Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Tizenkilenc🍀

Két hét eltelte után kezdtem úgy érezni, szinte már nincs is jogom bemenni a saját szobámba. Madison egyszerűen mindig ott volt, kivétel nélkül. Délután érkezett, televihogta az egész helyiséget, rendszeresen leejtette a sminktáskája tartalmát, mindenféle csillámos foltokat hagyva a padlón, aztán több órányi popzene csatorna nézős, röhögcsélős enyelgés után este végre távozott. A legérthetetlenebb az egészben viszont az volt, hogy úgy viselkedett, mintha ott sem lennék. Dávid párszor érdeklődött, hogy szeretném-e én is nézni velük a filmet, vagy csak kérdezett ezt-azt, a lány viszont abszolút levegőnek nézett. Egyedül akkor szólt hozzám, amikor köszönt nekem, de ezen kívül gyakorlatilag soha. Egy idő után már kezdett teljesen elegem lenni az állandó jelenlétéből és abból, hogy úgy érzem magam, mintha én lennék a betolakodó, szóval délutánonként általában elvonultam máshova, és csak aludni mentem vissza.

– Én ezt már nem bírom! – sóhajtottam fájdalmasan a tankönyveim felett egy szombati koradélutánon. Casey velem szemben ült a könyvtár sötétbarna, kissé régies asztalára támaszkodva.
– Még mindig egyfolytában nálatok van Madison? – húzta el a száját a lány, miközben a tolltartójában kotorászott.
– Ja – nyögtem megforgatva a szemeimet – Dávid meg szerintem észre sem veszi, hogy teljesen behálózza őt a csaj.
– Hát...lehet a kezdeti mámor elvakítja – vonta meg a vállát kifejezéstelenül, nekem pedig megfeszült az állkapcsom és hirtelen újra előtört belőlem egy rossz érzés. Akkora kretén vagyok, hogy nem tudok örülni a haverom boldogságának, hanem inkább féltékeny vagyok rá.
Azonban mielőtt még újra elátkoztam volna a kapcsolatukat eszembe jutott valami, amivel egy kicsit tudnék enyhíteni a hülye egóm okozta szenvedésemen.
– Hallod Casey...tudom, hogy ez most furcsán fog hangzani, de nem akarnál esetleg a kamu barátnőm lenni? – mosolyogtam rá idiótán.
– Tessék? – nézett fel értetlenül.
– Így megmutathatnám Dávidnak, hogy én sem vagyok olyan béna, mint aminek gondol, és nem érezném magam ilyen szarul a kapcsolatuk miatt. Jó, nyilván Madison még mindig idegesítene, de...
– Szerinted ez megoldás? – húzta fel a szemöldökeit és a szájára egy hitetlen mosoly ült ki.
– Olyasmi – vakartam meg a tarkóm, de már én is kezdtem érezni, hogy elég nagy faszságot találtam ki.
– Tudod Martin – támaszkodott rá a könyökére és a szemembe nézett – Ha ennyire nem tetszik neked, hogy együtt vannak, akkor lehet el kéne gondolkodnod és tenned valamit.
– Éppen erre készültem, ezért kérdeztelek meg! – háborodtam kissé fel, de a lány csak megforgatta a szemeit.
– Ahogy gondolod.
– Hogy érted ezt az egészet? – bámultam rá vissza értetlenül.
– Ezt neked kell tudni – válaszolta sejtelmesen, majd hátradőlt a székén aztán a könyvtár falán lévő nagy, ódon órára pillantott. Még mielőtt bármit is mondhattam volna, újra rám nézett – Na de nekem most mennem kell. Megígértem Elisa-nak, hogy ma tartunk egy csajos napot – mosolyodott el, aztán elkezdte összepakolni az asztalról a tollait és a füzeteit. Miután pár másodperccel később készen lett, vidáman felállt és egy integetés kíséretében kisietett az épületből, megelőzve a további faggatózásomat. Én pedig ott maradtam a bizonytalan gondolataimmal és szomszédos asztaloknál ülő többi szerencsétlennel együtt, akik a szombat koradélutánjukat szintén a könyvtárban gubbasztva töltik.

Egy órával később, mikor már elegem lett a csendből és a régi könyvek illatából, mélyet lélegezve kiléptem a könyvtár hatalmas fa kapuján. Az idő eléggé lehűlt és rájöttem, hogy nem ártana egy dzseki sem. Kicsit elszomorított a hideg időjárás gondolata, de október közepe lévén már nem sok esély volt a ragyogó napsütéssel teli napokra. Elkezdtem lefelé lépdelni az épület előtti lépcsőkön, mikor hirtelen megtorpantam, hiszen rájöttem, hogy fogalmam sincs, hova tartok. A saját szobámba semmiképpen nem akartam menni, Ryan-ék megint hazautaztak, Casey meg Elisa pedig mint kiderült, csajos napot tartottak. Az jutott eszembe, hogy leülök az egyik padra, de fáztam is és már az egyedüllétet is untam, szóval elvetettem ezt a gondolatot. Utolsó esélyként azonban hirtelen eszembe jutott valami, szóval célirányosan megindultam az egyik hátul lévő kolesz épülete felé.

