Kurīnkawa Ayaka: Az ember, aki sohasem sírt

Az élet fura ajándéka

Bő negyedóra múltán végzek a festéssel, annyiban is hagyom mára a dolgot, elvégre péntek van, vásárolnom kellene, és nemcsak Shiro járkál fel-alá, Öreg is fészkelődik a kínaiból kiszedett zöldségek felett. Amint megállok mellette, felnéz rám, épp csak egy pillanatra látom kékeszöld tekintetét.

Megkérdem:

- Hova menjünk, Ji?

- Venni néhány dolgot - feleli és előszed egy kicsi, összegyűrögetett cetlit a zsebéből.

Fogalmam sincs, mi áll rajta, olyan apró írása. Böngészi egy darabig, majd annyit mond: 

- A belváros jó.

- Vettem, akkor először kiteszünk téged ott.

- Juhé, végre! - kiáltja boldogan ugrálva Shiro és elsprintel az autóhoz kisebb szélvészt keltve.

Kifizetem Öreget, összeszedem a cuccaim és csatlakozunk a kocsi mellett toporgó minimukihoz.

Újabb negyedóra és leparkolhatom ezt a dögautót jól megszokott helyén. A ház felé baktatunk, Ayaka kerezik velünk szembe, enyhe riadalommal arcán, meg sem áll, kicsit lelassít, míg elhadar három mondatot felénk elég hangosan ahhoz, hogy a fél utca hallja.

- Elfelejtettem a jógát! Késésben vagyok. Őfelsége éhen maradt.

- Neked is szia - morgom utána fél hangosan, de meghallja, mert fél kezét feltéve integet röviden, majd eltűnik a kanyarban.

Elmorfondírozom ezen a jógán. Tsukiko rendszeres reggeli rituáléjának részét képezte, egyszer megpróbált rávenni, hogy csatlakozzam, az volt az első és utolsó tíz percem a műfajban, bőven elég nekem heti kétszer futni, és jóval egyszerűbb is. Egyébként is ki lehet kergetni a világból az összes ilyen spirituális, ezoterikus maszlaggal, igen annak ellenére, hogy byakuren vagyok. Ezért javasoltam akkor még barátnőmnek, hogy menjen inkább órára, ott biztos lel magának lelkitársat a hobbijához, amit ő kerek perec elutasított. Mindig otthon jógázott, nem akarta, hogy mások lássák, ahogy küszködik. Ami neki küszködés volt, az nekem hihetetlennek tűnt és biztos nincs olyan isten, hogy én mint földi halandó utána csináljam.

Dacára annak, hogy egyikünk sem kimondottan társasági lény, a lányunk kilencvenkilenc százalékban extrovertált, majdnem mindenhez társaság kell neki, ha máshogy nem, online. Ú, hogy azért is mennyi fojtott sutyorgás, tizedkézből visszajutott nyelvköszörülés volt jutalmunk szülőként, amiért mi legtöbbször csak leadtuk Ayakát a kirándulásokra, zsúrokra. Én extra adagot kaptam ebből, mivel a kötelező mennyiséget a szülői közösségi életben Tsukiko teljesítette ritka kivételektől eltekintve; voltam hímsoviniszta disznótól, mocskos, lusta, kizsákmányoló férfin át minden.

Ha leányom nem mondja, hogy a macska nem evett, akkor is tudnám; amint belépünk, ott ül az előtérben alig két méterre az ajtótól és szemrehányóan megnéz magának, aztán elvetődik a földön és tekeregve üdvözöl, tán abban a reményben, így hamarabb kap kaját. Nem mintha nem lenne ott a száraz ropis tálja még félig tele, néhány szem kiszórva mellette, mindenbizonnyal éhes volt a járólap is.

Mire leveszem a cipőt, Shiro már a nappaliba tartana, ha nem akarná a kajakövetelő táncát előadó fenség elgáncsolni. Miután kis híján hasra esik benne, a konyha felé veszi az irányt és a hűtőben kutakodik, majd közli az őt mint istenséget bámuló macskával:

- Nincsen kaja, feneség!

Kisegítem, előveszek egy új tasakot a szekrényből és a kezébe nyomom. Érdekes mód Őfelsége őt nem akarja szervírozás közben eltaknyoltatni, olyan szépen megy mellette, akár egy egyszemélyes díszkíséret. Ez és a reggeli ragaszkodása elgondolkodtat, lehet, hogy a macskák szeretik a démonokat? Minimuki rögvest kész a szellemes válasszal, bár valószínűleg komolyan gondolja: