Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonkettő🍀

Elvesztve az időérzékemet fogalmam sem volt már mióta ültünk ott a sötétségben, azonban én még mindig ébren voltam. Minden alkalommal, amikor elkapott volna az álom, folyton felriadtam arra, hogy mennyire kényelmetlen éjjeli menedéket sikerült találni magunknak. Kábán bámulva az éjszakába reménykedtem, hogy nemsokára valóban sikerül elszenderednem, mikor Dávid egy kissé megmoccant.
Azonnal felriadtam a bamba állapotból.
Keze óvatosan a combomra csúszott, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, miért reagáltam így és azt sem tudtam, tulajdonképpen hogyan is kéne reagálnom. Lassan oldalra sandítottam és láttam, hogy felém van fordulva. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, feje lebukott és a mellkasomnak hanyatlott. Hirtelen teljesen lefagytam, azonban a következő pillanatban hatalmasat lélegezve realizáltam, hogy még mindig alszik. Ütemesen szuszogott, homlokát a vállamon pihentetve. Kölnije illata újra felerősödött az érzékszerveim számára és úgy éreztem, a levegő egyre sűrűbbé válik. Kezdett megerőltetővé válni a mozdulatlanság, azonban nem akartam megtörni az idillit, hiszen lepillantva realizáltam, milyen békésen szendereg. Mondhatni megbabonázott a látvány. Ebben az állapotban teljesen ártatlannak tűnt. Mintha nem is az a rossz modorú, hisztis, sokszor idegesítő srác lenne, aki. Hirtelen felindulásból lassan felemeltem a kezem, aztán óvatosan beletúrtam a hajába. Magam sem tudtam mit csinálok, szőke tincsei puhán omlottak az ujjaim között. Komótosan barangoltam ujjbegyeimmel minden irányba, majd lefelé haladva kezemet átvezettem a tarkójára. Bőre forró volt és sima. Enyhén megcirógattam a nyaka tövét. Mintha egy leheletnyi libabőr futott volna végig rajta, aztán hirtelen mozdult egyet. Kezemet villám sebességgel elkaptam, szívem a torkomban dobogott. Az egekben járó pulzussal ültem megdermedve, Dávid azonban még mindig aludt. Az ijedtségtől csak pár másodperccel később realizáltam, hogy az egyik karjával átölelte a derekamat és így bóbiskolt tovább. Már szinte megmozdulni sem bírtam, annyira rám nehezedett. Nagyot sóhajtva óvatosan kiszabadítottam magam a szorításából, majd fejemet a falnak döntve becsuktam a szemem. Az agyam szüntelenül kattogott, azonban túlságosan kimerült voltam, hogy bármilyen értelmes gondolatot is összerakjak. Fokozatosan kezdett úrrá lenni rajtam az álmosság, így a kényelmetlen pozíció ellenére egy kis idő elteltével engem is beszippantottak a gondolataim és végre elnyomott az álom.

