『𝐇𝐘𝐔𝐍-𝐉𝐀𝐄』
Tudjátok, vannak azok a bizonyos szituációk mindenki életében, amin nemhogy túlesne, hanem egyenesen kihagyná. Nos, nekem ez a családi összejövetel pontosan ilyen volt. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az a nővérem boldogsága. Nem szerettem volna, ha ezt az estét nélkülem éli meg. Plusz, legalább képviselhettem a bátyámat is egy ízben, hiszen továbbra sem hallottunk felőle.
Azt gondoltam, hogy a szokásos dugó majd lelassít minket és talán kevesebbet kell ott lennem majd a partin, de Jungkook úgy ismerte Szöult, mint a tenyerét, így mindenféle mellékutcákon keresztül végül eljutottunk a házunkig.
- Wow, Jae-yah! Nem is mondtad, hogy egy palotában élsz - kuncogott a hátsó ülésen Jisun, a visszapillantóból pedig láttam, ahogy Kyung finoman oldalba böki a lányt. Szemem sarkából Jungkookra néztem, aki szintén látta ezt a tükörből és halványan elmosolyodott.
Jungkook leparkolt és leállította az autót. Őszintén szólva nem éreztem magamat mentálisan késznek, de már nem sok értelme lett volna hazamenni főleg, hogy ennyire ki lettem maszkírozva. Kyung és Jungkook is kipattantak az autóból és kisegítettek minket.
Jisunék előre haladtak, míg én továbbra is a kocsi takarásában álltam Jungkookkal és mély levegőket vettem. Valamiért mindig pánikrohamom volt, ha megláttam ezt a házat. Pedig születésem óta itt éltem.
- Minden rendben, Jae? - guggolt le előttem Jungkook, míg én a térdeimen támaszkodtam. Bárcsak igennel tudnék válaszolni, Jungkook! Kezeimet lehámozta lábaimról, majd erősen megszorította azokat, ahogy felállt és fölém tornyosult. - Nézd, nem kell bemennünk, ha nem szeretnéd! - duruzsolta halkan, hogy csak én halljam, majd belecsókolt hajamba, ettől pedig a hideg végigfutott végig a hátamon. Pozitív értelemben.
- Nem! Akarom!- tiltakoztam. Nem akartam, hogy azt lássa, mennyire gyenge vagyok, ha a családommal kell szembenéznem. Mindig is azt akartam, hogy az emberek egy erős nőt lássanak bennem, nem egy gyáva kislányt. Ez alól pedig Jungkook sem volt kivétel. - Tényleg.
- Biztos?- kérdezte Jungkook, aggódva fürkészve arcomat.
- Mhm - bólogattam, majd ránéztem és elmosolyodtam. Nem tudom mi üthetett belém abban a pillanatban, de szavakkal leírhatatlan, mennyire nem úgy néztem rá, ahogy kellett volna.
Jungkook látván mosolyomat, szintén vigyorogni kezdett, majd megvárta, míg átkaroltam karját és így indultunk meg a partira.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak irigységtől és méregtől felfújt fejek. Azt is tudtam, hogy aki a szemembe addig kedvesen szólt, az a hátam mögött legszívesebben kést döfött volna belém. De valamiért a tény, hogy Jungkook olyan magabiztosan kísért bármerre is mentünk, engem is önbizalommal töltött el.
Sosem tudom neki ezt eléggé megköszönni.
『𝐉𝐔𝐍𝐆𝐊𝐎𝐎𝐊』
Évek óta most láttam először Jae-t, ahogy a körmét rágja, s titokban, mikor senki nem látja, vállait simogató, szőkésbarna tincseibe túrva lépeget mellettem, mert próbálja leplezni, mennyire kellemetlenül is érzi magát. Sosem láttam még ennyire kifordulva önmagából, de valahogy a maga módján elképesztően vonzóvá tette.
Olykor féltékeny voltam rá. Az életére. Arra, hogy mennyire átlagos. És, hogy mennyire nyugodt. Miközben nekem ott voltak a srácok, a munkám, a fanok, neki ott volt a béke, a nyugalom. Persze, semmiért nem cserélném el a mostani életemet, sem a lehetőségeket, amikkel élhettem. De néha soknak érzem, fáradtnak és üresnek.
