Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Tizenhat🍀

A hét utolsó órája, a barkácsóra újból elérkezett, ám a lelkesedése senkinek sem lett sokkal nagyobb. A teremben csupa ásítozó, életunt és szenvedő arckifejezést vágó diákot lehetett látni, akik rá-rá pillantgatva a szerszámokra próbálták imitálni a munkát. Ez a vontatott hangulat azonban egyvalakire nem volt kihatással, ugyanis az óra már a vége felé járt, de Elisa még mindig teljes összpontosítással meredt a centire és éppen az elkészítendő kisasztalunk lábát próbálta kimérni. Én egy kalapáccsal a kezemben ültem és bambultam ki a fejemből. A kreálmányunk már majdnem kész volt, csak az utolsó simítások hiányoztak belőle. Mint például a negyedik láb.
– Elisa, ne segítsek? – törte meg hirtelen a csendet Ryan és odalépett a lány mellé, aki éppen próbálta elfűrészelni a kimért részt.
– De, lehet jól jönne – vakarta meg a fejét Elisa pár másodpercnyi gondolkodás után. Az előző alkalomhoz képest úgy tűnt, kissé lenyugodott és rájött, hogy a szakmai tudása ellenére fizikailag neki is elkél egy kis támogatás néha.
Ryan kivette a kezéből a szerszámot és nekifogott a szétválasztásnak. Kihasználva a kivételes alkalmat, hogy a lány semmit sem csinál, odafordultam hozzá.
– Kihez is megyünk amúgy ma pontosan? – csúsztam kicsit közelebb hozzá a székemmel, hogy hallja, amit mondok.
– Blaire Green-nek hívják – mosolyodott el, miközben egy csavarhúzóval babrált a kezében – Régen ő, Casey és én egy szobában laktunk, de aztán megszüntették a háromágyasokat és Blaire átkerült egy másikba. Asszem, pont az egyikbe a ti épületetekben, az lett utoljára felújítva.
– És az ő szobájában lesz a buli? – húztam össze a szemöldököm, mire Elisa nagyon furcsa arcot vágott aztán elröhögte magát.
– Dehogyis – rázta meg a fejét nevetve – Ők is Dublinban laknak, mint Ryan-ék – pillantott a mellettünk fűrészelő fiúra.
– Ja, oké – nevettem el magam én is azon, hogy mekkora kretén vagyok.
– Ez most pont úgy hangzott, mintha Dávid kérdezte volna – közölte szórakozottan.
– Úristen, ne. Megfertőzött. Ez tuti egy jel, hogy kevesebb időt kéne vele töltenem – fogtam meg a fejem drámaian, de nem bírtam teljesen komoly maradni.
– Szerintem ma már rögtön aludj is egy sátorban, Martin. Nehogy még jobban elkapd a Dávidságot – lépett mellénk Ryan kuncogva, aki úgy tűnik, fél füllel azért hallgatta az eseményeket. A kivágott deszkát letette a földre, majd lehuppant az Elisa mellett lévő székre.
– Igazából az utóbbi pár napban erősen gondolkoztam rajta. Dávid még a hét elején átfestette a székét, a vödröt meg a szobában hagyta és a szag mindenbe beleivódott. Csak mára szellőzött ki elfogadhatóra – hitetlenkedtem.
– Hát haver, én már kiköltöztem volna – rázta meg a fejét Ryan, mire Elisa újra elnevette magát.
– Ha nem laknék kétezer kilométerre innét, akkor már lehet én is – vontam meg a vállam sóhajtva aztán hátradőltem a széken, Ryan-ék pedig közösen felemelték a deszkát és elkezdték összeszerelni az asztalt.
Ahogy a két barátom ügyködését bámultam, pár perccel később rájöttem, hogy az előző szavaim nem voltak teljesen őszinték. Ugyan bármennyire is idegesített Dávid, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akartam volna magamnak új szobatársat. Ezt baromi furcsa beismerni, de ha honvágyam támad, akkor a jelenléte mindig nyugtatóan hat rám. Lehet azért, mert tudom, hogy ő is ugyanúgy Budapest zsúfolt utcáin nőtt fel, mint én és tömegközlekedett minden nap, hogy beérjen a suliba. Hogy este buliból visszafele mindig elgondolkodott, hogy egyen-e az aluljárós gyrososnál, de csak vészhelyzet esetén vállalta be a kockázatot. Hogy gyerekkorában ő is ugyanolyan menőnek találta, ha egy Topjoy-os üveggel fotózkodik, mint én. Hogy ő is ugyanazt a logikátlan magyar nyelvet beszéli, aminek a hangzását a többiek soha nem tudják hova tenni és mindig szétröhögik magukat rajta. Hogy ő is pontosan ugyanolyan jól tudja, milyen nem otthon lenni. Hogy akármilyen furcsa és elviselhetetlen is tud lenni, mégis egyedül ő értheti meg legjobban azt, amit érzek.

