Ahogy történhetett volna... (Winston és Alex)

"Családi összejövetel"

Talán 1 óra telhetett el, mióta a váróban voltak Alex szülei. Közben megérkezett idősebbik fiuk is, Peter, aki, miután megtudta, mi történt az öccsével, azonnal elkezdte úgy intézni a dolgait, hogy mielőbb haza tudjon repülni.

A kezdetektől fogva, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a szüleivel, tehát tudta, hogy Alex rendben van, de miután beavatták a részletekbe (Winston-nal kapcsolatban is), mindenképp itt akart lenni a testvére mellett.

Az egyetem megvárja és most amúgy sincs vizsgaidőszak, gondolta pár napig itthon lesz, hogy segítsen, amiben kell. A járata késett, ezért mondta, hogy a korábban megbeszéltekkel ellentétben ne várják meg, hanem majd a kórházban találkoznak.

Ahogy hármasban beszélgettek, meglátták Alexet, derűs arccal feléjük közeledni. Ez a látvány kicsit megnyugtatta mindannyiukat.

Ahogy odaért hozzájuk, bátyja egy hatalmas öleléssel köszöntötte, amihez csatlakoztak a szülők is. Alex sosem ismerte be igazán, de a családja ehhez hasonló, már-már kínosan érzelmes kirohanásait igenis szerette.

Valójában büszke volt arra, hogy ők ennyire lazák, ki merik mutatni az érzéseiket, még ha ez néha túl sok is. De tudta, hogy nagyon szeretik őt és a testvérét és ahogy arra már volt példa korábban, bármit megtennének értük.

Szerencsésnek érezte magát azzal kapcsolatban is, ahogy kezelték a tulajdonképpeni coming outját. Habár normál körülmények között, valószínűleg azért több időbe telt volna neki, mire összeszedi a bátorságát, hogy eléjük álljon ezzel.

„Beszéltünk a nővérrel, ő kísért fel bennünket és elmondott mindent." – törte meg az idilli csendet az anyukája, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna.

Igyekezett ezzel is levenni a terhet Alex válláról, hogy ne kelljen azzal foglalkoznia, hogy elmondja mindazokat a dolgokat, amiket már úgyis tudnak.

„Winston is ébren van már? Hogy érzi magát?" – kérdezte az édesapja.

„Igen, ébren van és a körülményekhez képest jól. Valójában ő kelt hamarabb, de azt mondta olyan békésen aludtam, hogy nem akart felkelteni." – mondta egy mosollyal a szája szegletében Alex.

„Békésen, mint egy kisangyal."

„De anya!" – grimaszolt Alex és a fejét ingatta.

„Miért? Ez az igazság!" - tette hozzá az anyukája, majd direkt egy nagy, cuppanós puszit nyomott az arcára.

„Egek, ez olyan ciki!" – szúrt oda Alex és közben forgatta a szemeit. De tudták, hogy csak csipkelődik velük. Ezen mind jót kacagtak, ami egy kicsit oldotta a hangulatot.

„Bemehetünk hozzá?" – kérdezte az édesapja, miután kissé alábbhagyott a nevetés.

„Persze, de nagyon izgul a veletek való találkozás miatt, úgyhogy légyszi fogjátok vissza magatokat! Oké?" – kérlelte szüleit Alex.

„Miért, mikor nem fogták vissza magukat?" – kérdezte némi iróniával Peter, közben pimaszul szüleikre nézett. Ám aztán a rosszalló pillantások kereszttüzében rögtön visszavonulót fújt. „Rendben van, csak vicceltem!"

„Erre inkább nem reagálnék. Induljunk!" - zárta le a beszélgetést Alex. Tudta, hogy csak heccelik, de nagyon izgult amiatt, hogy a családja és a barátja végre megismerik egymást.

Ahogy megérkeztek a kórterembe, a Standall család tagjait, akik most látták először Winstont, megviselte a látvány, ami eléjük tárult, hiszen első ránézésre rosszabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt.