Kolnay az éjszakai homályban megrögzötten számolta ujjait újra meg újra. Tizenkettő. Mint a számok az órán.
Túl feltűnőnek vélte. Bele sem mert gondolni, mi lesz másnap. A lakásban mégsem lehet végig kesztyűben!
Felugrott egy chatablak. Kende írt neki.
– Hogyhogy még ébren vagy? Izgulsz?
– Félek.
– Holnap csak velem találkozol, nem az egész osztállyal. Én meg nem harapok. Egyébként ők sem. Szóval nyugi!
– Nem láttál még.
– Pontosan ezért várom a holnapot. Hogy láthassalak végre.
– Undorodni fogsz tőlem.
– Semmi olyat nem tudsz mutatni, ami miatt kevésbé kedvelnélek.
Fényképezett és a küldés gombra nyomott.
– Vasemberes alsónadrág? Menő.
Kolnay arcszíne paradicsompirosra váltott. Kikapcsolta a telefonját.
***
Polydactylia manus: számfeletti ujjak a kézen, egyfajta fejlődési rendellenesség. A kétoldali sokujjúság, amit én "adtam" Kolnaynak, dominánsan öröklődik, ergo valamelyik szülőjének is van.
Fun fact: Ady Endre érintett volt a hatujjúság enyhe formájával. (Az ilyen érdekességeket miért nem említik soha az iskolában?)
YOU ARE READING
3100 szó (PUF)
FanfictionA hónap minden napjára egy száz szavas szösszenet a Pál utcai fiúkkal. Harmincegy csipet fluff, hogy mosolyt csaljak a maszk-takarta arcokra. Boka nem depis, Nemecsek él.
