Kérges bőr / Larry Stylinson ff / BEFEJEZETT

1.

Louis:

A nap lemenőben volt, amikor hazaindultam a földekről. Ma sem tudtam szinte semmi élelmiszert vinni, hiszen annak is örülnöm kellett, ha a tegnapról megmaradt száraz kenyér darabja még az asztalon lesz, és az egerek nem vitték még el. A kapa a mai napon is véresre törte a tenyeremet, de már hozzászoktam az évek alatt. Régen mindig a feleségem bekötözte, majd lágy csókot lehet a számra, és elém rakta a gőzölgő hús levest. Ma már az üres otthon vár csupán, és a tudat, hogy a drága nejem is elhagyott, mert nem tudom neki biztosítani azt a megélhetést, amit elvárt volna, mikor hozzám kötötte az életét. Gyermekáldás sem érkezett, mivel kiderült, hogy a feleségem nem szereti a kicsiket, így amint állapotos lett, azonnal elhajtatta a babát tudtomon kívül. Ez vezettet a házasságunk megromlásához, valamint a prűd viselkedése, és a testi kapcsolatról alkotott elítélő véleménye. Amikor pár évvel ezelőtt megismertem őt, és udvaroltam neki, volt egy kisebb földem, állatok, valamint egy takaros kis házam. Igen, volt, már nincsen semmim. A nejem, Anna, jobbnak látta, ha kisemmiznek, és elüldözött a saját otthonomból. Annyi fontom volt csupán, hogy meg tudtam venni ezt a kis kunyhót, a nagy földesúr birtoka mellett. Remélem érti mindenki a szarkazmust. A drága Sir Harry Styles, aki azt hiszi, csak mert ő a környék leggazdagabb, tehetősebb ura, már mindent megtehet a kisebb emberekkel. Kegyetlen, durva, és borzasztóan magasról beszél mindenkihez. A felesége sem jobb. Egy árva garas nem sok, annyit nem dobna az út mellett fekvő hajléktalan kalapjába. És én ennek a gyönyörű embernek vagyok a szomszédjában. Távolról látom néha, amint éppen kijön, körbe lovagol a birtokon, leordítja a neki dolgozó parasztokat, majd bemegy. Annak idején a templomban ismertem meg. Hatalmas zöld szemek, göndör barna fürtök és meggypiros ajkak. Azt hittem, az angyali arc szintén angyali szívet takar, amikor kifelé jövet elestem, és azonnal segített felállnom. Karomhoz nyúlt, és fölállított, majd leporolta a kék zekémet, hogy a szüleim ne legyen dühösek, amiért a nehezen megkeresett pénzükön varratott kiskabátomat bepiszkítom. Akkor én őt angyalnak hittem, akit azért küldtek, hogy vigyázzon rám. Minden vasárnap figyeltem őt, és hamar rájöttem, hogy ő a környék
tulajdonosának egy szem fia. Azt hittem, az én angyalom más lesz, jobb, mint a vele egykorú társai, akik hasonló pompában élnek. Nem lett más. Amint bekerült az iskolapadba, egyből minden megváltozott. Az addig mosolygós, kedves fiú egyik napról a másikra vált öntelt, beképzelt hólyaggá, akit saját érdekei éltetnek, amíg a többieket magasról lenézi. Sok éve már, hogy utunk kettévált, és már meg sem ismer engem. Egyébként ki is lenne rám kíváncsi? Louis Tomlinson vagyok, huszonöt éves földműves, akinek annyi területe van, mint egy kihajtott zsebkendő. Semmi állatom nincsen, és egy szeles kunyhóban húzom meg magam, ahol csak az egerek a társaim a szegénységben. Egy apró kis dézsám van, abban mosakodom a konyha közepén, és egy apró kis téglából kirakott mini kandalló, hogy ne fagyjak halálra a télvíz idején sem. A kunyhóba belépve van egy kisebb asztal, amit magam faragtam, valamit két szék, mellette a hálószoba, ami egy apró kis helyiség, éppen csak le tudok heveredni, és a ruháimat is ott tartom. Nyáron itt alszom a meleg miatt, mert hűvösebb van, de ha beköszönt a hideg, akkor kipakolok a kandalló elé, hogy legalább egy kisebb enyhőség érje meggyötört csontjaim. Most is, amint hazafelé megyek, a napi betevő falatom azaz egy cső kukorica, amit egy szekér hullajtott el. Egy kis vízben felfőzöm, és remélhetőleg puhul annyit, hogy nem törik el bele a fogam. Ahogy bandukoltam hazafelé, pillantottam meg velem szemben a lovagló Harryt, gyönyörű paripáján, egy fekete fríz csődörön. Nem tudtam hirtelen, mit nézzek. A hatalmas állatot, ami felém vágtat, vagy a rajta ülő daliás alakot. Harry haja lobogott ahogy a szél belekapott, és a lemenő nap fényében csodálatos smaragd íriszei éles kontrasztot adtak a nap sugaraival.

