Mielőtt lehull az utolsó levél

1.7K 219 35
                                    

Louis

Amikor elkeseredett vagy, a madarak éneke sem tud felvidítani. Amikor elveszítesz valakit, aki megmutatta a természet legszebb oldalát, az első reakciód az, hogy dühös vagy az egész világra. A buja növényzetre, ami miatt csak lassan tudsz haladni, a madarakra, akiknek az énekét már hajnal óta hallod, mert alig alszol éjszakánként, a patakban gondtalanul úszkáló halakra, mindenre. Utálod az egészet a sok emlék miatt, és mégis egész nap az erdőben vagy, mert tudod, hogy ott kell keresgélned. Aztán eltelik néhány nap, a dühöd kicsit alábbhagy, és már annyira hiányzik az a valaki, hogy mindenben őt látod. A fákban, a bokrokban, a kis fűszálakban, a madarak énekében és a patakban vígan éldegélő halakban. Megállsz, amikor meglátsz egy olyan virágot, amit a hajában hordott, és néhány percre kiszakadsz a valóságból. Az agyad eljátssza neked, hogy az ujjaidon érzed a puha tincsei tapintását, csak hogy enyhüljön a fájdalmas hiányérzet. Ez valamiféle terápia kell, hogy legyen, ennek ellenére, amikor felfogod, hogy az eltűnése nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság, az egész még kínzóbb, mint előtte volt.

Harry három napja tűnt el. Három kibaszott napja mászkálok az erdőben egyre reményvesztettebben, lassan már az őrület határát súrolva, miközben úgy érzem, hogy a tündérek nem tesznek semmit. Sem Niall, sem mások a faluból. Egyedül Aurora az, akiben azt érzem, hogy tényleg meg akarja találni Harryt. Ezért most a tündértemető felé tartok, miközben elszívok majdnem egy egész doboz cigit. Tudom, hogy Harry utálná, és nyilvánvalóan nekem sem tesz jót, de kell valami, amivel lenyugtatom magam, legalább egy kicsit. Az erdő most fényárban fürdik, és a pulcsimat a derekamra kell kötnöm, de még pólóban is melegem van. Tökéletes idő lenne arra, hogy fürödjünk egyet Harryvel a tóban... A gondolatra azonnal elkeseredem, mert tudom, hogy bajban van, és utálom, hogy semmit sem tehetek. Órákat gondolkoztam azon, hogy mit meg nem adnék azért, hogy újra velem lehessen. A legijesztőbb az egészben, hogy akár az életemet is adnám érte, ha ezzel megmenthetem. Még sosem éreztem így. Még sosem volt senki ennyire fontos számomra, mint akár a levegővétel.

Amikor megérkezek a temetőbe, őrülten dobogó szívvel megyek azonnal Harry fájához, és a látvány megint elkeserít. Hullanak a levelek. Még csak nyár vége van, de alig van rajta valami zöld. Elkapok egyet az éppen lehulló levelekből, és lehunyt szemekkel szorítom a markomba. Akkor és ott eldöntöm, hogy bármit megteszek, hogy megtaláljam és kiszabadítsam.

- Még életben van – hallom meg magam mögött Niall meggyötört hangját, miközben megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Amikor felé fordulok, nem tudom elrejteni, hogy haragszom rá.

- Csak idő kérdése – morgom az orrom alatt. - De ha rajtatok múlik, akkor ez már nem sokáig lesz így – vetem fel neki számonkérőn. - Időt kértél. Azt mondtad, ti, tündérek megoldjátok, mert ez a ti felelősségetek. Három napja várok, és semmi sem történik. Talán nincs varázserőm, mint nektek, de minden áldott este sötétedésig járom az erdőt! - emelem fel a hangom a végére, mert minden türelmem elfogyott.

- Ez nem olyan egyszerű, Louis – csóválja a fejét Niall.

- Harry már rég megkereste volna a koboldokat, hogy kiszabadítson, ha te lennél a helyében! Minden követ megmozgatott volna. És te mit csinálsz? Szeded az epret és ápolod a kertedet?!

Niall hátrahőköl, amikor teszek felé egy fenyegető lépést, úgy tűnik, sikerült kimozdítanom az idilli lelkiállapotából. Rettentően dühös vagyok, és ő az egyetlen, akin ezt levezethetem.

- Harry édesanyja beszélni akar veled – mondja védekezőn.

- Nagyszerű! Én meg az egész faluval beszélni szeretnék!

Egyszer volt... (Befejezett)Where stories live. Discover now