Izgatottan sétáltunk a kihalt kisutcán. Casey és Elisa mentek elől, mutatva az utat. Mindkettőjük szoknyát és magassarkút viselt, így kissé lassú tempóban haladtunk. Mi lazán követtük őket a sportcipőnkben, várva arra, hogy odaérjünk.
Azt hinné az ember, ha valaki nem nőnek születik, akkor elkészülni egy bulira nem is olyan nagy dolog. És igazából ez pontosan így is van, kivéve, ha az ember Marosi Dávid, vagy, ha Marosi Dáviddal osztozik egy szobán. Ugyanis ebben az esetben a procedúra több órás szenvedést von maga után. Ezt az is bizonyítja, hogy nem volt elég, hogy a saját haját belőtte tökéletesre, még arra is csillapíthatatlan kényszert érzett, hogy az enyémet is megcsinálja. Hiába ellenkeztem, nem hallgatott rám. Ráadásul az outfitemmel is gondjai voltak, azonban akkor már annyira elegem volt, hogy nem tudott meghatni a dolog.
– Itt lesz az utca végén, srácok. Mondtam, hogy közel van! – szólt hátra Elisa ütemesen kopogva cipőjével a járdán, kizökkentve a gondolataimból.
Mikor elértünk a házig, Casey becsöngetett. Pár másodpercnyi várakozás után kinyílt a kissé régies, ám mégis elegáns hatást keltő, széles fa ajtó és egy alacsony lány lépett ki rajta. Világosbarna haja a válláig ért és az alja teljesen be volt festve lilára. A félhomályban elég nehezen lehetett látni, de az orrában, mintha egy karika csillant volna meg. Valahonnan kicsit ismerősnek tűnt, azonban nem tudtam megmondani, honnan.
– Casey, Elisa! Örülök, hogy eljöttetek! – tárta szét a karjait, a lányok pedig adtak neki egy gyors ölelést.
– Köszi a meghívást, hoztunk pár barátot is – nézett felénk Casey mosolyogva.
Minket is jókedvűen köszöntött, aztán elém lépett és kinyújtotta a kezét.
– Blaire Green – rázta meg a karom sokkal határozottabban, mint amire számítottam.
– Martin Budai – válaszoltam, ám még mindig nagyon furcsának tűnt előre mondani a keresztnevem. Ráadásul nem tudtam, hogy magyar vagy angol kiejtéssel mondjam, így valami, a kettő közötti nyomorékságot nyögtem ki.
– Ó, nem idevalósi vagy? – lepődött meg, mint körülbelül minden egyes ember, akinek ebben az országban valaha bemutatkoztam.
– Nem, magyar vagyok – mosolyodtam el kissé feszengve.
Blaire nem firtatva tovább a dolgot bólintott egyet aztán szépen sorban a többiekhez is odament. Miután lefutottuk az udvariassági köreinket, a lány bevezetett minket a házba. A szűk folyosó után balra egy nappali, jobbra pedig egy konyha fogadott minket. Az egész hely nagyon tágasnak tűnt, hiszen ajtók helyett pusztán boltívek biztosították az átjárást. Kicsit meglepődtem, hogy milyen sokan eljöttek, a helyiség tömve volt emberekkel. A nappali felől hangos zene szólt és az egyetlen fényforrást a falon körbefutó led csík jelentette. A konyhapulton mindenféle pia, üdítő és nasi sorakozott.
– Bemutatok nektek valakit – mondta Blaire, miután mindannyian beértünk a szobába – Ha valami van, akkor nyugodtan fordulhattok hozzá is. Ő az egyik legjobb barátom és annyit van itt, hogy a szüleim már szerintem jobban bíznak benne, mint bennem – nevette el magát.
Mi beleegyezően bólogattunk és vártuk, hogy a színre lépjen az emlegetett személy.
– Jaaaaaaaaspeeeeeer! – kiáltotta el magát, mire pár másodperccel később a konyhában lévő kisebb kavalkádból kilépett egy fiú. Ahogy közelebb ért és megláttam az arcát, teljesen elképedtem. A srác JASPER volt. Jasper a meleg klubból. Jasper, akinek a kékes árnyalatban csillogó fekete haja most is tökéletesen be volt állítva. Jasper, aki akaratán kívül nem is olyan régen teljesen beszivatott minket. Jasper, aki nem viselve az egyenruháját, pont úgy festett, mint azok a koreai énekesek, akikért a húgom annyira odavan.