Amikor Jae-vel voltam, ez mind semmissé vált egyik pillanatról a másikra. Úgy éreztem, mintha vele megállna az idő. Normális, felnőtt életet éltem mellette. A közelsége, az illata, az alakja, az arca, a szemei, a... mindene. Ő maga.
Megbabonázott.
Ezen az estén pedig rájöttem, hogy még maga Jae sem sebezhetetlen. Ahogy megremegett a hangja, akárkivel beszélt a partin, ahogy körmeit belevéste bicepszembe, mert nem akart egyedül lenni. Nem engedett el, egy pillanatra sem. Ettől pedig csak méginkább felerősödött bennem minden eddig felgyülemlett, kimondatlan érzelem. Mert ez is ő volt, az egész lényének a része. Ezt a részét pedig csak magamnak akartam. Meg akartam védeni.
Mert még a leggyönyörűbb helyek is néha sötétbe borulnak... Ám én ott akartam lenni ebben a sötétségben is, hogy biztonságot adjak neki a fényemmel.
- Minden okés? - hajoltam egészen közel Jae füléhez, miközben a többiekkel társalgott. Beszippantottam virágos illatát, amely most másképp hatott rám, mint általában. Jisun és Kyung a távolból, pontosabban az süteményes asztaltól figyeltek minket. Örültem, hogy végre van lány barátja is.
Jae oldalra fordította fejét, s tekintetünk összetalálkozott: csupán pár centi választott el minket egymástól. Nem sok kellett ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmam.
- P... persze - felelte gyorsan, majd elkapta a fejét sietősen és próbált úgy tenni, mintha nem lenne egyébként zavarban. Habár a vörösen világító arca teljesen másról árulkodott.
Hirtelen rezgést éreztem zsebemben, így gyorsan előkaptam a telefonomat. Egy üzenetem érkezett... Ismeretlen szám?
Ismeretlen:
"Eszedbe se jusson, hyung! Figyelünk😀🔪"
Kyungsoo.
Honnan tudja ez a fiú egyáltalán a telefonszámom?!
Oldalra pillantottam, pont arra, ahol ők álltak, majd szememmel finoman jeleztem, hogy nincs miért aggódniuk. Pont nem az a fajta férfi voltam, aki bármit is ráerőszakolna egy nőre. Sosem nyúlnék Jae-hez, ha ő nem akarná. Persze, ott motoszkált bennem megannyi lehetőség, de ezeket általában meghagytam a fantáziámnak. De azért hősiesen bevallom, hogy iszonyatosan megnehezítette minden alkalommal a dolgomat. Pláne ma este.
- Jae-yah? - hallottunk egy hangot magunk mögül, ám gyorsan társult arc is a hanghoz egy magas, kábé velem egykorú fiúval, hatalmas mosollyal az arcán, ahogy végighúzta Jae vállán kezét, majd megállapodott rajta.
- Dion?! - lepődött meg Jae, majd hirtelen rám nézett és vissza a fiúra. Aha! Szóval ő Dion. - Mit keresel te itt?
- Az apám és a te apád társcégek lettek, így automatikusan meghívtak minket erre az estére - magyarázta, miközben mindvégig mélyen Hyun-jae szemébe nézett... vagy a dekoltázsára. - Bár azért mélyen sérti az egómat, hogy nem engem kértél fel partnerednek - jegyezte meg pajkosan, s engem kezdett el méregetni.
- Hyun-jae nem az a fajta nő, aki csak úgy párt választ magának. - Egyszerűen nem bírtam magammal. A tudat, hogy ez a fiú fölényeskedik felettem egyszerűen kibírhatatlanul felmérgelt. Láttam, ahogy Jae nézett rá. Rám sosem nézett még így. Meg kell mutatnom, hogy nem adom fel ilyen könnyen. - Jeon Jeong-guk - nyújtottam felé a kezemet, amelyet nem túl szívélyesen, de elfogadott.
- Kim Dion - mondta, majd kezet ráztunk. Csak, hogy érezze a törődést, enyhén megszorítottam kezét, mire felszisszent kicsit. - Huh, van benned erő, meg kell hagyni! - Oh, de még milyen.
