Mary Johnson

Prológus

Nem láttam semmit. Sötét volt. Nem hallottam mást, csak a saját mély, ám mégis ideges lélegzeteimet.

-Mary-hallottam valahonnan a távolból.
-Mary-hallottam mégegyszer, immáron közelebbről.
-MARY-kiáltotta harmadjára is az illető.

Kinyitottam a szemem. Az öltözőben voltam, kezemben a kulacsommal ültem a padon, teljes harci díszben.
Ránéztem az órára a falon.
Már csak 5 perc és kezdünk.

-Mary-szólalt meg negyedjére mellettem valaki.
Balra fordítottam a fejem, és a hang gazdájában a barátnőmre, Kristen-re ismertem.
-Mondjad-válaszoltam neki.
-Végre, hogy figyelsz rám! Jól vagy?
-Aham, persze. Minden oké-mutattam egy like jelet.

Ekkor kopogás, majd válasz nélkül nyílt is az öltöző ajtaja és belépett fajta az edzőnk, Dave.
-Sziasztok lányok! A mai meccs nagyom fontos, ha ezt megnyerjük, mehetünk tovább a döntőbe. Szóval adjatok bele mindent. Ha nyerünk, pizzázni megyünk! Ha nem, akkor inni. Hisz már nagykorúak vagytok! Na, ki a legjobb edző?
-Te, Dave-ordítottuk mindannyian.
-Ki fizeti a kaját vagy a piát?
-Te, Dave!
-Ki a legszebb, legügyesebb, legokosabb?
-Lynne! -mutatott mindenki nevetve egyszerre a csapattársunkra. Aki nemcsak gyönyörű volt, hanem okos is. Még csak 18 éves, de már asztrofizikát és alkalmazott matematikát tanul, ráadásul megfejtett valami asztrofizikai cuccot, ami miatt Nobel-díjra jelölték. Ám sajnos nem kapta meg.
-Jó, jó-hadonászott nevetve Dave-akkor Lynne után.
-Te Dave!
-Helyes! Nagy gyertek ide csajok. Öklöket középre. Egy.. Két.. Há..
-Dave!! -kiáltotta az egész csapat.
-Na még egyszer!
-Egy.. Két.. Há.. Hamptons!
-Nagyszerű, és most irány a pálya és nyomjátok le a Roosevelteseket!

Kifutottunk a pályára. Nagy szerencsénk volt. Hazai pályán játszottunk. Jól ismertük a Hampton Bays High School tesitermének minden egyes négyzetcentiméterét. Tudtuk, hogy hol nem tökéletes a linóleum... Mármint.. A lényeg, hogy jól ismertük. Ám sajnos ettől még a Rooseveltesek nem lettek bénábbak. Az ő kosárcsapatuk az egyik legerősebb egész New Yorkban. Szóval jogosan voltunk betojva. De az igyen pizza mindenkit fellelkesített. Mások azt gondolnák, hogy egy csapat lányt, még ha kosarasok is, legjobban shoppingolással lehet felvillanyozni. A Rooseveltesekkel ez is van. Végignézve rajtuk, látszik, hogy egytől egyig mindegyikükön van smink, a körmeik kifestve, hajuk egyencopfba fogva, mindannyiukon márkás térd- és könyökvédők és cipők. Nem hiába, a csapatkapitánynak, Amelia-nak az apja a Wall Street egyik legbefolyásosabb embere. De ettől függetlenül tényleg nagyon kemény ellenfelek. Kristen szerint csak azért, mert gyűlölnek mindenkit.

A mi csapatunk meg mintha az ellentétük lenne. Még a másik csapatban mindenki fehérbőrű és szőke hajú, vagy legalábbis világosbarna, nálunk mindenkinek sötétbarna vagy feketa haja van. És igen, vannak nálunk afroamerikaiak is. És ők a legjobbak nálunk. Ráadásképp, köztünk nincs rivalizálás, mi egy család vagyunk, és segítünk egymásnak, amikor valakinek valami baja van. Azt már el sem tudom képzelni, hogy a terem másik felében lévő kékeknél mi lett. De ahogy látjuk, Amelia az aduász, a többiek meg az alattvalói.

Amint a tornaterem közepére értünk és megálltunk, körbepillantottam. A lelátó közepén piros pólóban csápolt apum. Körülötte anyukák. Csak anyukák. Nem véletlenül. Apa még így, túl a 40en is a világ egyik legsármosabb pasija és hihetetlen humora van. Ám sajnos én általában emiatt szívok. Nem volt ez másképp, ugyanis a pólóján volt egy kép, ahol kisbabaként épp segberúgom. Sajnos ezt tetézte az is, hogy oda, ahol ő látható a képen, a Rooseveltesek kitűzőjét tűzte ki. A kép alatti szöveg, meg innentől már kitalálható.

My daughter keeps kicking ass

Sajnos ezt a pólót Kristen is kíszúrta és röhögve bökdösött és mutogatott apa felé. Én a kezemet homlokomon tartva ingattam a fejem, apa meg ártatlan fejjel integetett.
-Nem hiszem el-mondtam Kristennek-miért vette fel ezt a pólót?
-Nem tudom, de imádom. Pólót is és apud humorát is-nevetett a lány.
Erre csak megforgattam a szemem.