– Azta, sziasztok! Jó újra találkozni – mosolyodott el meglepetten, de látszott rajta, nem igazán tudja, hogyan fogunk vélekedni róla a múltkori eset után.
– Wow, haver! Nem gondoltam volna, hogy újra látunk téged! – volt már megint túl extra Dávid, de Jasper láthatóan nem vette magára a megjegyzést.
– Én sem – vallotta be sokkal lazább hangnemre váltva, játékosan megrázva a fejét.
– Ti ismeritek egymást? – kérdezte egyszerre Blaire, Cara és Ryan. Hirtelen nagyon ismerős lett ez a helyzet és nem értettem, hogy miért kerülök már megint olyan szituációba, ahol ez a mondat elhangzik.
– Múltkor a városban az útjaink keresztezték egymást – vonta meg a vállát Casey.
– Hol? – nézett meglepetten a vöröses hajú lányra Cara, azonban a válasz nem tőle érkezett.
– Egy klubban dolgozom. Én vittem ki nekik a piát – mosolyodott el Jasper.
– Pfff...és nem is hívtatok? – nézett körbe sértetten a lány, én pedig éreztem, hogy ez kezd kissé kínossá válni – Legközelebb muszáj elmennünk együtt is.
A levegő pár pillanatra megfagyott és hirtelen senki sem tudta, hogy mit is kéne mondania. Blaire, aki ugyan semennyire sem volt képben a történteket illetően, megérezhette a feszült hangulatot, ugyanis a következő pillanatban jó házigazda módjára előrelépett és Cara-hoz fordult.
– Én is ott dolgozom. Ha eljössz valamikor, szívesen körbevezetünk Jasperrel – vigyorodott el, mire Cara elfelejtve korábbi sérelmét teljesen felvillanyozódott, mi pedig megkönnyebbülve lélegeztünk fel.
A kezdeti kellemetlenségek után Jasper bemutatkozott Ryan-éknak is. Kiderült, hogy a teljes neve Jasper Lee, amiből a húgomtól hallott fangirl áriákból arra következtettem, hogy Jasper tényleg koreai lehet.
Miután lepakoltunk, mindannyian a konyhába vonultunk és elkezdtünk iszogatni. Egymás után húztuk le a röviditalokat, boldogan koccintva egymással és az újdonsült ismerőseinkkel. Nagyon jól éreztem magam, ezért őrülten hálás voltam Casey-éknek, hogy minket is meghívattak. Ahogy a sokadik kör után a poharam Dávid poharához ért és egymás szemébe néztünk, megláttam a tekintetében, hogy ő is hasonlóan érez. Miután elemelte a kezét halványan rám mosolygott én pedig észrevettem, hogy már nem is haragszom rá a nyaggatása miatt. Boldogan visszamosolyogtam, aztán újból a többiek felé fordultam és úgy éreztem magam, mintha nem is a valóságban lennék, hiszen valahogy abban a pillanatban minden olyan tökéletesnek tűnt.
Egy ideig még a pultnál maradtunk, ám ahogy egyre spiccesebbé váltunk, egyre jobban elkezdtünk szétszéledni. Engem is magával vitt a bulizó tömeg és szinte azt sem tudtam, merre tartok. Találkoztam néhány évfolyamtársammal is, akiknek ugyan nem mind tudtam a nevét, azonban a bevitt alkoholmennyiség után ez már egyáltalán nem jelentett gondot. Egyre jobban éreztem magamat és a hangulat is fokozódott. Mindenki táncolt, mindenki ordított, mindenki öntötte a piát én pedig teljesen elengedtem magam. Hagytam, hogy a buli heve elragadjon és sodorjon szobáról szobára, míg végül már magam sem tudtam eldönteni, hogy mégis mi történik körülöttem.

Sziasztok!:)
Ez a rész most nem lett túl izgalmas, azonban biztosíthatlak titeket, hogy ez csak amolyan "vihar előtti csend", ugyanis a következő rész kifejezetten eseménydús lesz:D  Na de azért nem akarok itt spoilerezni meg semmi, csak rossz szokásomhoz hűen nem bírom magamban tartani a dolgokat >.<  Egyelőre azonban köszönöm, hogy elolvastátok és legyen szép napotok^^
Puszi!