Pár perc múlva kissé bizonytalanul kopogtattam be a 16-os számmal jelzett ajtón és igazából én sem tudtam, pontosan mit keresek ott.
– Igen? – nyitott ajtót Jasper egy kis várakozás után, aztán, amikor meglátta, hogy én vagyok az, meglepetten elmosolyodott – Mizu?
– Nos...csinálsz éppen valamit? – kérdeztem, de kezdtem kellemetlenül érezni magam és már félig megbántam, hogy odamentem.
– Öhm...nem igazán. Miért? – nézett rám furcsán.
– Hát... – vakartam meg a tarkóm kínosan – Az van, hogy Madison körülbelül befoglalta a helyem a szobámban és igazából jelenleg senki máshoz sem tudok menni, szóval nem lenne baj, ha beugornék hozzád a délutánra? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Jasper elröhögte magát.
– Gyere nyugodtan – tárta ki az ajtót jókedvűen, majd arrébb lépett, hogy beférjek rajta. A szoba belseje hasonlított a miénkre, de se kis kanapé, se TV nem volt benne. Sőt még a gardróbok helyett is csak két szekrény volt a falak mellé helyezve. Igazuk volt a többieknek, amikor azt mondták, hogy hatalmas mázlisták vagyunk, amiért azt a szobát kaptuk, amelyiket.
– Nincs szobatársad? – kérdeztem, miután körbenéztem, hiszen a szoba egyik oldala teljesen üresen tátongott, bármiféle holmi nélkül.
– Nekem azt mondták, hogy van, amikor beköltöztem, de úgy tűnik elég jól titkolta eddig a jelenlétét a gyerek – vonta meg a vállát – Mindig attól félek amúgy, hogy majd hirtelen rámtör valaki az éjszaka közepén és elfelejti közölni, hogy egyébként ő az új szobatársam, én meg halálra fosom magam, hogy valami betörő vagy gyilkos jött.
– Én a helyedben odatolnám a szekrényt az ajtóhoz éjszakára – csóváltam meg a fejem aztán elnevettük magunkat és leültünk az ágyra.
– Nem amúgy, már hozzászoktam a para tagokhoz. Amikor éjszakás vagyok a bárban, akkor rendszeresen jelennek meg furcsa emberek, akik elől tuti ordítva futnék el egy sötét sikátorban, de még egyszer sem bántottak.
– Mióta dolgozol ott? – kérdeztem kíváncsian, hiszen én soha életemben nem dolgoztam még suliidőben. Pusztán nyaranként toltam el a seggem egy hónapra dobozokat pakolgatni meg hasonló.
– Nagyjából másfél éve – vakarta meg az állát elgondolkozva.
– És nem fárasztó a suli mellett meg minden? – érdeklődtem. Sosem értettem, hogy van valakinek kitartása az iskolán kívül még munkába is járni.
– Igazából ez volt az eddigi legjobb másfél évem, amióta ott dolgozom – mosolyodott el – Tudod, előtte nem igazán vállaltam föl önmagam. Részben azért sem, mert fiatalabb koromban nagyon sokat bántottak. Először azért mert ázsiai vagyok, aztán középiskolában pedig mert...mert meleg vagyok. De aztán a bárban megismertem Blair-t, aki nagyon sokat segített és mára már... Amúgy nem beszélek túl sokat? – kapta fel hirtelen a fejét és enyhén riadtan pillantott rám – Nem is annyira ismerjük egymást, én pedig már elmesélem itt az egész élettörténetem. Olyan vagyok, mint az öreg nénik a buszon – nevette el magát enyhén kínosan.
– Nyugi, érdekesebb az élettörténeted, mint a sztorik, amiket az öreg nénik szoktak mesélni a buszon – nyugtattam meg – Meg amúgy ez a legkevesebb, hogy meghallgatlak miután befogadtál, mint ideiglenes csövest – vigyorodtam el.
– Mondjuk igen! – röhögte el magát.
– Amúgy én is tudom, milyen ez – húztam el a számat – A régi sulimban egy tipikus kocka voltam. Engem ugyan nem bántottak, de sokszor éreztem úgy magam, mint egy kívülálló. Ezt éreztették. De amint idejöttem, teljesen megváltoztak a dolgok. Nagy részben én ezt meg Casey-nek köszönhetem – mosolyodtam el.
– Hallod és ti amúgy...együtt vagytok? – kérdezte óvatosan.
– Ja, nem – ráztam meg a fejem – Olyan nekem, mint neked Blair. Persze nem ismerem annyira rég óta, de egy nagyon jó barát.
– Értem – mosolyodott el, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem száz százalékosan, azonban nem firtatta tovább a dolgot.

A délután további részét a 16-os szobában töltöttem és rájöttem, hogy Jasper egész jófej. Csomót beszélgettünk mindenféléről, és egy idő után szerencsére el tudtam vonatkoztatni a kissé extrém, a kissé talán virágfiús megjelenésétől és már nem úgy néztem rá, mintha a húgom egyik poszteréről szabadult volna. Estefelé jókedvűen köszöntem el tőle és indultam meg a saját szobám felé abban reménykedve, hogy Madisont már nem találom ott.