S T Y L E S | ✔️

• T H R E E •

Másnap reggel öt perccel korábban vonultam be a zene terembe, mint bárki más. Sőt, amikor nyolckor megszólalt a csengő, nem hogy néhány osztálytársam nem igyekezett be ide, hogy aztán a helyét elfoglalva várjon velem együtt az új tanárunkra, konkrétan senki nem környékezte meg a rengeteg hangszerrel felszerelt iskolai osztályt. Még maga a tanár sem. Szóval vártam. Nagyokat sóhajtozva vettem elő végül a füzetemet és a naplómat is, amiben a dalokat gyűjtöttem. Mármint azokat a dalokat, amiket én magam szereztem. Nem csak szövegekkel, de rendes zenei alapokkal is szoktam szórakozni, de mostanában ezt kicsit elhanyagoltam, elvégre ahhoz, hogy felvegyenek álmaim zenei főiskolájába, tökéletesen kell játszanom. Beethoven pedig nem tartozik a legkönnyebb zongoristák közé, szóval ha tehetem, akkor rengeteget gyakorlok. A nagyszüleimnek lehet az idegeikre megyek egy-egy olyan hétvége alkalmából, amikor csak annyi ideig csendesedik el az emeleti folyosó egyik szobája, amíg eszek, iszok vagy éppen a mosdóba megyek ki. Mert utána egészen addig, hogy a zongorára hajtott fejjel alszok el, megállás nélkül ismétlem a kiválasztott dalokat.
  – Jó reggelt. Miss Graham, magának nem órán kéne lennie? – nézett rám felvonva egyik szemöldökét Mr Connor, amikor már épp a büféből tartottam vissza a terembe.
– Üdv – mosolyogtam fel rá, közben beleharapva az imént vásárolt szendvicsembe. – Én ott vagyok. Mármint, most pont nem, de még senki nincs bent, szóval gondoltam veszek magamnak valamit, mert megéheztem. Kér? – nyújtottam ki kezeimet, amikben két csokoládés croissant pihent, egy pohár kávéval megtoldva.
A portás a homlokát ráncolva méregetett, aztán legyintett és jelezte hogy menjünk be a zene terembe. Aminek a miértjét én először nem teljesen értettem, de amikor leült a helyemre és az egyik croissantomat is elfogadta, rájöttem, hogy közösen fogunk reggelizni.
Mr Connor egyébként a világ legjobb iskolai portása. Igaz, hogy már a nyugdíj előtti utolsó néhány évét tapossa, de attól függetlenül egy igazi tünemény és hihetetlen kedves. Emlékszem, kilencedikben mindig tíz perccel előbb értem be az iskolába, mert attól tartottam hogy ha egyszer késésen kap, akkor baj lesz. Ez pedig egészen a tizedik év végéig így is volt, amikor azonban elaludtam és csak az első óra végére estem be a gimi épületébe. Az idős férfi nem mondott semmit, amíg én lélekszakadva magyaráztam el neki a történteket, csak kissé lehajtott fejjel hallgatott végig. Aztán amikor elcsendesedtem és már vártam a robbanását, rám emelte tekintetét és egyszerűen kinevetett. Nem, komolyan, Mr Connor akkor ott azon a reggelen nevetve magyarázta el nekem, hogy nem kell a teljes beszámoló, elég annyi, hogy elaludtam, majd miután ezt nagy nehezen elmondta nekem, már fel is küldött az osztályba.
Azóta pedig valahányszor kések, én csak azért is elecsetelem neki az egész procedúrát. Mostanra ez szinte amolyan rituáléba nőtte magát.
– Miss Graham.
A hangom pontosan akkor halt el, amikor egy az enyémnél sokkal mélyebb bariton ütötte meg füleimet a hátam mögül. Időközben a portás elköszönt tőlem és három fontot a táskámba ejtve visszament az aulába, ahol ő felügyeli a rendet és a késve érkező diákokat. Bár, az igazat megvallva nem hinném, hogy rajtam kívül van még valaki, aki ennyit késne mint én tegnap. Itt általában mindenki pontosan érkezik. Mint mondtam, általában. Én pont nem oda tartozok.
Ujjaim lassan csúsztak le a fehér billentyűkről, majd érkeztek meg az ölembe, miután szépen lassan elkezdtem távolodni a zongorától. Ahova csak azután kerültem, hogy Mr Connor elment, hogy folytassa a munkáját.
  – Jó reggelt, Mr Styles – álltam fel lassan a hangszer mellett található székről, de az ajtóban álló tanár legyintett.
  – Késett.
  – Én nagyon saj.. Tessék? Dehogy késtem! Öt perccel korábban itt ültem és vártam. Magára – kaptam rá szemeimet, ő pedig a fejét csóválva indult el felém. – Elnézést – köhintettem  aztán, amikor eszembe jutott, hogy ő mégiscsak a tanárom. Ráadásul az új tanárom, szóval lehet nem ártana, ha nem húznám ki nála már most teljesen a gyufát. A két hónap az akkor is két hónap, és azt hiszem jobb lenne ezt békességben eltölteni, mintsem haragban. Vagy úgy, hogy ő pikkeljen rám. Mert nekem az ő segítségére is nagy szükségem lesz. Kell egy személy, aki teljes mértékben ért a zenéhez, a zongorához és tud nekem egy helyes utat mutatni.
  – De, késett, pontosan negyvenkilenc percet, Miss Graham. Üljön le.
  – T-tessék? – kerekedtek el szemeim kérése, vagy sokkal inkább parancsa hallatán.
  – Üljön le, kérem. Játssza el ezt még egyszer – dőlt neki az egyik padnak, öltönybe bújtatott kezeit összefonta a mellkasa előtt és úgy biccentett a zongorára.
Az aggodalmam valahol közepén a teljesen jó és teljesen rossz érzés között állapodott meg, a szívem ezerrel kalapált a mellkasomban, a torkomban pedig gombóc keletkezett. Nem tudom miért vagy miért sem, de a kelleténél jóval feszélyezettebben éreztem mellette magam. Zavart a pillantása, az, hogy állandóan Miss Grahamnek szólít, ahogy az is zavart, hogy úgy beszél velem mintha én követtem volna el az évszázad bűnét. Pedig csak a busz robbant le! Inkább díjazná, hogy loholtam az órájára.
A bennem felgyülemlett érzelmek – az érthetetlen dühöm, a feszélyezettségem, az izgalmam és az idegességem is együttes erővel hatottak ki a játékomra, ujjaim az eddiginél sokkal fürgébben váltottak egyik billentyűről a másikra, szemeimet egész idő alatt lehunyva tartottam, fejemet felszegtem. Hagytam, hogy kibontakozzak. Ez kellett most nekem. Ilyenkor, játék közben tudom úgy igazán kitárni a lelkemet, hogy megszabaduljak néhány nagyobb súlyú fájdalomtól, néhány régen és mélyen eltemetett emléktől, vagy egy újabb olyan darabtól, ami a szüleim halálához kapcsolható. Amiből valljuk be, rengeteg lakozik bennem. A zene azonban gyógyít. Lassan, de mégis biztosan.
– Ezt ki szerezte? Még sosem hallottam.. – szólalt meg végül az asztalon helyet foglaló férfi, de én nem fordultam hátra hozzá, csak lassan lehajtottam a billentyűk fedelét.
– Én. Van hozzá ének is, de azzal még nem végeztem teljesen és..
– Mutassa meg.
– Nem – szedtem össze a kottákkal megtömött füzetemet, majd felálltam a székről és a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezve néztem rá.
Még így is döbbenetesen magasnak tűnik. Hozzám képest legalábbis nagyon.
– Kérem.
Hangja gyengédsége valamiféle furcsa érzést küldött végig a gerincem mentén, még a hideg is kirázott.
