Egyszer volt... (Befejezett)

A legtisztább szerelem

Harry

Fáj mindenem, de most mégis körbeleng egy nagyon kellemes érzés. A szemem elvakítja a fény, amikor megpróbálom kinyitni, és egy kicsit kétségbeesem, de Louis illata kúszik az orromba. Ez jó, ez megnyugtat. Tudom, hogy megint egy szörnyű álom csapdájában vagyok, de már feladtam. Nem tudok küzdeni ellenük, nem tudok menekülni belőlük, ezért inkább csak hagyom, hogy megtörténjen. Csak próbálom túlélni azzal, hogy Louis arcát nézhetem közben.

- Édesem? - hallom meg a legszebb hangot valaha, és másodjára már kevesebb fájdalommal tudom kinyitni a szemeimet. Az erdei ház hálószobájában vagyunk, a nap magasan jár, Louis pedig egy pólóban és egy melegítőben térdel mellettem a matracon. A pillantása aggodalommal telve. Talán még soha nem láttam őt így. Lassan és gyengéden magasodik fölém, és az érintése az arcomon szinte villámcsapásként hasít az érzékeimbe. - Minden rendben. Itt vagyok.

- Bárcsak itt lennél - suttogom magunk közé, de csak az arcában gyönyörködöm közben. Nem tudom mennyi időm lehet vissza, de ha így végzem, azt kívánom egy ilyen álom közben történjen.

- Itt vagyok - mondja újra, és egy erőtlen mosoly terül el az arcán. - Hogy érzed magad? Átaludtad az éjszakát és a ma délelőttöt is. Annyira aggódtam.

- Borzasztóan hiányzol - telnek meg a szemeim könnyel, mert ez most egy másik Louis. Ez a délibáb most sokkal valóságosabb. Igazán valódi. Ez a Louis nem bánt, nem hagy el, és nem hazudik nekem. Bármit megtennék, hogy ebben az álomban ragadhassak, de ezzel egyidőben már ki vagyok merülve. Nem bírok elviselni többet. Nem akarom, hogy újra valami történjen, és Louis összetörje a szívem. Újra és újra és újra ez van, és én már nem tudom tovább csinálni. A szavaimat csak magamnak intézem, ahogy elszakítom a tekintetem Louis-tól, és a plafon felé nézek. Hagyom, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon, és szinte csak hangtalanul lehelem magam elé. - Mikor lesz már vége?

- Vége van, Harry - válaszol Louis azonnal, és a két kezébe fogja az arcom. - Istenem, mikkel kínozhattak téged? Én vagyok, édesem, ez a valóság. Kihoztunk onnan, kérlek higgy nekem!

- Lou? - bizonytalanodom el, mert ezek a szavak összezavarnak. A szívem szinte kifacsarodik félelmemben, hogy mi van, ha megbízom benne, és ez a legkegyetlenebb játékuk. Amikor elhitetik velem, hogy minden rendben. Hogy a szerelmem megmentett, és vége az egész szörnyűségnek. Hogy tudott volna Louis megmenteni, hiszen a koboldok sokan voltak, és Lou-nak nincs varázsereje. Már tudom, hogy ez lesz a legszörnyűbb rémálom mind közül. - Elég... könyörgöm legyen elég!

- Harry, komolyan beszélek, hinned kell nekem - vonja magára a figyelmem az érintésével is. - Kell valami... Valami, amit ők nem tudnak, ami csak a miénk...

Nem hozzám beszél, magában motyog és teljesen összezavar. Nem tudom, mit gondoljak. Már semmit sem tudok. A könnyeim megint megindulnak, és ezúttal nem tudom elpislogni. - A temető. A fád. Tudnak arról, hogy életfátok van? Ha tudnának, biztosan abból is próbálnának energiát elszívni. Én tudok róla, Harry. Ott voltam. Szörnyen nézett ki. Azt is tudom, hogy szeretkezés közben, néha nem tudok koncentrálni, csak nézem a csodálatos történetet, ami a bőrödön elevenedik meg. A pillangó a hasadon, a virágok a karodon, a madarak a mellkasodon. Az egész egy tündérmese, és még senki nem láthatta úgy, ahogy én. Tudom, hogy milyen ha beteg vagy, mert én voltam, aki életedben először megmérgezett... Várjunk... Amikor az álmod láttam, nem éreztem semmi. Nem volt valóságos érzés. Pont olyan volt, mint egy valódi álom, ahol nincs igazi fájdalom, csak félelem... Várj itt!

Fogalmam sincs, hova rohan, de nem kell sok, és már hallom a szapora lépteit a lépcsőkön, és szinte beesik a szobába. Tart valamit a markában, de nem látom, hogy mi az. Bármi is az, szükségem van arra, hogy tudjam, mi történik most velem. - Nem akarlak megint legyengíteni, de...