*

– Jó reggelt, csíra! –riadtam fel Dávid hangjára és hirtelen azt sem tudtam, hogy mégis hol vagyok. A következő pillanatban azonban megéreztem, hogy teljesen el van zsibbadva az összes végtagom, ráadásul a hátam is borzasztóan sajgott. Ez eszembe juttatta, hogy nem a kényelmes ágyikómban, hanem valami isten háta mögötti vasútállomás egyik padján heverészek, mint valami hajléktalan. Gondterhelten kinyitottam a szemeimet, azonban kissé frászt kaptam, hiszen Dávid fölém térdelve egyenesen engem bámult. Arca egészen közel volt az enyémhez, kezeivel a vállaim mellett tartotta magát.
– Kussolj már – löktem le magamról kábán, aztán komótosan ülő helyzetbe tornáztam magam – Mennyi az idő?
– Fél hat – nézett a falon elhelyezett, kissé rozsdás órára.
– Hogy mi?! – temettem kezeimet az arcomba és készültem volna visszadőlni a padra, ám ő a derekamnál megragadott és a próbálkozásom ellenére sem engedte, hogy újra kényelembe helyezzem magamat.
– Muszáj visszamennünk a legelső vonattal, hogy ne késsük le az első órát! Ha lógni akarok, akkor azt önszántamból szeretném megtenni, nem így – nézett rám szigorúan, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy nevessek vagy inkább sírjak azon, hogy mennyire idióta.
– Dávid – tettem a kezem a vállára – Ma vasárnap van.
Pár pillanatig elgondolkozva bámult rám, aztán pedig bólintott egyet.
– Akkor semmi, visszaaludhatsz Hercegnő. Majd Dave papa vigyáz rád, nehogy elraboljanak – közölte gúnyosan, én pedig teljesen megrökönyödtem, hogy annak ellenére, hogy ő égett be, mégis még mindig neki állt följebb. Csak a szokásos.
– Látom, nagyon jól elszórakoztatod magad – közöltem flegmán, majd egy sóhajtás kíséretében nehézkesen feltápászkodtam és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat – Inkább gyere és nézzük meg, mikor indul az a szaros vonat – kezdtem el sétálni a kijárat felé.
– Várj már! – kiáltotta, majd felkapva a már hasztalannak minősülő plédet, utánam sietett. Amikor beért, már a peronon álltam és egy táblát bámultam.
­­­– Elvileg az első, ami jön, az Dublinba megy – elemeztem a kiírást, azonban a kopott fém felületen elég nehéz volt kivenni a részleteket.
– És az mikor lesz? – nyújtogatta a nyakát mögülem, hogy ő is hozzáférjen a táblához.
– Nos... – hajoltam közelebb – Elvileg négy óránként jön, szóval, ami nekünk kell az...
– Az? – siettetett idegesen.
– ...az körülbelül tíz perce ment el.
– Fhuuu, Marty! – csattant fel hirtelen, majd se szó se beszéd sarkon fordult és a plédemmel együtt elviharzott.
Én pár másodpercen keresztül még próbáltam magam meggyőzni, hogy csak rosszul olvastam le az adatokat, azonban miután megbizonyosodtam róla, hogy valóban lekéstük a vonatot, körbenézve hogy, merre tart, én is megindultam Dávid után. Ráérősen cammogtam az irányába és csaknem szem elől vesztettem a bosszúsan lépkedő fiút, annyira előre ment. Egy kevésbé szép kilátással, de ugyanolyan puha, zöld fűvel rendelkező réten végül utolértem, ahol magában fortyogva éppen a levegőt ütlegelte.
– Neked mégis mi bajod van már megint?! – léptem elé és lefogtam a kezeit, hogy tudjak vele beszélni.
– Hagyj békén! – tépte ki a karjait a szorításomból.
– Válaszolj! – ragadtam meg a tarkójánál, kényszerítve, hogy rám nézzen.
– Az kibaszott bajom Marty, hogy, ha hajlandó lettél volna tíz perccel előbb felkelni, akkor már a vonaton ülnénk! – lökte el a kezeimet és egyet taszított a mellkasomon.
– Ha én hajlandó lettem volna felkelni?! – kaptam fel a vizet és közelebb lépve hozzá megmarkoltam a felsőjét – Elfelejtetted talán, hogy alapból ki miatt is kerültünk ebbe a helyzetbe?! Ráadásul, ha az a baj, hogy aludtam, akkor miért nem ébresztettél fel, baszki?! – engedtem el és akkorát taszítottam rajta, hogy pár lépéssel hátrébb tántorodott.
Mikor visszanyerte az egyensúlyát, megindult felém és teljes erőből belelökött a fűbe. Ahogy elestem, ő indulatosan rám térdelt, majd egyenesen fölém hajolt. Arca pár centire volt az enyémtől, tenyerével görcsösen szorította a vállamat.
– Azért bazdmeg, mert olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni, te köcsög! – ordította az arcomba. Nekem hirtelen elállt a lélegzetem és éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Biztos csak azért, mert túlságosan rám nehezdik...
Kölnije illata már megint az orromban volt, teljesen elfedve a réten terjengő friss fű aromáját. Ahogy Dávidra pillantottam, láttam, hogy az ő képe is enyhén vörös. Izmai megfeszültek, ahogy felettem tartotta magát. Szakadozva vett levegővel, még mindig egyenesen rám nézett – Mármint... – szólalt meg újra kissé vékonyabb hangszínen és elpillantott oldalra – Tök békésen aludtál...érted – nézett vissza egy pillanatra, aztán elengedte a vállam és gyorsan leszállt rólam.
Én pár másodpercig még szótlanul, szapora szívveréssel feküdtem a füvön azon elmélkedve, hogy mégis miért érzem már megint ilyen kibaszott furcsán magam.
– Aha... – préseltem ki magamból a választ és nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. Tekintetemet a zöld aljnövényzeten pihenő térdemen legeltettem. Úgy éreztem magam, mint aki tüstént elhányja magát. A gyomrom le-föl liftezett, én pedig próbáltam egy helyben maradni, hogy elmúljon a hányinger. Belemarkoltam a gazba, azonban hirtelen rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is hányingerem van. Olyan volt, mintha ezernyi pillangó cikázna össze-vissza a hasamban. Csukott szemmel egy ideig még ebben a testhelyzetben maradtam és megvártam, amíg csillapodik az érzés. Pár perccel később, mikor már nagyjából rendeződött a dolog, kinyitottam a szemeim és rájöttem, hogy a sok dráma közepette egy kissé megéheztem.
– Kérsz kaját? – néztem fel Dávidra, aki úgy kémlelte a messzeségben lévő fákat, mintha a világ legérdekesebb tája tárult volna a szemei elé.
– Tessék? – fordult felém enyhén zavarodottan.
– Van csokis kekszem. Kérsz?
– Öhm...ja – bólintott egyet.
Beletúrva a hátizsákomba kikotortam belőle az előző nap belegyömöszölt nasit és egy mozdulattal kibontottam a zacskót. Megcsapott a kakaó illata, én pedig jólesőt szippantva a levegőbe kínáltam Dávid felé az édességet, aki időközben leterítette a földre a pokrócot.
– Kösz – nyúlt bele a tasakba, miközben helyet foglaltam mellette a pléden – Már amúgy is éhes voltam.
– Akkor ezúttal legalább van kifogásod rá, hogy miért váltál ilyen idegbeteggé – próbáltam oldani a hirtelen kialakult furcsa hangulatot, majd én is a számba vettem egy kekszdarabot.
– Kuss – forgatta meg a szemeit, de alig észrevehetően egy halvány mosoly kúszott az arcára.
Ezután mindketten újból teletömtük magunkat az életmentő aprósüteménnyel és némán ropogtatva vártuk, hogy elteljen a vonat indulásáig lévő nem egész négy óra.

Halihó:)
Tudom, hogy konkrétan vagy ezer éve nem volt új rész, sajnálom:(  De a mai  nappal hivatalosan is újraindult a körforgás és megpróbálom az új részt nem egy újabb fél év múlva hozni:"D Remélem tetszett!:)