- Állj félre paraszt! Nem látsz a szemedtől? - ordított rám, amíg lova felágaskodott előttem. Ahogy az arcomat védelmeztem a hatalmas patáktól, a kukorica kiesett a kezemből, és erre Harry is felfigyelt.

- Bocsáss meg, Jó uram!

- Mi van paraszt, te lopsz a gazdádtól? - kérdezte, amíg lepattant a nyeregből és elém lépett. A magam kis 172 centijével eltörpültem az ő 185 centis magasságához mérve, így meggörnyedve fixíroztam fényesre pucolt csizmáját - Nem hallom a választ.

- Nem loptalak meg, uram! Csak egy szekér ment itt, és ez a cső leesett. Gondoltam...

- Mit gondoltál? - ragadott galléron, ezzel elérve, hogy rá kelljen nézzek, miután a leesett tengerit a lovának adta. A sötéten ragyogó íriszek gonoszan mosolyogtak rám, amíg ajkait megnyalva figyelte lesápadt arcomat.

- Azt.. azt gondoltam, hogy hazaviszem, ha már leesett, és megfőztem volna, hogy ne vesszen kárba. Ez.. ez lett volna a ma esti vacsorám.

- A tengerit megfőzni? De hát azt nem lehet megenni, te szerencsétlen!

- Szegény ember a vasat is elrágja, ha éhes, uram!

- Milyen bölcsnek hiszed magad, hogy még feleselni mersz velem. Tudod te egyáltalán ki is vagyok én?

- Igen Uram! Ön Sir Harry Styles.

- Pontosan, a környék leggazdagabb földesura. Vagyis te az én körletemhez tartozol, ahogy itt minden. Ez mit jelent akkor? Na mit?

- Hogy én is az öné vagyok. Uram.

- Pontosan, az enyém vagy. És én nem engedélyeztem, hogy meglopj engem. Jól gondolom?

- De hát... Nem loptam meg Önt...

- Én ezt nem így látom. Meg kellene büntesselek téged.

- Kérem uram! Semmim nincsen! Az ön birtoka mellett húzódik az ösvény, ott lakom egy apró kis kunyhóban egy magam. Semmim nincsen! Könyörgöm, ne büntessen meg!

- Azon gondolkodom, hogy vajon húsz korbácsütés venné e el jobban a kedved az effajta viselkedéstől, vagy az, ha netalán levágatnám az egyik kezed.

- Könyörgöm! Jó uram, essen meg rajtam a szíve! Hiszen mit ártottam én azzal, hogy fölvettem az út mellől azt a darab kukoricát? Csak a két kezem van csupán, amivel tudok dolgozni, könyörgöm ne fosszon meg tőle! - immáron kicsordult a könnyem, és záporozva hullott végig az arcomon.

- Hát jó. - lökött le a földre, majd fölém magasodott - Lásd milyen jó szívem van. Nem büntetlek meg, sőt, kapsz tőlem két garast, ebből tudsz venni egy normális lábbelit, mert ahogy látom, ebből már kikandikál a lábujjad. Pont mint egy krumpli.

A pénzt elő véve mellém dobta a sárba, felpattant a lovára, majd mielőtt újra elindult volna, így szólt:

- Aztán meg ne lássam megint, hogy lopsz, mert nem leszek ilyen jó szívű. - mondta, majd meghajtotta lovát, elvágtázott, engem az önbecsülésemmel együtt a sárba hajítva. Nehezen összekuporodtam, valahogy fölálltam, összeszedtem a kis pénzt, amiből nemhogy lábbelit, még egy egész darabka kenyeret sem fogok tudni venni, majd elindultam a kunyhóm felé, korgó gyomorral, éhesen.