Hyun-jae rám nézett és tekintetével üzent, hogy fogjam vissza magam. Természetesen sok ok közül ő még mindig csak azt tudja, hogy a múltkori mozizás miatt orrolok rá. Istenem, ha tudná... De mivel ő kért meg rá, elegánsan megköszörültem a torkom és igyekeztem nem ott helyben felrobbanni.
- Nagyon örültem a találkozásnak! - jelentette ki Dion, majd meghajolt előttünk és aztán Jae-re nézett. Mintha én ott sem lettem volna abban a pillanatban. - Remélem, hogy tudunk még társalogni az este folyamán - mondta neki, majd rákacsintott.
Jae tőle nem megszokott módon csak hebegni tudott zavarában. Wow, tényleg nagyon odáig lehet érte. Talán itt lenne az ideje komolyan beszélnem vele az érzéseimről, mielőtt elszalasztom ezt a lehetőséget és végleg elveszítem.
- Kedvesem! - hallottunk egy kellemes női hangot a távolból. Jae-vel mindketten oldalra pillantottunk és ekkor tipegett szembe velünk egy apró, filigrán teremtés, széles mosollyal az arcán. Nem szólt egyikünkhöz sem, ehelyett a mellettem álló lányt egy szoros ölelésben részesítette.
- Mrs Kim! De örülök, hogy látom! - Jae ugyancsak melegszívvel viszonozta az üdvözlést, majd felém fordultak. - Jungkook, ő itt Mrs Kim Young-min, a házvezetőnő. Mrs Kim, ő itt Jeon Jeong-guk, a...
- ...a párod?
- Hát, végülis annak is nevezhetjük - nevetett kínosan Hyun-jae, miközben én meghajoltam a nő előtt.
- Nézzenek oda: elköltözöl, egyetemre mész és még a szerelem is rád talált!
- ...oh! Nem, félreérti. Csak barátok vagyunk - korrigálta korábbi kijelentését Jae, kínosan nevetve. Miért fáj, ahogy minden egyes alkalommal kiemeli ezt a dolgot? Kérlek Jae, csak most az egyszer legyél benne a játékban!
- De kár! Pedig olyan jóképű fiú!
- Igen, igen az - mosolygott rám Jae, majd megfogta a kezem és megszorította. Ez a fajta mosoly Jae arcán igazi ritkaságnak számított és őszintén szólva férfiként is el tudtam volna olvadni ott helyben tőle. Olyan őszinte és ártatlan volt, mint ő.
Habár nem sokszor került szóba a családja, de a hallottak alapján sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért bánnak így vele, illetve velük. Hyun-jae, amióta ismerem, sosem láttam, hogy bármitől is megrettent volna. Bármit a fejébe vett, azt véghez is vitte, akárhogy is tagadná, ha meghallaná. Igaz, ez a családi összejövetel hagyott benne némi bizonytalanságot, de eddig nagyszerűen állta a sarat. Egyszóval, elképesztő egy nő. Sosem adta még fel a harcot, ahogy ezt sem fogja, ezt mindig is nagyon becsülték benne. De mindez hiába, ha a családja nem fogadja el őt olyannak, amilyen.
Persze, most, hogy itt beszélgetett a házvezetőnővel éreztem, hogy a hölgy milyen választékosan beszélt, nehogy valami olyat halljak, amihez semmi közöm. Szóval, úgy gondoltam, hogy itt az idő kicsit kettesben hagyni egy olyan emberrel, akiben ha ő megbízik, akkor én is bizalommal hagyom ott, hogy megbeszéljék azt, amit meg kell.
- Hyun-jae, merre találom a mosdót? - köszörültem meg a torkom, ahogy kissé közelebb hajoltam a mellettem álló lányhoz.
- Hát, itt is van egy - kezdte Jae, aztán láttam a szemein, hogy elgondolkodott egy pillanatra, majd folytatta: - De szerintem menj az emeletibe. Felmész, jobbra, majd a folyosó végén ismét jobbra és pont szembe fogsz menni vele.
- Köszönöm! De folytassátok csak a beszélgetést nyugodtan! - egy gyengéd csókot nyomtam az arcára, majd megindultam arra, amerre magyarázta.
