Kurīnkawa Ayaka: Az ember, aki sohasem sírt

Békepapi, békapipa

Alighogy belépek az ajtón, a tűkön ülő Ayaka karon ragad, a bakancsomat se hagyja levenni, és húz a nappali felé, közben folyamatosan csipog, szerintem levegőt sem vesz: Gyere, gyere, ez elképesztő a minimuki mit tud! 

A magasztalt nem túl lelkes, ellenben mérges, dúlva közli valószínűleg sokadjára már:

- Nem vagyok zseníliás!

Shiróra meredek valószínűleg elég idiótán, mert dunsztom nincs, mit akar mondani. A zseníliáról annyit tudok, hogy valami bolyhos anyag, amit Tsukiko ki nem állhatott, az anyja mégis minden karácsonyra abból kötött neki pulóvert, amit ő egy évre bedobott a szekrény aljára, majd elajándékozta valakinek, mert ő nem akart úgy festeni, mint a saját öreganyja. Mindenesetre ezek alapján biztos vagyok benne, az eredetileg Osamuhoz tartozó ruhadarabokból, ami rajta van, semmi sem zsenília.

Ayaka azonnal kijavítja:

- Zseniális, minimuki, zseniális!

Vakarom a fejem már zavaromban, mert valahogy ezt az eposzi jelzőt sem tudom Shiróhoz társítani.

A lányom ezt simán ignorálja, helyette bősz magyarázásba fog:

- Hihetetlen, beszélni nem tud, de egy óra alatt megtanult folyékonyan olvasni.

Itt már tényleg összeakadnak odabenn a fogaskerekek, így csak annyira futja:

- Valóban hihetetlen.

Ayaka grimaszol nem tetszése jeléül, aminek hangot is ad:

- Nem vagy túl lelkes.

Pusztán egy sóhajra telik tőlem, miközben inkább visszaballagok az előtérbe, hogy megszabaduljak a bakancsomtól.

- Gyerünk, törpi, olvass még nekem a görög istenekről!

Szívből sajnálom szegényt, Ayaka olyan ellentmondást nem tűrő hangnemben osztja ki a parancsot már a pult mögött tevékenykedve, mint egy katona.

Shiro azonban rettenthetetlen.

- Nincs kedvem.

Leányom csípőre vágja egyik kezét, a másikkal az aprító kést szegezi neki a kanapénak.

- Ez a bünti, amiért elcsórtad a laptopomat.

- Nem értem, miről beszélsz - érkezik az őszinte válasz.

- Csak olvass!

Atyám, vess ágyat, aludnék! Úgy egy évtizedet, addigra mindketten megérnek talán. Persze, nem fogok még aludni egy darabig, társulok a szokásos péntek esti bolognaikészítéshez.

Mivel Ayaka már a szószhoz való zöldségekkel foglalkozik, én nekilátok a húsgombócoknak. Közben a minimuki mégiscsak olvasni kezd, nem igazán figyelek, sőt az agyam szundimódba kapcsol, így a kérdés úgy ér, akár jól irányzott tökön rúgás.

- Mi az a vérfertőzés?

Nyomban felhördülök sajátos, gyerekbarát káromkodásom használva:

- Drága kenyér!

- Egy csomó minden drágább volt - ellenkezik élő költségvetésként Shiro. - Rossz a memoárom, pedig ott összeszámoltam mennyi különböző termék volt. Kezdek hozzászokni ahhoz a fura szervhez, ami a fejetekben van. A képek alapján olyan, mint a tűzdémonok gőzölgő taván élő Szipókák. A vízben van valami büdös dolog azt szippantják fel, ezért ők is szörnyen büdösek.

- Fúj - nyilvánít véleményt Ayaka szószkavargatás közepette. - Egy rakás bűzlő, tavirózsaként lebegő agy. Undi.

- Információtúltengésem van - állapítom meg fennhangon, bár legalább a vérfertőzés lekerült a napirendről.