𝐰𝐡𝐨 𝐚𝐫𝐞 𝐲𝐨𝐮 𝐫𝐞𝐚𝐥𝐥𝐲? /hungarian finn wolfhard fanfiction/

-viharfelhők-

Ahogy megláttam a hat fiatalt a mellettünk lévő hotelbe besétálni, a szívem majd kiugrott a helyéről, és nem tudtam hogy boldog legyek, vagy inkább féljek, és bújkáljak előlük. Biztos voltam benne, hogy az első találkozásunkkor elszúrnék valamit, főleg hogy ez nem is egy rendezvény.
- Nem - mondtam, miközben megpróbáltam nyugodtnak mutatni magamat - legalább 2 hétig ne számítsatok rá hogy láttok - csaptam be magam mögött a szobám ajtaját.
- Na de Mads, most mégis mi ütött beléd? Itt a lehetőséged hogy megismerkedj velük! Akár még barátok is lehettek. - kiabált be az ajtómon Louis.
- Kizárt. Sosem lennének a barátaim. Hiszen....hiszen tudod kikről beszélünk.- nedvesedtek be szemeim.
Erre nem mondott semmit, aminek kissé örültem is. Magamra hagyott a gondolataimmal, melyek folyamatosan össze vissza kavarogtak körülöttem. Találkozzak velük? Vagy úgyis csak leégetném magam? De lehet hogy ez az egyetlen lehetőségem, nem? Oké, de mit mondok ha odamegyek? Ilyesféle kérdések cikáztak a fejemben hosszú hosszú percekig, melyek valószínűleg annyira lefárasztottak, hogy ott helyben lehunytam a szemeim, és átaludtam a napot, egészen másnap reggelig.
Fél hat körül járhatott amikor felébredtem. Átöltöztem, megmostam a fogam, csináltam magamnak egy kávét, majd tehetetlennek éreztem magam. A konyhaasztalnál szürcsöltem forró, mindennapi megmentőmet, majd anya lépett ki a hálószobájukból fáradt, kómás fejjel. Eléggé meglepődött amikor meglátta hogy ébren vagyok, ráadásul felöltözve, teljesen készen állva a napra.
- El fogunk késni. - nézett rá az órájára kétségbeesetten - már csak fél óránk van hogy összekapjuk magunkat, és be is érjünk.
- Ha gondolod elmehetek kinyitni. - mondtam magam előtt csörögtetve az üzlet kulcsait.
- Nem, nem, nincs rá szükség, majd valahogy beérünk. Megyek, felébresztem apáda-
- Nyugi! Ne kapkodj. - szóltam közbe - elmegyek kinyitok, aztán majd beértek amikor tudtok. Elleszek szerintem egy fél óráig egyedül. - mondtam, majd felálltam az asztaltól, és egy puszit nyomott a homlokomra köszönetképpen.
Kiléptem a hatalmas panel ajtaján, beszippantva a friss Los Angelesi hajnal levegőjét, majd elindultam a lakásunkhoz viszonylag közel lévő kis bolthoz. Valószínűleg be kellene vezetnem ezt a korán kelést, hiszen csak most jöttem rá milyen hangulatos ilyenkor a tengerpart. A nap szerencsénkre pont a tenger felől kel fel, így a gyönyörű napfelkeltét is volt lehetőségem megcsodálni. Beléptem a helységbe, kissé rendbetettem az asztalokat, és előszedtem a szükséges dolgokat a napra, majd amikor az óra pontosan hat-harmincra váltott, megfordítottam az ajtón lévő táblát a 'nyitva' oldalára, és vártam a vendégeket. Na nem, nem vártam őket. Általában hét óra után kezd el beszivárogni a népesség, előtte mindig full üres a part területe.
Éppen a pultot törölgettem le, háttal állva az ajtónak, így hát csak ha a fülemmel is, de érzékeltem hogy belépett azon valaki.
- Hű, de sokan vagyunk itt - szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.
- Igen, te vagy az első vásá- - fordultam meg, melynek köszönhetően Millie Bobby Brown-nal találtam szembe magam. Meglepett arcomat azt hiszem ő is észrevette.
- Teháát.....ismersz?
- I-igen persze hogy ismerle- vagyis, igen, láttam a sorozatod.......j-jó volt. Mit kérsz? - tereltem el a témát, mivel már éreztem magamon a feszültséget.
- Két kávét. Feketén. - nézett rám furcsán, de kedvesen. Tehát itt van vele valaki.
Kiszolgáltam őt, majd belépett az üzlet ajtaján Sadie is. Fizetés után leültek egy asztalhoz, én pedig hátramentem a konyhába, hogy ne kelljen egy térben lennem velük. Elképesztően izzadtam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.

Millie szemszöge

- Nekem úgy tűnt a pultos lány  rajongója a sorozatnak. - mondtam halkan a mellettem ülő lánynak, miközben a kávéját szürcsölgette. - vagyis....úgy tűnt. De nem vagyok benne biztos. Elég furcsán viselkedett, de kedvesnek tűnik. Beszélgessünk vele?
- Nem tudom az mennyire lenne fer a többi umm....... - gondolkodott egy kicsit - kb 50 millió emberhez képest. - mondta, egyértelműen szarkazmusnak szánva.
- Sosem mondanám hogy egoista vagy, de ez......gratulálok - tapsoltam ironikusan, mire mindketten nevetni kezdtünk.
Befejeztük a kávét, és amikor kimentünk volna, egy házaspár jött velünk szemben, úgy tűnt a pultos lányt jöttek felváltani. Valószínűleg a szülei.
- Várjuk meg itt - mondta Sadie, és az ajtó mellé húzott.
- És ha bent marad délután kettőig? - kérdeztem, majd abban a pillanatban kinyílt az üzlet ajtaja.
- Sziaaaaaa! - ugrott a pultos lány mellé Sadie. Szegény lány akkorát ugrott, hogy majdnem leesett a bolt teraszáról.
- Ne haragudj, nem akart megijeszteni - mondtam, majd odasétáltam mellé.
- S-semmi baj - mondta a lány, és sietve elment a hotel melletti ház felé.
- Hát úgy látszik nem akar a barátunk lenni. - mondta Sadie lecsüggesztett ajkakkal.

Madison szemszöge

Nagyon nagyon bunkó voltam, de hirtelen cselekedtem, azt sem tudtam mit csinálok. Nem vagyok erre felkészülve, én csak holmi pultos vagyok, nem is szép, nem is híres, miért akarnának a barátaim lenni? Elkezdtek a könnyek folyni a szememből, hiszen folyton csak arra tudtam gondolni, hogy hogy lehettem képes csak úgy otthagyni őket. Pedig olyan kedvesek voltak velem.

Noah szemszöge

Ahogy kiléptem a hotel ajtaján megláttam Sadiet és Milliet a távolban, és egy lányt, aki könnyezve szalad el tőlük. Odasiettem, és megkérdeztem tőlük mi történt.
- Hé lányok. Neki meg mi baja volt? - mutattam a mögöttem lévő házak felé.
- Hogyhogy mi baja volt? - értetlenkedett Millie.
- Hiszen sírva szaladt el tőletek.
- S-sírva? - kerekedett ki mindkettejük szeme. - De én ezt nem értem. Hiszen semmi rosszat nem mondtunk. - magyarázta Millie, majd mindhárman leültünk a homokba a tenger mellé, és ott vártuk a fiúkat.

Na haliii! Itt is van a következő rész, valamennyivel hosszabb mint az első! Véleményeket elfogadok, hogy eddig hogy tetszik a történet, érdemes-e folytatni!

(a rész az utóirat nélkül 842 szavas)