A bíró fütyült, és elhelyezkedtünk a pályán. Via, aki a 185 centijével az irányítónk volt, felállt középre, hogy indításnál megszerezze a labdát.
A labda a levegőbe került, és Viának épphogy csak sikerült azt hátra ütnie nekünk. Elidnult a meccs. Amint Kristen elindult a labdával, rossz érzésem támadt. Néhány pillanat múlva meg is találtam az okát. Egy férfi volt, aki épp belépett a terembe. Ismerős volt, apának is, láttam rajta, hogy megfeszül. Ami a férdit illeti, láttam már egyszer valahol, de nem jutott eszembe, hogy hol. Ezért inkább megindultam. Ment a passzolgatás a kékek palánkjánál, de nem jutottunk dűlőre. Via kiszúrta, hogy oldalról megérkeztem és átpasszolta a labdát. Bedobó lévén egy ilyen könnyű dobást egyszerűen sikerült elvégeznem. Csont nélkül bement. De nem tudtam örülni, mert végig azon kattogott az agyam, hogy hol láttam azt a férfit.

A meccs már 32 perce tartott, mikor hirtelen beugrott, hogy honnan volt ismerős a pasas. Mikor anyát mentünk meglátogatni, előttünk jött ki tőle. Mivel apa ment be elsőnek anyához, így én kintmaradtam, és hallottam, hogy valami madárról beszélgettek, aki beleköpött a levesükbe. Nem hallottam mindent, de az lejött, hogy el akarják intézni azt a madarat. De nem jutottam tovább, mert akkor kijött apa és bemehettem anyához.
De vajon mit kereshet itt? Körbenéztem a teremben, de valaki hiányzott. Valaki, pontosabban valakik. A pasas eltűnt. De még valaki.. Még valaki nincs itt..
Dave! Hová tűnhetett. Várjunk csak.. Dave Vogel, Dave Vogel.. Vogel... Az németül madár! Bassza meg! Szólnom kell apának!
A meccs állása 45:49 volt a mi javunkra. Épp egy hihetetlen támadást indított Via, mikor hirtelen egy nagy dörrenést hallottunk.

Mindenki megfagyott és értetlenül nézett körbe. A hang az öltözőnk irányából jött.
-Az a szemét kinyírta Dave-et-kiáltottam, mire mindenki értetlenül nézett rám. Apára néztem, aki vette az adást és kirohantunk.
-Kristen, Via, hívjatok mentőt és a rendőrséget. Most! -kiálltottam vissza az ajtóból.
A két lányt, mintha fejbevágták volna, futottak a telefonjaikhoz és hívták az említett szerveket.

Az öltözőben undorító látvány tárult elénk. A padló csupa vér volt Dave teste körül. Fejbe találta a golyó, de fel lett sértve a bal csuklójánál az artériája és a jobb válla ki volt törve.
-Hogy nem hallotuk az ordítását? -kérdeztem apát-hisz tuti, hogy nem csendben és mosolyogva ült vagy állt, amíg az a férfi kitörte a karját.
-Tudom, de nézd-mutatott a holttest szájára apa-rongy. Lehet hogy olajos, lehet, hogy sima. A lényeg, hogy ettől nem hallottunk semmit.
-Áh-feleltem a ronygot tanulmányozva. Aztán feltűnt valami.
-Apa, nem ilyen párnahuzatok vannak a detoxikálóban?
-Ezt honnan veszed?
-Anyának is ilyesmije van.
Apa arcán rémület és értetlenség futott át. Pedig értette, hogy ez mit jelenthet. Hogy anya is benne van a dologban. Hiába telt el 15 év, apa ugyanúgy szereti anyát. És az életét adná érte. Én ezzel másképp vagyok.
-De biztosan bármelyik boltban lehet ilyet kapni-bizonygatta mentve a menthetőt.
-Apa-fordítottam magam felé-egyszer elbeszélgettem az egyik ápolóval míg vártam rád kint, aki kihangsúlyozta, hogy minden ilyen intézménynek az Államokban saját ágyneműhuzatjuk van. Igen, oltári nagy baromság, szerintem is-feleltem apa "hát ezek hülyék" fejét látva- de most az egyszer jól jöhet.
-De Linda akkor sem.. Ő nem lehet benne..
-Apa, emlékezz vissza, mikor a pasast láttuk anyánál. Előttünk volt bent. Simán elvihette a párnahuzatot.
-Igen, ez lehet. De akkor is, Linda miért adta oda neki?
-Lehet van másik beépített embere. Ha anya egyáltalán az. Vagy lehet, hogy csak ellopta.

Apa épp szóra nyitotta a száját, de inkább becsukta, mert megérkezett a rendőrség és a mentősök.
Két orvos megvizsgálta a testet, de hiába, Dave már halott volt. Valószínűleg abban a pillanatban meghalt, ahogy a golyó a fejébe szállt.
A rendőrök, kitereltek minket az öltözőből.

A fejemben ezernyi kérdés kavargott.
Vajon ki volt az a titokzatos férfi? Vajon mit tett Dave? És mi köze van a férfinek anyához?

Sziasztok!
Hát elkezdtem ezt is. A folytatásról itt sem ígérhetek semmit. De megpróbálok minden tőlem telhetőt.
Szép napot nektek!