『𝐇𝐘𝐔𝐍-𝐉𝐀𝐄』
Valamiért ez az este sokkal gördülékenyebben ment, mint vártam, így utólag visszagondolva talán kicsit felesleges volt a pánik, ami eluralkodott rajtam, mielőtt újra betettem a lábam ebbe a kígyófészekbe. Természetesen ugyanúgy megkaptam a szokásos megjegyzéseket a kinézetemmel kapcsolatban a sznob rokonoktól, de legalább Jungkook az oldalamon sétálva elegendő volt ahhoz, hogy legalább irigykedjenek rám és megvető pillantásokat kapjak, aminek kivételesen örültem is. Sőt, néha még rá is játszottam. Érezzék csak a törődést! - mosolyogtam magamban.
Jungkook is teljes nyugodtsággal állta a megjegyzéseket, holott tudom, hogy belülről majd' szétrobbant. Mindig ezt csinálta, ha valaki bántott engem. De örültem neki, hogy a kedvemért, illetve a nővérem miatt visszafogta magát, így nem volt nehéz elvegyülnünk. Persze, mindenki tekintete úgy ragadt rá, mint valami ragasztó, de őt látszólag ez nem érdekelte. Biztos hozzászokott már.
A kevésbé ostoba hozzátartozóimat - merthogy ja, ilyen is van, bármilyen hihetetlen, főleg az én számból - pedig teljesen levette a lábukról, ahogyan engem is. Ahogy viselkedett, ahogy beszélt, ahogy rám nézett. Egy oldalát láttam, amit nem sűrűn mutatott meg. Az általában hülyéskedő, komolytalan Jungkook egy pillantás alatt vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, így az első sorból élvezhettem ezt az énjét.
Ahogy lement a nagy lánykérés, illetve az egész ceremónia, már elég alkohol került a szervezetembe ahhoz, hogy a családom körül is feloldódtam, Jungkookról nem is beszélve.
Fogalmam sincs, mi ütött belém.
Aztán megérkezett Mrs Kim, aki teljesen összekuszálta a gondolataimat vele kapcsolatban. Miután Jungkook elment mellőlem, másra nem is tudtam figyelni, csak azon agyaltam, amit korábban mondott. Persze, ez a nő meg egyszerűen nem is volt képes arra, hogy elterelje a gondolataimat Jungkookról.
Aztán gondolkodóba estem.
Amúgy, lehet igaza van KyungSoonak.
Miért nem adtam még esélyt ennek a fiúnak? Miért nem sodródom az árral és élek ezzel a lehetőséggel? Miért nem vagyok szerelmes ebbe a fiúba?
Ahogy ma hozzám ért, csak még többet akartam. A szívem hevesen dobogott, ahogy megfogta az arcom; a szemeim többet akartak látni belőle.
Arra vágytam, hogy megérintsen. Mindenhol.
Telhetetlenül. Mint egy kisgyermek.
Jesszus! Mikre gondolok?!
Biztos csak az alkohol. Ki kell vernem ezeket a gondolatokat a fejemből. Nem gondolhatok ilyen dolgokra. Jungkook és én barátok vagyunk. Semmi több. Pont.
Innom kell egy pohár vizet. Azonnal.
Gyorsan elköszöntem Mrs Kimtől, majd a konyhába vettem az irányt. Minden szegletét ismertem ennek a háznak, mégis olyan érzésem volt végig, mintha valami idegen otthonában járkálnék.
Ahogy beértem a konyhába, a felső, üveges szekrényből kivettem egy poharat, s a már megnyitott csap alá engedtem. Nem haboztam sokat, szinte azonnal lecsúszott, mint valami jóféle alkohol. Nagyot sóhajtottam, aztán egy határozott köhécselő hangot hallottam.
Álmomból felriasztva is megismertem volna, kihez tartozik.
Kézfejemmel megtöröltem számat, majd megfordultam és anyám hideg tekintete nézett vissza rám.
- Azt gondoltam, hogy a ceremónia után legalább odajössz hozzánk váltani pár szót. - Nem hazudok, a hideg végigfutott a hátamon tőle. Megint csak a piszkálódás.
Mindkét kezemmel megtámaszkodtam a konyhapulton, aminek a másik oldalán ő állt.
- Nem hiszem, hogy van mit megbeszélnünk - válaszoltam teljes nyugodtsággal.
- Mi van veled, Kislányom? Hónapok óta csak annyit hallottunk rólad, amennyit a nővéred elmondott! - kezdte anya teljesen közömbös, érzelemmentes hangon. Na igen, ez volt ő.
