Egyszer volt... (Befejezett)

Édes Ébredés

Louis

Percenként kapom fel a fejem, és ellenőrzöm, hogy még mindig lélegzik-e. A mellkasát figyelem, ahogy emelkedik és süllyed, mert egyébként semmi jelét nem mutatja annak, hogy életben van. Már lassan három órája fekszik teljesen mozdulatlanul az ágyban, és lehet, hogy csak beképzelem, de a bőre túl fehérnek tűnik. A tetoválásai néha feltűnnek, aztán elhalványodnak, és ezt is egy pozitív dolognak könyvelem el, de minden alkalommal megrémiszt, amikor a minta a halovány bőrébe olvad. Kétségbeesetten próbálom felidézni, pontosan mit mondott róluk. Eddig mindig előjöttek, amikor túl közel kerültünk egymáshoz, és az első alkalommal azzal magyarázta, hogy olyankor képtelen figyelni arra, hogy kordában tartsa az erejét. Tehát a jelenlétük arra utalhat, hogy kezdi visszanyerni az energiáját, ami jó. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, ahogy az ágy mellett ülök egy fotelben, kezemben a telefonommal, hogy segítséget hívjak, ha rosszabbra fordulnának a dolgok. Bár fogalmam sincs, milyen számot tárcsáznék. A mentőt nem hívhatom ki hozzá, és nincs olyan ismerősöm, aki értene a tündérek gyógyításához. Nincs is olyan ismerősöm, aki már találkozott volna velük, szóval az egész teljesen felesleges, de legalább lefoglalom valamivel a remegő kezeimet. Sóvárogva nézek a kis erkély felé, mert szívem szerint elszívnék egy egész doboz cigit, de nem merem Harryt magára hagyni. Szükségem van a bizonyosságra, hogy lélegzik, hogy ver a szíve, és úgy érzem, ha felállnék, hogy kimenjek csak egy percre, azonnal valami rossz történne. Ezért nem mozdulok mellőle, helyette néha megfogom a kezét, és megsimogatom, pont úgy, ahogy ő is szokta az enyémet. Tudom, hogy nekem nincs varázserőm, de legalább érzi, hogy itt vagyok vele. Legalábbis remélem.

A negyedik, aggódással teli órát kezdjük el, amikor észreveszem, hogy megremegnek a szempillái, és néhány másodperccel később végre kinyitja a szemeit is. A bőrébe visszatért az élet, az ajkán a seb egészen picire húzódott össze, már alig látszik, és a szemöldökcsontján éktelenkedő kék folt is teljesen elhalványult. Amikor a tekintete az enyémbe mélyed, végre fellélegzek a megkönnyebbüléstől.

- Helló újra itt – mondom neki, és azonnal mozdulok, hogy közelebb legyek hozzá. Az ágyra ülök, a kezét a combomra húzom, és mosolyogva figyelem, ahogy ásít egyet, aztán lassan felül. - Tudtam, hogy az alvás fontos, de ki gondolta volna, hogy ilyen jelentős gyógyhatással is bír? – viccelődöm, hogy a saját feszültségem is gyorsabban oldódjon fel. Harry is elmosolyodik, és a haja alatt a tarkójához nyúl. Elég egy kis érintés, és az arcára van írva, hogy azért még nem teljesen gyógyult meg. - Hadd nézzem! - húzom el a kezét az útból finoman, és máris szemügyre veszem a helyzetet. Egy elég nagy púpot tapintok ki, és szemöldökráncolva kezdem kiszedegetni a hajából a fűszálakat és faleveleket. - Meg fog gyógyulni magától?

- Igen, ne aggódj miattam – mondja egy kicsit még mindig álmos hangon, és amikor végeztem a hajával, a tenyeremhez dörgöli az arcát. - Köszönöm, hogy segítettél – teszi hozzá hálásan, és kiskutya szemekkel pislog rám a szempillái alól.

- Mégsem hagyhattalak az erdőben – jegyzem meg. Nem tudom levenni az arcáról a szemem. Ahogy az ágyamban ücsörög, az aggódásomat a sóvárgás váltja fel hirtelen, olyan gyorsan, hogy alig tudok vele lépést tartani. De mégis megpróbálom. Előbb muszáj megtudnom, mi történt. - Elmeséled, hogy milyen vadállat támadott meg? - kérdezem, miközben még mindig a hajával játszom. Az ujjamra tekerem a kiszabadult tincseket, és élvezem a selymességüket, vagy néha lehajolok, hogy érezzem a levendula illatot. Sokkal jobb, mint a boltokban kapható samponok illata.

- Koboldok voltak – feleli Harry. Azonnal kiszakadok a révületből, és a mosoly is leolvad az arcomról. Harry segítségével újra emlékszem rájuk, bár sokszor azt kívánom, inkább sosem találkoztam volna velük. A kezem az ölembe ejtem, és rosszkedvűen nézek magam elé.