Kurīnkawa Ayaka: Az ember, aki sohasem sírt

Meditáció és zavar az erőben

Szinte újjászületek, amikor végre visszaérünk a műhelybe, lepakolunk és bezárom magunk mögött az ajtót. Öreg nem akarja, hogy visszavigyem, ezt egyszerű nemmel adja tudtomra, amint dolgunk végeztén újból az autó felé indulok. Nem követ, lecövekel az ajtóban és mikor felé fordulok, csak annyit mond: nem, aztán eltűnik odabenn. 

Mire lezárom a kocsit, és én is beérek, ő már a félalakos tükör előtt kevergeti az aranyozott festéket, fején a kissé elnyűtt fejhallgatóval. Erről eszembe jut, hogy nem kerestem még rá az internet bugyraiban. Szeretnék neki egy másikat venni, de ő ehhez a fajtához ragaszkodik, amiből persze már sehol sem kapni, egyetlen halovány reményem, hogy van olyan, akinél akad egy elfekvőben.

A tükör régi, masszív, mesés darab, nagyon aprólékos kivitelezéssel, ami miatt én már nem boldogulok úgy vele. Bal kézzel nem tudok festeni, a jobbot meg öt éve csúnyán eltörtem. Hősiesen nekiindultam a boltba vezető útnak az ónos eső által felpáncélozott utcán, és alulmaradtam. Azóta nehezemre esnek az olyan kifinomult mozdulatok, mint ami egy ilyen tükör miniatűr részleteinek szép festéséhez szükségesek, márpedig nem vagyok hajlandó géppel festeni. Ji-san viszont nagyon ügyesen dolgozik, ha békén hagyják és nem sürgetik, épp ezért szoktam már ilyen megrendeléseket csak úgy elfogadni, ha a tulajnak nem probléma a hosszabb határidő.

A most elhozott bútoroknak majd csak jövő héten állok neki, ma még vár rám az impozáns tölgyfa íróasztal, amit egy ügyvéd leendő apósa bízott rám, állítólag ez lesz az ő nászajándéka. A férfi egyébként egyike legrégebbi ügyfeleimnek, és bizony rengeteget köszönhetek neki és kapcsolatainak, nagy szerepe volt abban, hogy képes lettem felvirágoztatni sokak szerint hagymázas álmom, ráadásképp úgy, hogy nem sikerült bekerülnöm az iparművészeti egyetemre. Hivatalos felnőtt korom első éveiben így aztán majd' minden voltam, épp csak nem akasztottak. Ha kamaszként anyám kedvence voltam is, fiatal felnőttként kiestem e kegyből, és helyemre bátyám került, aki példásan végezte el az egyetemet, és nyomban munkába is állt, bár a szakmájában sokan szabadúszók, ő rögtön bedolgozta magát az első kiadóba, ahova jelentkezett.

Már éppen azon vagyok, hogy felvigyem a következő és érzésem szerint utolsó réteg lakkot az íróasztalra, amikor betoppan Shiro, alig áll a lábán, arca zöldül, épp időben kapom még el, így nem koppan a feje a betonon. Bőre nyirkos és úgy kapkodja a levegőt, mint egy rohamot kapott asztmás.

Ki se mondom kérdésem, ő felel, előbb a kezével jelzi, várjak egy pillanatot. Valóban nem több annál, egyetlen hosszú, mély levegőt vesz, olyat, ami szerintem képtelenség ezzel az apró gyerektesttel, majd néhány másodperc után kifújja, olyan erővel, hogy az asztalon előtte heverő lakkos doboz fémteteje nekicsapódik a falnak.

- Bocsánat - szabadkozik, arcszíne javulást mutat, a zöld eltűnik róla, marad a sápadtság. - Éhes vagyok - panaszolja rögvest.

Habár nem vagyok szívbajos, érdekelne, mi történt, hogy ilyen állapotba került, de félreteszem kíváncsiságom és előkotorom ebédjét.

- Az történt, hogy ez a test pocsékos - érkezik a válasz. - Pedig ők ezt akarták.

Meghökkenek.

- Úgy érted, a démonok?

Közben odaadom neki a salátát és egy villát, utóbbit feleslegesen, minimuki szó szerint seperc alatt magába szippantja az egészet. Hamar ráébred, meg is kellene rágnia, hogy az én figyelmeztető gondolatomból vagy saját magától, azt csak ő tudja. Végül hatalmasat nyel és rám emeli szürke tekintetét.

- Igen, ők. Ez a test szerintük különleges, koma... kompo...

- Kompatibilis? - tippelek.