Zavarodott elmék - Befejezetlen

1. fejezet

Amanda Miller:

Az otthonom, az iskolám, az életem mind egy helyen van. Egy intézmény, ahová az érzelmileg labilis fiatalokat hozzák. Mindenki, akinek egy kicsit is vannak mentális problémái ide kerül, a Lyonel Speciális Gimnázium és Általános Iskolába. Itt sok, velem egykorú és hasonló sorsú gyerek él.

A másik lélek, aki ebben a testben lakozik, Sarah, a forrófejű, feltűnősködő lány. Gyermekkoromban, a szüleim halála után sebezhető voltam. Az általános iskolás éveim alatt a többi tanuló kihasználta ezt, és rengeteget zaklattak. Sarah volt az, aki megvédett engem. Ő kiállt értem és segített. Olyan, mintha a testvérem lenne. Sarah figyelembe vette, hogy szeretném gondtalanul élni az életem. Csak abban az esetben lép színre, ha nagyon muszáj. Ráadásul nem örülnék, ha lerontaná az iskolai jegyeimet.

A Lyonel Gimnázium hatalmas. Az iskola része kissé ódivatú, a kollégium viszont annyival modernebb. Három emelete van: az elsőn az ebédlő, a közös helyiségek, vizsgálószobák, tanácsadó termek és gyengélkedők. A másodikon és a harmadikon pedig a hálótermek és még egy-kettő dilidokis beszélgetőhelyiség. A szobákba kettesével vagyunk beosztva. Én a 017-es szobában töltöm a napjaimat egy Lola nevű lánnyal. Nincs sok tanórám egy nap, és a többséggel ellentétben, a szabadidőmben azt csinálok, amit akarok. Szerencsémre.

Ma a folyosón sétálva figyeltem másokat, ahogy kiélvezik a vasárnapot. A 9. a, az osztályom holnapután fizika témazárót ír, és a jó jegy érdekében nem ártana készülnöm rá. Befordulva a szobám ajtajához hangos nevetgélés ütötte meg a fülemet. Beléptem, mire egy csapat lánnyal találtam szemben magam. Lola ágyán heverésztek és valamit nagyon néztek az egyikük telefonján.

- Á, csak te vagy az, Amanda? - mosolygott rám hamisan Lola. Figyelmen kívül hagytam és leültem az ágyamra, majd elővettem a fizika könyvemet. Próbáltam kizárni a külső zajokat, de lehetetlen volt.

- Miért nem mész oda és mondod a szemébe, hogy zavar, amit csinál? - kérdezte dühösen Sarah. Az ilyen dolgok mindig felidegesítették. Csak az tartotta vissza, hogy megkértem rá. Végül is nem kell mindenre felkapni a vizet, hiszen van más megoldás is. Néha zavaró, hogy csak én hallom Sarah-t. Mindegy. Egyszerűen kiléptem a folyosóra és leültem az ajtó mellé. Kint folytattam a tanulást.

Nina Swan:

Csörög az ébresztő a maga idegesítő zajával. Mintha én állítottam volna be! Ella derűsen kelt ki rózsaszín ágytakarója alól. Én személy szerint legszívesebben fel sem ébredtem volna. De kötelező. Ella az egészségfelelős az osztályban, ráadásul a szobatársam. Az "öngyilkos hajlamom" miatt sosem száll le rólam. A felelősnek muszáj szemmel tartania.

Felülve megláttam az előttem lévő ablakon át a napsütéses időt. Felálltam és odasétáltam az üveghez. Kinyitottam. Azonnal megcsapott a hideg szél. Lepillantottam két emelet magasról. Szerencsémre nem vagyok tériszonyos. Elgondolkodtam, vajon elég magasan vagyok-e. Felmászni az ablakba, kilógatni a lábam és várni a megfelelő pillanatot. Ahogy a szél visszafelé lökne, hogy ne tegyem... Még úgy is ottmaradnék. Majd megfordulva és a keretbe kapaszkodva dőlnék ki. A nap a szemembe sütne és minden felhő eltűnne. Aztán lassan a kezem elengedné a keretet, és a tiszta égboltot figyelve zuhannék lefelé...

- Nina! - kiáltott Ella felém. Csak akkor eszméltem fel és vettem észre, olyannyira kihajoltam, hogy bármelyik pillanatban kieshettem volna. Ella azonnal odasietett mikor látta az arcomon, hogy egyáltalán nem zavar. Aztán elhúzott onnan. Még mindig bambán figyeltem az ablakot.

- Gyere reggelizni! - húzott kifelé. Kiszabadítottam a kezem és megálltam.

- Pizsamában vagyok - néztem rá értetlenül.