába, a szőnyegbe és a függönyökbe.
Újonnan határozottan félek egyedül maradni. A gondolataim a legrosszabb társaság, akit csak kívánhatok, és a démonok, akiket magamnak idéztem elő, csak arra várnak, hogy a nap lemenjen, egyedül feküdjek az ágyamban és a plafont bámulva tehetetlenül tűrjem a kínzásukat. Magunkkal harcolni a legrosszabb, magunkon változtatni a legnehezebb, és összerakni magunkat tart a legtovább. Minden ember életében vannak fordulópontok, amikor egy részünket el kell engednünk ahhoz, hogy helyt adjunk egy másiknak. A veszteség érzése, az hogy valamit, amit hosszú időkön át építgettünk, valamit, ami örömet okozott nekünk, a saját érdekünkben el kell engednünk, fárasztó feldolgozni. Több lépést is hátrafelé kell haladnunk, mielőtt újra előre koncentrálhatnánk.
Ivonn segített erőt vennem magamon, hogy ne hátráljak többet a kelleténél, hanem induljak végre előre, és éljem az életem. Most viszont főként magam miatt, de részben miatta is vagyok újra padlón, ahonnan Bodza kapar össze. Kissé ironikus, hogy egyik exem mindig összetör, én meg a másik mellett keresek vigaszt. Szánalmasnak érzem magam, ha erre gondolok, és mérhetetlenül gyengének. Egy olyan önmagamnak, akit még én sem ismerek, de nem is szeretném megismerni.
- Bocsi, siettem, csak belefutottam egy spicces Kingába, aki tíz percig fangörcsölt, hogy látott minket kézenfogva, aztán elkezdett áradozni valami srácról akivel összegabalyodtak és csak, most szabadultam! - ront be az ajtón a gondolataim közt járó lány.
Mellkasa gyorsan emelkedik, levegő után kapkod, így arra tippelek, futott a lépcsőn. A kis történetén elmosolyodok. Kinga volt köztünk az a kapocs, ami ellehetetlenítette, hogy teljesen megszakadjon köztünk a kapcsolat. Ezért is nem kerestem soha, mert anélkül is veszélyesnek éreztem, hogy kapcsolatban lettem volna vele. Önzőség talán, hogy ennyire a saját érdekeimet néztem, de rettegtem a gondolattól is, hogy Kinga megemlíti nekem Bodzát, vagy neki engem. Lénárd mindkettőnkkel tartotta a kapcsolatot, de nem szólt bele abba, ami köztünk volt. Kinga lányos kotnyelessége hiányzott belőle, szóval őt nem tartottam veszélyforrásnak, valamint évek óta a legjobb barátom volt, akinek az elvesztése csak még több fájdalmat okozott volna.
- Semmi baj, én is nem rég verekedtem fel magunkat - lépek el az ablaktól. - Találtál aspirint?
Bodza felmutat és megráz egy dobozt a kezében, majd az éjjeliszekrényre teszi, a víz mellé.
- Fel kéne ébreszteni, hogy bevegyen egyet és igyon egy kicsit - ül le az ágy szélére és egy tincset a füle mögé tűrve a kiütött fiút nézi.
- Nem látok rá sok esélyt, hogy ez sikerül, de próbáljuk meg.
Öt perc pofozgatás és szenvedés után elértük, hogy Lénárd ülő helyzetbe kerüljön. Letuszkoltuk a tablettát a torkán, és megitattuk vele a vizet, aminek fele az ágyra ment.
- Honlap gyerteek el a kávézóban - szólal meg összeakadó nyelvvel, mikor megengedjük neki, hogy lefeküdjön és betakarjuk.
- Honlap? - vonom össze a szemöldököm.
- Holnap - nevet fel Bodza és vidáman csillogó szemekkel rám néz. - Szerintem rájött, hogy ma már nem közli velünk, amit mondani akart, szóval holnapra halasztja a kupaktanácsot.
- Szuper. Mit szólsz, ha utána elmegyünk sétálni egyet? - vezetem ujjaim a hajamba miközben ellépek az ágytól. Szemeimmel nem engedem el Bodza íriszeit, látni akarom hogyan reagál a felvetésemre.
- Legyen. - bólint és ő is feláll.
Felveszi az ágy végébe dobott magas sarkúját, aztán kínosan mosolyogva megáll velem szemben.
- Nekem ennyi elég volt ebből a buliból, szóval...hívok egy taxit. Holnap találkozunk. - Hátrálni kezd az ajtó felé és ajkait harapdálva várja a reakcióm.
Az első ötletem az, hogy odamegyek hozzá és megcsókolom, leküzdöm a vágyat és egy félmosolyt küldök felé. Nem fogom elsietni másodszorra. Lassabban fogok haladni, és figyelni fogok az olyan apróságokra, amik felett két éve elsiklottam.
- Rendben. Aludj jól, Bodza.
- Te is - mosolyodik el ő is most már őszintén, ezért úgy gondolom jól döntöttem azzal, hogy nem a csókot választottam.
A rózsaszín köd lassan ritkulni kezd és a holnap egyre közelebb van. Amíg a beszélgetésünkre nem kerül sor, nem búcsúzkodhatunk csókkal, nem kísérgethetek haza és nem játszhatjuk el, hogy egy pár vagyunk. Mi nem ilyenek vagyunk, soha nem is voltunk ilyenek. Őszinték voltunk egymással, még ha fájt is. Ismertük egymás szemszögét, de nem vettük eléggé figyelembe, ez pedig a végünkhöz vezetett. Ahhoz a ponthoz, amiről kiderült, hogy csak egy vessző.
***
Hejjho!
Megpróbálok rövidebb részeket és sűrűbben hozni, mert elegem van saját magamból és abból, amit csinálok. Nem azt érdemlitek, hogy két hónapra eltűnjek! :((
Kezdem összeszedni magam az életem minden terén, szóval most már az írást is vissza kell csempésznem a mindennapjaimba!
Ne haragudjatok! :((❤️