꧁A Vámpírok Hajnala꧂ [TVD]

3/85. Az Elrejtegetett Igazság.

10:21 óra.

Végső elkeseredettségemben, már korán reggel felhívtam Kate barátnőmet, az átmeneti szobám ágyán ülve. Elújságoltam neki, Apám "briliáns" ötletét.

-Hogy micsoda?- Hangos visszakérdezésével, szinte már majdnem hogy átszakította a dobhártyámat. -Nem elég hogy szinte egész nyáron nem tudunk találkozni, akkor még ráadásul el is költöztök, az isten háta mögé? Emily, ezt te sem gondolhatod komolyan!- Tisztán hallható volt hangjából, hogy már a sírás küszöbén állt. -Azt terveztük, hogy együtt érettségizünk le. Együtt csinálunk végig mindent, és majd egy egyetemre megyünk, egy kollégiumba, egy szobába!- Felsorolása végéhez érve, nemcsak ő, hanem én is elsírtam magam.

-Sajnálom Kate!- Remegő hangom annyira eltorzította szavaimat, hogy szinte magam sem értettem, hogy mit mondtam. Azonban igyekeztem erős maradni, így hát egy mély levegőt véve, belekezdtem nyugtató mondataimba. -Augusztusban mindenféleképpen meglátogatlak, és ígérem elutazom hozzád a szünetekben is! És.. és.. majd minden nap beszélünk telefonon. Jó?- Szipogva törölgettem könnyeimet, bár egy darabig nem érkezett válasz.

-Meg ígéred?- Szívbemarkoló kérdése, csak még jobban belém hasított.

-Hazudtam én neked bármikor is?- Egy apró gyenge nevetés hagytam kiszürődni számon, aminek köszönhetően barátnőm is viszonozta ezt a cselekedetem.

-Nem! Dehogy!- Egy hangyányit megnyugodott, aminek nagyon örültem. -Szeretlek Emily!-

-Én is téged Kate!- Alig hogy kimondtam, ismét megremegtek ajkaim.
Gyerekkorom óta ő a legjobb barátnőm, és most csak úgy ott kell hagynom őt Boston-ban. A szívem ketté szakad, ha belegondolok abba, hogy hosszú ideig nem fogom őt látni. De abban viszont igazán biztos vagyok, hogy majd suli mellett vállalok részmunkaidős állást valahol, hogy megtudjam őt látogatni, minden egyes szünetben!

[...]

Semmi étvágyam nem volt, de mégis elindultam lefelé az emeletről, hogy együtt reggelizhessek a családdal.
Mama nem tehet arról, hogy Apu önző mód megfeledkezett arról, hogy a gyerekeinek most tette tönkre az életüket.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy kell a pénz. De azt nem hiszem el, hogy nem lehetett volna ezt valahogy másképpen megoldani. Megértem hogy mindene a tanítás, és hogy él hal a történelemért, elvégre történész. De nem értem, hogy mi ez a hirtelen költözünk, mert kapott egy jobb munkát. Vajon mennyivel fizethet többet a Mystic falls-i Gimnázium, mint a Boston-i?
Gondolatmenetem végére érve, betértem a lépcső melletti kis régi ajtón, ami az étkezőbe vezetett.
Az őszintét megvallva, kerültem mindenki tekintetét, azonban elmormoltam egy "Jó reggelt!,, köszönést, az asztalnál ülőknek. A maguk módján viszonozták, de nem voltak valami túl lelkesek. Különösen, a velem szemben ülő apám nem.

[...]

Egy jó darabig néma csendben telt, a reggelizés. De mint nem olyan meglepő, a Nagyi nem bírta valami sokáig, elvégre érezte azt a tömérdek feszültséget, amit a mellettem ülő bátyám, és én adtunk ki magunkból, apánkat megcélozva vele.