– Sajnálom, Mr Styles, nem szeretném. Még nem készült el teljesen – vontam meg az egyik vállamat, egy rakoncátlan hajtincsemet pedig a fülem mögé tűrtem.
De hogyne, majd mindjárt az első napunkon énekelek neki. Mikor a legjobb barátaimnak sem énekelek. Persze.
– Harry, végre, hogy megtaláltalak. Lenne egy perc.. Ugh, bocsánat, nem tudtam hogy órád van még.
– Nekem mennem kell. De előbb hadd kérdezzem meg, itt vagy az osztályban tartja a zene órát, Mr Styles? – néztem szemeibe, amik most enyhe csillogással tekintettek vissza rám.
Élénk rózsaszín ajkait mosolyra húzta, majd biccentve ellökte magát a padtól.
– Az osztályban, Miss Graham. Ahogy az első órát is ott tartottam ma – tette hozzá, mikor egy gyors köszönöm elmotyogása után kikerültem és a táskámat felkapva a földről indultam el az ajtó és az ott várakozó vörös hajú nő irányába.
Az osztályban. Hát persze. Új tanár, új szokások, nem igaz? De, ahogy elnézem nagyon is. Fenébe.
– Jó reggelt – köszöntem halkan a nőnek, akit hirtelen nem is tudtam hova tenni. Mármint, ismerősnek ismerős volt az arca, csak azt nem tudtam hogy honnan.
– Szia – mosolygott vissza rám kedvesen. – Ó, mellesleg köszönöm a segítséget, Bobbynak már volt szerencsém meghálálni. Tényleg az volt az igazgatói iroda.
– Igazán semmiség, szívesen segítettünk – kuncogtam visszaemlékezve az első találkozásunkra, aztán rántottam egyet a táskám pántján és az új természettudományi szak tanárnőjét kikerülve feliszkoltam az osztály terembe.
Ahol Niall nagyra nyílt szemeit rám kapva várta, hogy lehuppanjak mellé az üres székre. Ami csakis azért volt üres, mert én egy egész tanórát a zene teremben töltöttem.
– Rachel ebédszünetben szeretne veled beszélgetni – kezdte, miután letudtuk az üdvözlési köröket.
– Miről?
– Tessék olvasd el, inkább nem mondom hangosan – húzta pimasz mosolyra ajkait, a telefonját elém tolva a padon.
– Basszus, ne már – nyögtem döbbenten, miután ötször is elolvastam a barátnőm üzenetét.
Add át neki, hogy beszédem van vele. Megtaláltam a másik felét. Randit is beszéltem már le a sráccal, imádni fogja.
– Ja, szerintem is – bólogatott hevesen, szemeit nevetőráncok keretezték.
– Nem vicces, Horan, nagyon nem az! – sóhajtottam az asztalra hajtva a fejemet. – Inkább foglald le valamivel én nem bánom mivel, de ne legyen ideje kerítőnőset játszani.
– Üdv újra, ezennel mindenkinek – nyílt és zárult be mindössze néhány pillanat leforgása alatt az osztályterem ajtaja, amin belépett a tanár. – Ezen az órán szeretném meghallgatni mindegyikük képességeit, hogy tudjam, kinek hol kél még el egy kis segítség az érettségi vizsgáig. Szóval menjünk le a zene terembe.
Nagyra nyílt szemekkel kaptam fel fejemet az utolsó mondatát hallva, ő pedig az ajtó mellé állva nyitotta ki azt és várta, hogy minden diák szép és rendezett sorban hagyja el a termet. – Ó, és az énekhangotokra is kíváncsi vagyok. Nagyon.
Én meg már most bánom hogy nem jöttem fel előbb az osztályba. Nagyon bánom.

•
•
Sziasztook☺️
Itt is lenne az új rész, remélem elnyeri a tetszéseteket. Ha így van, akkor kérlek vote vagy komment formájában jelezzétek!🙇🏻‍♀️🥰

Na mi van iiitt midnightwhiteowl ?❤️