- És? Nem volt elég?
- Mégis hogy beszélsz velem?! Az anyád vagyok - háborodott fel. Persze, ekkor már a hangerő sem volt elhanyagolható.
- Úgy beszélek veled, ahogy akarok. Kérlek, ha nincs semmi fontos, amit közölni szeretnél, akkor rekesszük be ezt a beszélgetést, mielőtt valamelyikünk olyat mond, amit később megbán - mondtam, majd ránéztem. Egyenesen a szemeibe. Érezze csak, hogy szívből szól. - Ez Yujin estéje, nem rólad vagy rólam szól, úgyhogy légyszíves, inkább kerüljük el a balhét!
Talán külső szemmel úgy tűnhet, hogy túl tiszteletlenül viselkedem vele szemben. Elvégre, ő az anyám. De megvan az okom rá. Sosem kapta meg tőlem azt a fajta tiszteletet, amit én is elvártam volna. Sosem tett velem semmi jót. Csak az állandó elégedetlenség, a csalódottság, nem számított, mennyire keményen küzdöttem azért, hogy ugyanúgy szeressen, mint Yujint.
- Mit vétettem, hogy ilyesfajta bánásmódot érdemlek tőled? - kérdezte elcsukló hangon anya. Először úgy voltam vele, hogy jobb, ha nem válaszolok. Így hát fogtam az egyik poharat, majd megtöltöttem borral és szinte egy nekifutásra megittam az összeset. Nem mintha szükségem lett volna még egy pohár alkoholra, de ennek az estének már amúgy is mindegy, nincs igazam?
- Nem tudom. Talán kérdezd meg a gyerekkoromat - feleltem kisvártatva a kérdésére. - Most pedig, ha nem bánod, várnak a barátaim.
Gyorsan beletettem a poharat a mosogatóba, majd megindultam a konyhából. Már majdnem át is léptem a küszöböt, amint anyám krákogását hallottam a hátam mögül, s szinte azonnal megtorpantam. Mindketten tudtuk, hogy ennek még nincs vége.
De erre a beszélgetésre aztán nem számítottam.
- És ezt ugye nem gondoltad komolyan? - kezdte.
Már itt végigfutott a hideg a hátamon. Kiváncsi voltam, mire akar kilyukadni ezúttal.
- Mire gondolsz?
- Hát erre! Idehozod ezt a fiút, miközben tudod nagyon jól, hogy nem illik bele a mi családunkba. - Tudtam, hogy Jungkookra gondol. Az pedig, hogy a barátomat szidja, egyáltalán nem tetszett és csak végképp mérgessé tett.
Lassan megfordultam és nekitámaszkodtam az ajtófélfának, kezeimet magam előtt keresztbe fontam.
- Semmi közöd hozzá szerintem, hogy kit hozok ide - feleltem szemöldökömet ráncolva.
- Már hogyne lenne közöm! Az anyád vagyok. - A kijelentései után még volt képe a szemembe mosolyogni. Ez mindig is jellemző volt rá: ott mart belém, ahol a legjobban fájt. Ezúttal Jungkook volt a soros.
- Pontosan ezért kellene elfogadnod a döntéseimet és nem beleütni mindenbe az orrodat.
- Nem akarhatod ezt a fiút! Ezt az életet! - folytatta. Egyre és egyre türelmetlenebbé váltam, minden egyes szavával.
- Miért ne akarhatnám? Azt csinálok, amit akarok!
- Ez a fiú meg fog bántani téged! Ezek a sztárok mind egy fán teremnek! Csak ki fog használni! - Mintha annyira ismerné Jungkookot. De tudod mit, Anya? Lehet igazad van. Lehet ki fog használni és ez a kedvessége csupán egy színjáték. De kit érdekel?
- Mégis mióta érdekel, hogy mi történik velem?
- Mindig is érdekelt... - Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Oh, ugyan! Kit akarsz áltatni ezzel a szöveggel? Téged mindig is csak az érdekelt, hogy mit gondolnak rólad azok, akik a hátatok mögött kibeszélnek, a szemetekbe meg barátnak neveznek. De tudod mit? Anya. Ma este ez a fiú húzza le bugyimat, ha tetszik neked, ha nem! További szép estét!