-Na ebből elég!- Csalódottan és ingerülten tette a villáját a tányérjába, Mama. -Bökjétek már ki, hogy mi a bajotok?- Értetlenkedve váltogatta rajtunk a tekintetét, azonban a szintén haragos fivérem, hamar választ adott.

-Kérdezd őt!- Határozottan nézett rá, a velem szemben ülő, szintén ideges személyre, miközben megállította villáját, az omlettben.

-Ezt most fejezzétek be! Utálom, ha így viselkedtek!- Eréjesebben szólt ránk Apánk, abba hagyva az evést. -Tudom hogy mind a kettőtöknek megvolt a kényelmes kis élete, de akkor sem állapot, ez a fajta viselkedés!- Szavait követően, bátyám ismét ki kelt magából, de talán még jobban, mint a hajnali úton.

-Nem állapot mi?- Ledobta kezéből az evőeszközt, az asztalra. -Hála neked, most ki kell hagynom egy évet az egyetemen. Ugyanis ha tudni akarod, betelt az Orvosi szak, azon az Egyetemen, ami a legközelebb van Mystic falls-hoz!- Szenvedélyesen köpte szavait, amibe nem tudtam közbe vágni, de nem is akartam. Bár a Nagyi még így is megtette.

-Nem lehetne azt tenni, hogy a Boston egyik Kollégiumában maradna? Miért kell magatokkal rángatnotok Christopher-t is? Elvégre már nagyfiú, tud magára vigyázni!- Próbált hatni a mellette ülő Apánkra, azonban mint hamar kiderült, ő teljesen hajthatatlan volt.

-Nem! A családnak együtt kell maradnia, szóval Nagyi, ne tegyél bogarat a fiam fülébe!- Határozottsága hallatán, a mellettem ülő azonnal felállt az asztaltól. De ami a legjobban ledöbbentett, azok a következő szavai voltak.

-Ne hívj a fiadnak, mert nem vagyok az, és soha sem voltam!- Alig hogy befejezte mondatát, kiviharzott a házból. Jómagam nagyra nyílt szemekkel néztem vissza apámra.

-Ezzel mégis mit akart mondani Christopher?- Meredten néztem szemeibe, de ő hagyta magáról leperegni kérdésem, és visszaszegezte tekintetét a tányérjába, végül folytatta a reggelizést. -Apu! Kérdeztem valamit!- Hiába vártam választ, nem kaptam. Szemeim látásával, lassan körbe néztem, az asztalnál ülökre, de senki nem volt hajlandó viszonozni a pillantást.
Nagyon rossz előérzetem van!
Félbehagyva a reggelit, illetlenül elhagytam a helyiséget, hogy a bátyám után szaladjak. Azonban Anyu utánam szólt, amivel marasztalni is tudott, a bejárati ajtónál megállítva. Egy kicsit kétségbeesetten fordultam felé, és észrevettem, hogy szomorúan tette felém lépteit.

-Anyu! Mi ez az egész?- Váltogattam pillantásaimat íriszeiben, de mire válaszolhatott volna, Apám megjelent a nappaliban, és nyomban közbeszólt.

-Csak felindultságból mondta a bátyád, amit mondott.- Az elhangzottak után, némaság ült le közénk. Hiába néztem anyura, ő nem tudott a szemeimbe nézni.
Miért nem hiszek Apunak?

-Anyu!- Vállára tettem kezem, aminek hála arcán legördült egy könnycsepp. Egyre inkább türelmetlenkedve várakoztam valamilyen válaszra, de mire újra mondhattam volna bármit is, Papa is megjelent a helyiségben.

-Ideje lesz, ha elmondjátok az igazat neki is!- Lassan Anyám mellé sétált, végül a hátára tette a kezét. Azonnal összeugrott a gyomrom, az idegességtől.

-Milyen igazságot?- Alig bírtam uralkodni a könnyeimen, de mégis váltogattam tekintetem, az elsápadt arcokon.